Félig kint van már, lassan ideje nem csak játszadozni, lassan mindennek ideje lesz már. Ugyan megvan a maga csapata, megvannak azok, akikkel majd talán felfaragják a nevüket az égre is akár, azonban néha a tömeg káros, egyedül könnyebb surranni és alkotni, nem mintha neki lenne gondja azokkal, akiket választott. Inkább egy kérés volt, egy jegyzet és utasítás, miszerint ennek így kell lennie most. Elvégre a világnak mindig lesznek veszélyesebb és rizikósabb helyei, szegletei, egy kemény kommunista ország pedig, a vér és vas országa, a hideg és persze papíron, az ajkakon maga a tökéletesség. Nem ez az első útja, az első egyedüli azonban inkább, iratai rendben és rendezetten pihennek kezében, készségesen mutat és válaszol, noha orosztudása nem a legszebb, mégis, errefelé úgy illik, hogy nem valami távoli nyelvezet dallamán kuruttyolni. Volt és van annak előnye, ha az ember az aranykörbe kerül, még ha csak utólag is és fura módon, számkivetetten és persze idegenként. Lehetőség viszont akad bőven tanulni, mágiát, – már persze, ha ennél a közegnél maradunk – a világ darabjait, nyelveket és amit csak el lehet képzelni. És volt is rá alkalma, elvégre, nem egy egyszerű professzornak, kéményseprőnek vagy épp asztal mögött ülő senkinek készítették elő. Már egész az elején lehetett ezt érezni, hogy nem a diplomaták közé fog illeni, mégis, most talán ezt kell eljátszania. Emberek közt, mágiamentes övezetben, kedves és illedelmes pofával köszönni és úgy tenni, mintha az a bizonyos karó az ő seggében is ott lenne, tövig és mintha nem köpné le masszív turhával az egészet. Neki ez a közeg, ez a légkör, ez a felfogás idegen, persze, az ő rendszerében is vannak írott és íratlan szabályai, de az agymosás jóval messzebb áll mindentől.
És mégis itt van, beolvad és a pénz nagy úr, sima utak előtte, kényelmes dolog, tudja ő, nincs mit tagadni, tudja azt, hogy túl sok ajtó nyílik ki neki kényelemből, pedig neki kellene elérnie. De együtt tud élni ezzel, ha meglesz a maga kis vagyona, akkor is így fog tenni. Akkor sem lesz másképp és mégis.
Nem most érkezett, már lassan egy hete élvezi a vendégszeretetet, ez volt a kérés, mindennek vége akad azonban, neki még vissza kell mennie a diákot éltetni, persze, addig még akad két napja, amikor már nem kell tennie semmit. Megtette, amit meg kellett, arcot húzott, figyelt és látott eleget, beszélt és átvett, majd aztán álcázva szállítja tovább, mily ostoba a varázstalan szem, mennyire imádja, hogy nem látnak sosem semmit, csak egy halom koszos ruhát, semmi többet. És ez így van jól, leköpve a mágia íratlan sorait, hogy ne éljenek vissza és mégis, minden alkalommal, amikor csak lehet és amikor meri, márpedig, épp ez a lényeg, mindig merni kell. Széles és elégedett vigyor ült az arcára, le sem lehet vakarni onnan, elégedett, mások is azok lesznek, sosem kell több. És most játszani sem kell a komorságot, asztaltársasága helyi fiatalok, közel sem olyan társaság, mint az övé, de most nem is kell olyat keresnie, most olyan kell, akik mindentől mentesek.
A sokadik ital után pedig bármit elmesélnek. Hallott már nagyon halk és nagyon félreérthető, de tökéletesen megérthető utalásokat a rendszerre, viszonyokat, titkokat, sőt, még talán azt is, hogy az egyikük mégsem Olga-ba lesz szerelmes, hanem inkább annak bátyjába, de ezt el is eresztette a füle mellett. Ő is fogyaszt, ő is ünnepel, ugyan emezek itt névnapot, ő a maga sikerét, mert csak az számít, csak az, mire jut és mikor. És mennyire. Mindent akar.
