Még mindig nem késő hazamenni és elbújni a kis lombikok és kacatok közé! Csak hopponálok egyet, küldök utána egy bocsánat kérő levelet, azokat úgyis páratlan tehetséggel tudok fogalmazni és elteszem örökre agyam fiókjának leges legmélyebb zugába, hogy én valaha ilyen kezdeményezésnek vetettem magam alá. Indítsuk el közösen a Fogadjuk el a Vérfarkasokat Mozgalmat!, ez volt a hófehér, cirkalmas betűkkel megalkotott szalagcím, ami megragadta a figyelmemet, majd alatta egy butácska rajz, amin egy vérfarkas és egy ember ölelik egymást széles mosollyal, mintha fogták volna az emberek ellenszenvét, mely már a kezdete óta fennáll a farkasok irányába és egy kecses mozdulattal összegyűrve a kukába hajították volna, amit aztán fel is gyújtottak, mintegy jelképként, hogy a két faj közötti ellentétnek itt és most vége szakadt. Persze ez sosem fog megtörténni, mert mi egyenrangúak vagyunk a büdös bogarakkal, de talán még azt is bátran kijelenthetem, hogy őket is többre tartják nálunk. Fogadjuk el a vérfarkasokat? Nem lenne rossz, őszintén bevallom, sőt! Még jól is esett a lelkemnek némileg, hogy egy ilyen tabuként kezelt témát valaki a semmiből elő mert húzni, szembe menve a varázsvilág népével, fel meri vállalni a véleményét ilyen nyilvánosan, bár ahogy láttam, nyilvános felvállalás ide vagy oda, bátorság és nagy levegő, nem értékelik sokan ezt a fajta nyíltságot és buzgalmat, ami az újságot és annak szerkesztőjét illeti. A stóc még ki sem volt bontva zsinegéből az újságárus boszorkánynál, gyanítom az aznapi első vásárlója, aki hajlandó volt ezért a lapért fizetni én lehettem. "Xenophilius Lovegood, a Hírverő szerkesztője szívesen foglalná egy csokorba a vérfarkasokat ért hátrányos megkülönböztetéseket a varázslóvilágban, illetőlegesen néhány interjú keretein belül örömmel ülne le társalogni személyesen olyan farkasokkal, akik ezeket nap mint nap tapasztalják, akár munkahelyen, iskolában, de akkor is adunk a véleményére, hogyha csak a szomszéd tudja és igyekszik megkeseríteni az életét. Az ÖN segítségével, saját élményeinek elmesélésével változtathatunk minden vérfarkas sorsán az egész mágus világban, akik nem merik fölemelni a hangjukat az igazságtalan elnyomás és a jogtalan negatív kritikák ellen! Álljon ki a sajátjai mellett, álljon ki Magáért és mutassuk meg együtt, hogy a kórtól senki nem lesz rosszabb varázsló, vagy boszorkány! (Mert a náthást sem akarjuk máglyán elégetni, ugyebár?) Akik szívesen jelentkeznének egy interjúra, az alábbi levelezési címen teheti meg..." És itt vagyok. Itt ülök a Foltozott Üstben, várom, hogy valami Lovegood nevű ember felbukkanjon és arról érdeklődjön, hogy minden embert meg akarok - e enni teliholdkor, vagy válogatós vagyok, szoktam - e bolhás lenni, emlékszem - e bármire miután magamhoz tértem az átváltozás után, megettem - e a szüleimet vagy eddig sikerült engem túlélniük és természetesen az elmaradhatatlan rémtörténet, amivel az olvasókat főként meg akarják fogni: hogyan történt a megfertőzés és az első