tíz évvel ezelőtt

- Boldog szülinapot!
- Te teljesen hülye vagy!
Kat kinyitotta az ablakot, én pedig átmásztam a párkányon a fáról.
- Ki is törhetted volna a nyakadat.
- Aha, de nem tettem.
- Hülye – mondta, én pedig megöleltem. És úgy maradtunk vagy egy percen át. A szempillaspirálja fekete karikákat hagyott a szeme alatt, az arca kipirult, nem tudom, mióta sírhatott.
- Apa kinyír téged is, ha itt talál – dünnyögte a nyakamba.
Mindenki tudta, hogy veri őt az apja, de csak azért, mert tudtuk, még nem tettük szóvá. Az idő nagyrészében tele volt zúzódásnyomokkal, de hogy ezt leplezze, folyton hosszúujjú felsőket hordott, amikbe rendre beleizzadt, csak sosem használt megfelelő dezodort, szóval igazából elég rossz szaga volt, ezért aki tehette, inkább messzire elkerülte. Tulajdonképpen én, Pete és Carlos voltunk az egyedüli barátai. Pedig Kat jó arc volt. Én legalábbis bírtam. A szobáját kiplakátolta olyan zenekarok posztereivel, akiket valójában nem is hallgatott, csak a pár évvel ezelőtti – valakitől csak úgy ajándékba megkapott – ifjúsági magazinok örökké azoknak a képeivel támadott. Az anyja ugyan megtiltotta, hogy bármit is a falra ragasszon, de az anyja másfél éve lelépett, azóta hírét sem hallani.
- Hát, akkor ez még egy érv, hogy lelépj velem innen.

Nem, nem volt ennyire egyszerű rávennem, hogy velem jöjjön, de végül is csak sikerült. Ahogy kimásztunk az ablakon, ő előbb megcsúszott, de végül sikerült megkapaszkodjon az egyik faáigban. Ahogy lemásztunk a fáról, én valamit elcsesztem, és vagy másfél métert zuhantam a földig.
- Baszd meg – nyögtem, és tulajdonképpen sírni akartam a fájdalomtól, de addigra úgy is túl nagy zajt csaptam, szóval futni kellett, szóval…

Fogalmam sincs, hogy jutottunk el Carlosék lakókocsijáig.
- Miénk az egész. Carlos bátyja a rendőrségen van, az anyja azért ment el, hogy kihozza. Hajnalig tuti nem érnek haza.
- Jó ég! És Carlos hogy van?
- Remekül. Már akkor részeg volt, mikor itthagytam őket.
A lakókocsi apró ablakából sárgás fény áramlott ki. A lakókocsi minden más zugából pedig egy Loe Reed lemez ordított.
- Nekem… nekem lehet, hogy tényleg haza kéne mennem.
- De megígérted!
- De… - mielőtt még befejezhette volna, megragadtam a kezét.
- Nem erről volt szó, hogy ezt a napot együtt töltjük? Hogy bármi történik, együtt töltjük?
- Jó csak…
- Csukd be a szemed!
És akkor, tulajdonképpen minden érzelem nélkül, módszeresen a szájába dugtam a nyelvemet, és nagyjából akkor Pete kivágta a lakókocsi ajtaját és azt ordította, hogy húbaszdmeg, Kat pedig ellökött és futni kezdett.


két évvel ezelőtt

Akkor már két napja az autómban aludtam.
Előtte két héten át csöveztem egy haveromnál.

- Egyszer haza kell menned, tudod, ugye?

Az egészben a legröhejesebb, hogy nem is volt igazán a barátom. Tudom, hogy jóban voltunk, még mielőtt összejöttem volna Jesus-szal, sőt, utána is azért egész jól megvoltunk, körülbelül addig, amíg nem meséltem neki az eljegyzésemről.
- Cesca, ezt nem gondolhatod komolyan – mondta akkor, én pedig kiakadtam rá, és azt hiszem, aljas rasszista bunkónak is neveztem, mert tutira, TUTIRA az volt a baja a házasságommal, hogy a férjem mexikói. (Ő: Nem a férjed, csak megkérte a kezed.)
Végül az anyja tiltotta el tőlem, mert mikor az ember tizenhét éves és a Roxfortba jár, még valahogy van súlya annak, amit az anyja mond neki. Én csak otthagytam a Roxfortot, amivel hirtelen még az ilyen hozzáhasonló ragasztós-semmirekellők alá kerültem a világ ranglétráján. (Ő: Csak egyszer ragasztóztam, és amúgy is a te ötleted volt!) A helyzetem véglegesnek és változtathatatlannak tűnt.
- És most mihez fogsz kezdeni? Visszamész a suliba, vagy…?
Sokszor megkérdezte ezt, minden egyes adandó alkalommal vagy elsírtam magam, vagy ittam egy kis vodkát. Mondjuk a vodkát amúgy is vedeltem abban a két hétben, mert volt valami felszabadító abban, hogy az ember annyira részeg, hogy végül nem tud gondolkodni tovább a problémáin.

Aztán beugrott a szikra, hogy majd azt mondom anyának, hogy Jesus meghalt. Fiatal özvegyként hazatérni mégis csak jobb, mint… akárhogy máshogy.
Aztán napokon át azon gondolkodtam, hogyan adjam elő Jesus halálát anyámnak, kiváltképp úgy, hogy Jesus tulajdonképpen még igenis élt, és még vagy kétszer kellett találkoznom vele a bíróság előtt, hogy véglegesítsük a válást (nem kaptam semmit a lelki nyugalmon kívül a negatív terhességi teszt után).
Aztán az a barátom, aki nem is volt a barátom, végül is a két hét lejárta után egyszerűen kidobott.
- Figyelj, nem fogom tudni neked megoldani az életed. És igazából nem is akarom. Csinálj, amit akarsz, oké? És ne hívj fel!

Pár nap múlva ő hívott fel, hogy reméli, hogy minden rendben van, és amúgy sokat gondol rám és nem is úgy értette. Azt nem vetette fel, hogy visszajöhetnék hozzá.

Addigra már úgyis túl voltam azon, hogy a bőröndömmel megálljak anya és apa háza előtt, és a másnaptól kicsit kótyagosan, a szégyentől és a félelemtől és a színtiszta, semmivel sem összekeverhető szomorúságtól kisírt szemekkel bekopogjak az ajtón.
- Cesca?
- Anya, én… - és akkor megint elsírtam magam.