Lecsapja a korsót, mire az megtelik, noha nem azért, mert varázsol, hanem mert annak felelőse gyorsan kapcsol. Valahol megérti, hogy ez a nőstény van itt, ennek a seggére csak az elvetemültek csapnak rá, egy szíves sem fog elferdíteni. Fintorog egy sort, visszataszító a látvány és mégis, ez is illik a meséhez, amit hall. Hogy egyesek hova és mibe süllyedtek, a tipikus legendák, mint Drakula és a kastélya, mint a szörnyek a szekrényben, a csatornákban, akárhol. Az emberi képzelőerő határtalan dolog, néha azonban nem több, mint egy kiszínezett mese vagy lázálom, vannak azonban olyanok, amiknek alapja is van. Vagy legalább olyan helye, amit meg lehet fogni. Az itteni, névlegesen tiltott erdőrészlet legendája egészen mesés hangulatot kelt, eléggé színes és talán mintha maga is hallott volna róla valamit réges-régen, fél füllel, volt hírértéke, csak nem kötötte le. A fiataloknak azonban mára már csak egy történet, egy mese, ami szájról szájra megy, mint az elhagyott házak, amik senkinek sem kellenek, az idő megrágja őket és aztán a semmibe vesznek, leromlanak és kitalálják végül, hogy ott élt a huszonhatodik baltás gyilkos, aki gyerekeket reggelizett és ma is visszajár hörögni a falak közé. Aztán ebből jönnek a mesék első számú célirányzottjai, akik először csak ráveszik egymást, hogy fogják meg a kilincset, hozzanak egy darab csempét, egyet az otthagyott valamikből, üljenek a rohadó kádba, aludjanak ott éjjel. Semmi sem lesz, hiszen csak mesék, de mégis, közben egy kis egér motoszkálásától összeszarják magukat. Itt ugyanez egy medvétlen barlanggal. Fura ez az ország, mindenhogy. Kemények és mégis, némelyek olyan ostobák.

Már eléggé részeg a többi, és eléggé merész. Mindenképp eldöntik, hogy ezt még, az utolsó estéken megmutatják neki, ő pedig a lányokra szavazott az előbb. Fasza. Húzza az időt, inkább fizet annyi kört, amennyit bír, pénze van bőven, sok és elég. Ezek meg egyszer csak elájulnak. Ha valami tényleg igaz, az ezek alkohollal szembeni szívóssága. Az ő gyomra már kavarog kicsit, de nem túl férfias azt mondani, hogy hányni fog.
- Elmegyek pisálni – jelenti ki, majd elücsörög kicsit odabent, elszív pár cigit, azt mondja, jött a szar is, azért tartott eddig. Nincs humora fák közé menni andalogni, azt otthon is megteheti, még barlangot is talál, kicsit, nagyot, nedveset. Felállva indul meg, kerüli ki a satrafát, majd irányozza be magát. Kicsit jobban keresztbe áll a lába, mint gondolta, így aztán, mikor véletlen levállal valaki nála is részegebb idiótát, azzal a lendülettel esik neki egy asztalnak, dönti le az elhagyott sört és felvihogva, mégis, odabent üvöltve kapaszkodik meg végül, míg kezén és lábszárán sör folyik le. Remek, most már be is pisálhat, észre se veszik.
- Ó bazdmeg már... - a tag, akivel ütközött, már a pultnál van, veszettül tudják ezt művelni, látszik, hogy élete nagy részét biztos itt tölti. Ő nem, ő mar és üt, küzd és tanul, ennyire nem masszív. Meg már egy hete egészen tiszta, és megszokta.