átváltozást ki hogy élte meg? Az igazi vérben tocsogó, sikoltozós történetek, melyekért minden ember legalább egy kicsit odavan. Tud sopánkodni, hogy milyen borzalmas dolog ez, de legalább vele - még - nem történt meg és nem is tudná, hogy ő mit tenne, ha ez megtörténne vele és még ehhez hasonló sóhajtozós, szörnyülködős gondolatok. De aztán előfordulhat, hogy egész normális kérdéseket fog föltenni, ki tudja? Vagy lehet el sem jön, csak átverés volt az egész hirdetés, hogy lássák mennyi farkas hajlandó fölfedni magát a nyilvánosság előtt, kockára téve ezzel elég sok mindent; családot, munkahelyet, iskolát, kapcsolatokat. És ha tényleg egy nyilvános listát akarnak csinálni? Vagy el akarják hallgattatni azokat, akik föl mernek állni az asztal mellől? Ingerülten ciccentek a nyelvemmel és koppannak fekete redőzött körmeim az asztalon egymás után szép sorban, majd mutató ujjam türelmetlen dobolásba kezd a repedezett fán. Ugyan már! Ezek csak összeesküvés elméletek, különben sem vagyok én forradalmár, hogy annyira kelljen tőlem tartani. - Hogyne, majd én vezetem a vérfarkas fölkelést. - ingatom jobbra és balra lassan a fejem, szám szélén viszont megbújik egy mosoly kezdemény már csak magától az abszurd gondolattól. Ép kezembe véve kis zöld teáscsészém kortyolok bele a langya meleg italba, ami mindenféle ízesítés nélkül keserű, mint a méreg, de mégsem olyan rossz, mint túlédesítve, vagy savanyítva. Néha kíváncsian az ajtó felé pillantva fürkészem a Foltozott Üstbe betévedő személyeket, de egyik sem néz ki olyan... szerkesztősen? Fogalmazzunk úgy, hogy egyik sem néz ki úgy, mint aki egyáltalán dolgozik valahol, de azért ne csorbítsunk a hely nevén, betévednek ide átutazóban lévő idegenek is, akik adnak magukra, legalább annyira, hogy reggelenként a zoknijukat kicseréljék. És betévednek ide az olyanok is, mint én. Egyébként jó ötlet volt távolabb ülni a bejárattól? Utolsó levelemben annyit írtam, hogy a kezemről egész biztosan meg fog ismerni, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogják épelméjűnek gondolni, hogyha árgus szemekkel kezd el körbejárni az asztalok között és majdhogynem pislogás nélkül figyeli a vendégek kezeit, hogy kié van annyira rettentő állapotban, akitől azt lehetne kérdezni bátran, hogy; Veled leveleztem, ugye? Államat finoman megdörzsölve teszem sérült kezem az asztal közepére és mozgatom meg a hosszúra nyúlt, szürkés ujjakat, melyeken nem dúskál pihe, de inkább mondanám kopasznak. Ha kissé begörbítem őket, az izmok élesen rajzolódnak ki a bőröm alatt, a szürke bőr pedig, ami olyan száraz, akár a pergamen, úgy tapad a csontokra, akár egy leheletvékony hártya. A vastag, pengeéles körmök élesen koppannak az asztalon, ahogy lassan újra elkezdek velük egyenként dobolni, de jelenleg a kutya sem figyel rá oda, mindenki sürög - forog, van jobb dolga is, mint mások kezét bámulni. Újabb korty a teából, újabb kattanás a falra szerelt öreg órán, újabb koppanások az asztalon. Kíváncsi vagyok erre az emberre, az az igazság.