- Ezer bocs – recsegős orosz, az előbb anyanyelve bukott ki belőle, arra meg a kutya se figyel, és még mindig félig az asztalon fekve, kapaszkodva pillant rá a nőre, és ez elég is lenne, nem kiéhezett ő, és melle sincs kint, hogy jobban rácuppanjon, de aztán talál mégis olyat, amitől aztán nagyra nyílnak a szemei. Karmok, minden, ami hiányzik a kecses női kézről, kapkodja a tekintetét ide-oda, a két kéz között, ha el nem rejti, ha igen, az az egy pillantás elég volt.
- Mi a franc van veled? - hallott már rosszul elsült animágiáról. Biztos ez a ludas, de most túl ködös az agya a logikához. Aztán észleli magát, feláll, lehajol a kupáért, és az asztalra teszi. - Bocs a sörödért – meg, hogy még mindig oroszul recseg. De hát nincs a csaj homlokára írva, hogy miként kéne, ő meg ugye szerepben van.

Csak egy pillanatnyi volt a levegő kinti fagyosságának belső megfelelője, csak egy pillanat volt az, hogy úgy néztek rá, mint akit mentek ki kell vonszolni és meg kell kínálni azoknak a fegyvereknek a golyóiból, ha kéri, ha nem. Érdekes fegyverek, látszik rajtuk, hogy már használóik ujjai alá koptak, mindennapos dologgá váltak, mint egy toll vagy épp akármi, úgy forgatják és fogják, mintha az életük múlna rajta és úgy is van, ha besül, ha nem tudják irányítani, akkor vége, elvesztek. Furcsa ez, a mágusok sincsenek másképp, ha a pálca nem használható, ha a szavak nincsenek a fejben és a mozdulatok a csuklóban, ott a vége. Egy fegyver és egy pálca elsülése végzetes is lehet, de az előbbi csak ölni tud, utóbbi, ha használója úgy akarja, életet is menteni, ezért is csodálja jobban a mágiát, azt a sokszínűséget, amit egy csőből kirobbanó golyó élménye nem tud lenyomni és felülmúlni. Már csak az a nagy kérdés, melyik lenne a gyorsabb? Nem akarja megtapasztalni, akkor azzal eléggé felrúgna mindent, hiszen ennek itt egy rejtett eszköznek kell maradnia, a sunyi megoldásnak, miért ne mágia a mindennapok között, miért ne lehetne könnyebb? Szerencsére nincs nagy veszélyben, maga fegyvere rejtve, végszükséglet esetére pihen egy rejtett, de jól elérhető zsebben a kabátja mélyén, elsőnek ökleit használná, azokkal is épp elég meglepetést tudna okozni, mert sokan nem nézik ki azt, amit produkál, ő nem olyan hústorony, mint az első tag, aki feláll a láttán és úgymond üdvözli. Persze, az ilyenek nehéz falatok, de amúgy akkor hol lenne a kihívás? Azt mindig is imádta. Azt kevésbé, amikor ezeket a puskaporszagú vacakokat kellett kézbe vennie, nem lepne meg senkit, ugyan ekkorát nem, de a kézben elférő, annál hangosabb darabot már próbálta és gyakorolta, hisz milyen beépülés és asszimilálódás lenne, ha nem tudna vele bánni, célozni már az átkoknál megtanult, itt sem ártott, sem az erő, hogy mégis hogy viselkedik a kezében, de hogy magától rávetemedne-e, az nem kérdés. Valami jobb, hiába került ide úgymond abból a világból, amelyben ők most könyékig vájkálnak és aminek jussa, hogy ő ma bevásárolhatja magát ide és az, amiből ez származik. Kellemesebb perceket okoz, könnyedebb nyelveket és kevesebb feszültséget. Pár pillanat és nem is figyel rá a kocsma többi része, ő azonban körbefutja, ideje nincs rá, mert harsányak lettek és hangosak, mintha sok ideje már annak, hogy ismeri őket, és amilyen hamar megnyílnak, olybá is tűnik, ez az egész este csak a tegnapinak, a múlt hetinek a folytatása. Hisz ez is a cél és mégis, milyen furcsa, mennyire tud ő is mosolyogni, vicceset előhúzni vagy hát ami a legkönnyebb, csak inni és figyelni. Nem figyelte meg jobban a közeget, van itt mindenféle, semmi veszély azonban, semmi olyan vész, amely miatt nem engedheti el magát, és jogosan mondhatnád, miért nem teszi, hisz fiatal, kell neki, muszáj. Ő másképp működik, mintha mindig résen, mintha mindig fel lenne húzva, mindig csatározni szeretne és küzdeni, csak eladja másnak és jobbnak. Ő nem egyszerű, mint ezek a katonák, habár hasonló, ők is ölnek, ha úgy hozza a sors, de saját maga sosem volt kifejezetten védelmező. Ennyi az egész és mégsem, egyszerű időhúzás, elkerülni a kinti hideget vagy csak tényleg kikapcsolni. Reflektorfényt kapva, körberajongva, holott nemigen és sosem élvezte, ő inkább a sötétség kedvelője, a csenddé, de ha álarc kell és más szerep, felhúzza. Nos, egy ideig biztos.

Aztán persze már nem nyújt semmi újat, az otthoniakkal tud igazán mulatni, ezek azonban nem azok, nem ismerős arcok, hiába hall tőlük mindenfélét, amit nem is akarna, amit minek kell hallania, hiába énekelnek a fülébe és tudja, innen nem szabadul egykönnyen. Hülye ötlet volt ez a hely, ez tény. Már tudja. Odakint feltámadt a természet és ostromol mindent, ami csak az útjában áll, belevéve ezt a házat is, nem mintha zavarná, ezekhez, a szélhez, a viharhoz és a természet kegyetlenségéhez nagyon is hozzá van szokva, régi ismerős, legszívesebben kimenne, feje kiszellőzne, a köd felszállna és nem zavarná egy érces hang sem. Persze nem könnyű, egyetlen út maradt, de oda meg nem mehet kabátban, menetfelszerelésben, idebent amúgy is forr számára a levegő, túl sok a fény is, egyszerre minden zavaró, talán ezért is, meg minden más apróság miatt is köt ki egy asztalon, mint a pelyhes, elsőkocsmázós kölyök, akinek az első pohár töményebb keményen betett és azt sem tudja, merre van arccal előre. Mindegy is különben, járt már sokkal rosszabbul, kellemetlenebbül, aki iszik, az számol ezzel is, ugyebár. Esetlen és kellemetlen vigyor, kerül az arcára, mert itt biza megint nem lehet pálcát rántani és felitatni mindent csak úgy, szóval... a szalvéta meg kevés lenne. Nem figyel végül az ázó papírra, a kilométeres, fekete csíkra sem, sem semmi másra, csak arra a kézre, amelyre nem lehet nem figyelni. Hol van ilyenkor a többi szeme? Nem hiszi el, nem akarja és nem tudja, hogy ezt senki nem látta, hogy... bár persze ráhúzhat bármit, elrejtheti, de akkor neki se mutogatná, hol érdekli már a sör, amikor arcába kerül a mancs. Még kancsalít is kicsit, ahogy jobban szemrevételezi, ahogy nem is akarja leplezni, hogy ez most meglepte. Kitehette volna a melleit, vagy akár lehetne a lába között farok is, nem érdekelné, no de ilyen. Kapna utána azonnal, de ellökik, nem finoman, ő meg. Hát majd pont nem fog tágítani. Spicces, a harcos is él, unja azokat az idiótákat, tessék, csak kérnie kellett, majd kitalál valamit, a hangok alapján keresik és emlegetik őt. Ó francba.
- Hah – széles vigyor terül arcán szét, a kiömlött sörbe tenyerel és nemes egyszerűséggel leteszi magát a másik székre. Ha kicsit lejjebb hajol majd, nem is fogják látni. - Engem ugyan nem ijesztesz meg ilyenekkel – nyúl oda, először csak saját kezét helyezve előtérbe. Ő ugyan csak metamorf csodákkal rendelkezik, az állati alakok sose vonzották, mindig emberek arcait húzta magára, de annyi belefér, hogy az ujjai hegyén neki is sötét és gyilkos karmok nyúljanak, lehet nem kellene innia és vagánykodnia, amikor ezt a dolgát mindig ügyesen elrejti. De aztán eltűnik az állatias vonás, ujjaival egy az egyben ráfog a csúfnak titulált kézre, és úgy tapogatja és forgatja, mintha ez természetes lenne. Maximum beveri az orrát vagy kap egy újabb heget, mit számít.
- Bámulatos.. amúgy. Muszáj volt megfogni – engedi el, egy pillanat volt szinte az egész, ő sörben könyököl, csöpög le lábára, mit érdekel, int a vénasszonynak, hamar új adag kerül a nő elé, ő pedig, mintha ez tökre elég lenne, elé is tolja. - Amúgy... ne mutogasd, ezek túl hülyék megérteni, azok meg.. a mieink, megnyúznak érte. Bár nagy faszság az egész törvény. Ott köpném le, ahol van, de ehh.. - tápászkodik fel. Túl meleg van, túlságosan zúg az agya és minden. Felemás szemeivel bámul a másikra, néha megesik, túlnő rajta, ő maga észre sem veszi végül. Lehet kéne az a mosdó, kinyitná az ablakot legalább. Aztán a fejlógatás közben veszi észre a jegyzeteket, fordít a fején és olvas, kutat, de hát el is ázott, ő sem lát már tisztán és... Érdekesebb lesz minden pillanatban, csak hát nem fog belőle kérni, elvégre, ő sem kérne, normál esetben. Aztán miért ne. Arcára vigyor húzódik ismét, elvégre ma a szórakozásé a nap. Miért ne piszkálna mégis nagyvadat: őrült.
- Ha nem akarsz még megölni, akkor akár lecserélhetném a nyomorult részegeket rád. Te jobbnak tűnsz – önzőn akarja, hogy jobb legyen és érdekesebb. Elvégre, abba nevelték bele a kis korcsot, hogy bármit megkaphat, miért viselkedne másképp?

Nos, igen. Nem először ő az idegesítő közeg, az, aki csak meg van tűrve, vagy még annyi sem, csak épp ő erről nem akar tudomást venni, akaratlan vagy szánt szándékkal, az alkohol, a számára fülledt levegő meg csak ront ezen, azon, hogy ő most tényleg tapad és ragad, szerencsétlen nő, lány, nem tudhatja a valódi korát és hát inkább illik a fiatalabbra tenni, mintsem a vénebbre, annak gondolatára is fel tudnak ezek bőszülni, meg igazából ha totál tiszta lenne a feje sem azzal töltené az időt, hogy ezt saccolgassa, nem erkölcsrendész ő, hogy megállapítsa, hogy ihat-e itt alkoholt vagy sem. A korábbi éveiben saját magának sem volt akadály az, hogy igyon ott és azt, amit megkívánt, mert mindig megoldotta, hogy kicsit idősebbnek mutassa magát, hamis iratok meg, hát előbb tanult meg ilyesmit, mint épkézláb patrónust bűvölni, szóval nem kell itt ilyeneken morfondírozni, vagyis igen, mert jó emlékek, jó kalandok, amikor még ebben is volt izgalom némileg, most viszont már papíron is lehet bármit, ez elmúlt, lezárult, újakat kell keresni. Ha valami ilyesmi, mint egy furcsa és veszélyes kezű valaki az, akkor örömmel dobja a sarokba a kiskorúként kikért vodkák édes emlékét és cseréli le a veszélyes nőkre.
- Tökéletes látás, a hallás is jobb? A szaglás? - mintha csak valami felmérés lenne, mennyire tette erősebbé és másabbá a kór, hogy mégis a normálisabb napokon, vagy hát mint most, ez az átütéses állapotban mégis mi változik és mi marad. Mert még, az ő fura állapotában is érdekli ez, megrázza a fejét, mintha ettől ki tudná rázni belőle a kellemes és most mégis kellemetlen mámort, jó lenne teljes ésszel felfogni a dolgokat, ahhoz viszont előbb ki kéne menni, ott talán a hűs levegővel sikerülne, feküdni kicsit a földön és az általában segít, talán hányni, amit évek óta nem tett, talán amit tett, az sem volt igaz, csak hát akit gyomron vágnak, mert kötekedő szar, az bizony okádik, mint a lakodalmas kutya és végtére is, az is valami, a statisztikán nem mozdít túl sokat. Aztán meghallja ő is, elsőnek nem reagálva, majd egy pillanatra kapja fel a fejét, de hogy moccanna-e, na azt már nem. Mordul egyet, nem olyan mélyen, mint amennyire maga a kiabáló, válaszol ő a saját anyanyelvén, nem épp szépet, és halkan, de lényegében csak a nő értheti, ha érti az ilyen nyelvet, hogy bizony elküldte az anyjába ahelyett, hogy ő most visszamenne, hogy malacpersely legyen, hogy megint a pártról és ki tudja miről hallgasson bármit ahelyett, hogy itt lenne és azt a kezet bámulná. Ó nem, nem olyan ő, hogy ugrik akárkinek, még ha katonák is, pont leszarja, mint bármely szervet, miért pont most válna eminenssé és szófogadóvá, ha sosem volt lényegébe az. Otthon is minden színjáték, az ittenit amúgy is megunta, még mindig azt véli, hogy valamelyest a sors akarata volt, hogy erre az asztalra essen, ne mondjuk a szomszédosra, ahol három borvirágos orrú bácsi mélyed a poharukba és néha hümmögnek egymásnak, mintha fejben mernének csak beszélni, aztán a következőben meg már az uborka és egyéb termés a téma. Na őket is már rég ott hagyta volna, ez a nő hibája, minek ült be ide így, tudhatta volna előre, hogy valaki, akárki majd egyszer felfigyel erre és nem engedi csak úgy el, szó nélkül. Pech, mi?
- Akkor van ideje, amikor én mondom. Leszarom azokat – ahogy azt is, hogy majdnem most a másik esik az asztalra, leköti őt a figyelem, az, ahogy tartja azt a kezet és legszívesebben lecsavarná, hogy elvigye haza, az érdekes társaságának, hogy nézzék, miket nem talál a világ egyik végén. De nem, nem kezdi el kaparni sem, mégis muszáj volt ez a röpke, gyermeki érdeklődés, hisz a gyerekek fogdoznak össze mindent, ugyebár, nem tagadja, most hagyta magát elragadni. Azért az már megint mellékes, hogy esik ez a tulajának, önző módon sajátít ki valamit és hát megint szarik arra, hogy ja, ezt nem illik, nem kéne, mit érdekli ilyen apróság. Amúgy is mindig elvett és birtokolt, meg ezt vissza is adja, elengedi, miután a bőr minden pontját látta, nem unt rá persze, de örökké se szorongathatja, azt se tudja, ki ül vele szemben, nevet meg főleg nem, szóval... Érdekes ez az este.
Még egy utolsó simítás, ujjbegyei akaratlan siklanak végig a karmokon, aztán vége, a saját keze és a másiké is szabad, groteszk lett volna ha spicces kedvében pont most vette volna elő a hamis illemet és kézcsókkal illette volna, majdnem el is röhögi magát a gondolatra, de csak valami vigyorféle marad a végére. Ez akkor is megmarad, amikor állát ragadja meg, húzza közelebb, nem is ellenkezik, dől előre, támaszkodik meg ismét, most már nem olyan ingatag, van esze kapaszkodni, tenyere ismét a sörös lében köt ki, de ez akkor sem és most sem érdekelte, ott vannak, egymástól egy sóhajnyira, tekintetét a másikéba fúrja, a hideg pedig a meleg ellenére fut végig a hátán, a jobbik fajtából, apró sóhajt is hallat, szemeit egy pillanatra hunyja le és kedve támad rátapadni az ajkakra, csak hogy az ilyen bugyuta fenyegetéseket lemossa onnan és nem azért nem teszi meg, mert nem szabad, hanem mert jobban esik neki szélesen vigyorogni, ismét rátekinteni azzal az arccal, amely nem retten meg és nem fél. Mert miért? Ő folyton harcol, a farkaskórt meg csak úgy nem dobálják, hacsak nem őrült, de eddig nem tűnt annak, sőt. Szóval, ha ezzel rá akart ijeszteni... Rossz ember találta be, olyan, aki otthon sem vesz komolyan senkit és semmit és a legtöbbet amúgy is mindig a porba, sárba tapossa.
- Sosem menekülök, csak hogy tudd. Te nem harapsz, akkor már megtetted volna. Tudom ilyen az, amikor valaki vérhez van szokva, látom a tekintetekben. Ugyan már... - újabb sóhaj, nem szisszenés, amikor a nemrég piszkált karom a bőrébe fúródik, mint a fura mazoista, aki csak erre várt, ettől nem lesz amúgy sem baja, mert kapkodhatna oda hisztisen, hogy mit merészelt, hogy merte, most majd vége lesz, meg minden hisztériás roham, ő mégis csendben hagyja, közben távoli zúgásként ér csak el hozzá volt társaságának hangja, éneke, elvannak azok egymással, hagyott ott elég pohárnyi valamit, üveget, szóval, neki már nincs szerepe, annyira nem is kiabálnak utána, minek. Ez itt már jóval érdekesebb. - Volk? Az lennél te? Csak lásson, halljon – von vállat végül, aztán szétrebbennek, ő mégsem harapott, nem csinált nagyon semmit sem, kiegyenesedik ő is, nyújtózik egyet, aztán persze, hogy nem fogad meg semmit még szenvtelen nézi végig, ahogy a papírok megszáradnak, ó, hát így mindjárt könnyebb. Szinte a legjobb, mert ugyan farkas lehet egyszerű ember is, no de a mágiával együtt már nem oly idegen, ez már eldőlt és foghatja a fejét. Ácsorog egy ideig, most már jobban olvasható mik hevernek előtte, aztán egyszerűen fogja magát, kihúzza a másik széket, vele szemben és ledobja rá magát. Int az öregasszonynak, hamarost sör kerül ő elébe is, a támlának dőlve pedig rágyújt. Ha igazi tanácsot kellett volna adnia, akkor az talán az ő futása lehetett volna. Ő is szörnyeteg, csak más értelemben. Szemei rendeződnek, visszadugja az adottságát a homályba.
- Engem józanabb pillanataimban sem. Nagyobbak, erősebbek fenyegettek meg, egyszer elvertek, legközelebb már nem tudtak. Ravaszak és sunyik, azok sem. Mindenki ölni akar, kérdés, elég bátor-e hozzá, hogy addig szorongasson egy nyakat, amíg az illető bele nem lilul, vagy addig ütni a fejét a betonba, amíg... nos, mint az érett dinnye. Talán sose tanultam meg félni, abban az értelemben, amiben mindenki más – von vállat, kövéret kortyol a söréből, szemeit forgatja. A csőcselék. Kiköp feléjük. - Nem jönnek ide, vettem nekik nem tudom hány üveg vodkát. Mire elfogy, maguk alá hugyoznak és kidőlnek aludni. Vagdalj csak, nincs elég rusnya hegem még. Inkább dolgozz csak, még talán így is tudok segíteni, más nem addig nézlek, míg hamar befejezed és megiszod velem a sörödet – vigyorog ismét, fújja a füstöt, kényelembe helyezi magát. Ezt bebukta.