Must we hide from everyone? / Megjegyzés
I solemnly swear
I am up to no good
Xenophilius Lovegood
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Jamie Campbell Bower
»
»Hétf. 13 Május - 22:03
Beate & Xeno
Mindannak ellenére, hogy az este amikor lefeküdt az ágyba kedvese mellé, izgatottan ecsetelte, mennyire tökéletes és információkkal teli nap vár rá holnap, és minél előbb szeretne álomba merülni, ezért készítette a gyógynövényes teát is, amit még lehetősége szerint forrón öntött le torkán... annyira szörnyű reggelre ébredt. A nap első sugarai még igazán be sem ragyogták a könyéket, de a rémes zaj, a virágcserepek törésének hangja ébresztőként hatotta át fáradt teste minden pontját. Mégis könnyedén pattantak ki szemei, és megpróbált úgy az ablakhoz somfordálni, hogy még véletlenül se keltse fel feleségét - ami persze nem sikerült -, de legalább lehetősége volt megpróbálni a nyitott ablakon át kikiabálni a többszörös galleonnyi kárt okozó kerti törpékre, hogy takarodjanak, természetesen sikertelenül. Már volt dolga ezekkel a kis szörnyekkel régebben, így tudta, mire számíthat, mégis, csupán egy színes köntöst öltött magára, majd sietős léptekkel vágtatott le a csigalépcsőn egészen a kertig, ahol nagyjából négy órán keresztül, megállás nélkül üldözte a csirkefogókat, de legalább azt kiderítette, hogy a szomszéd valamiféle törpeirtót helyezett ki a birtokára és valószínűleg ezért jelentek meg nála hirtelen. Csapzottan és Pandora sokadik unszolására hallgatva, egy idő után végre betért a házba, morgolódott kicsit, evett kései reggelit, majd a szerény könyvespolcról levett egy vaskos könyvet a varázslényekről, és fellapozta a Kerti törpék és tulajdonságaik fejezetet - egy egész fejezet van róluk, hát ez borzalmas!! - majd belemerülve további órákig keresett megoldást a jelenlegi problémájukra. Annyira beletemetkezett a dolgokba, hogy teljesen megfeledkezett arról az izgalomról, ami a tegnapi egész napját betöltötte. Hogy mégis hogyan jutott eszébe újra? Egy, az ablakon berepült bagoly emlékeztette rá. A lábán lógó levélben ugyanis egy aggodalmát kifejező ismeretlen irománya mutatkozott, az Indítsuk el közösen a Fogadjuk el a Vérfarkasokat Mozgalmat! kezdeményezésről a Hírverőben. Szerencsére senki nem látta abban a pillanatban, amikor is az órára tekintve falfehér arccal, hevesen kilökve maga alól a széket kelt fel, csörömpölve, leborítva dolgokat és a dolgozóasztalához futva két kézzel kezdte el összeszedni a szükséges jegyzeteket, üres pergameneket. Már épp az ajtóban állt indulásra készen... vagyis hát lenézett a pergamenhalom között és ekkor látta meg, hogy még mindig a köntösben és a lila papucsban van. Óriásit fújtatott, az üres étkezőasztalra dobta jegyzeteket, és mivel még pálcáját sem találta hirtelen, kénytelen volt mágia nélkül átöltözni, majd mit sem érdekelve, hogy mi az ami nincs nála, kilépett az ajtón és abban a pillanatban hopponált el az Abszol úthoz. Rohanva közelítette meg a Foltozott Üstöt, szlalomozva az emberek között, de mégis egy minimális késéssel sikeresen megérkezik. Félig sikeresen, ugyanis a küszöböt átlépve látványosan botlik meg és terül ki mindenki szeme láttára... a sok pergamen pedig a huzat miatt mindenfelé elrepül, és nem is maga miatt aggódik, hogy a karját felsértette a régi padló, hanem a jegyzetek után kapkod azonnal. Szégyelli magát, de a földön kúszva egyesével gyűjtögeti a pergameneket, óvatosan, körültekintően, majd az egyik asztalnál járva, megakad a szeme a farkaskarmokon. Szájtátva pillant fel a nőre, aki tulajdonosa ennek a csodának - vagy átoknak? - és megköszörüli torkát figyelemfelkeltően - már ha a látványos belépőjével nem keltette volna fel eléggé a figyelmet -. - Beate Robertson? - Megpróbálja összekaparni magát a földről, a haja csapzott - mint egy szénaboglya, a karja kicsit véres, a ruhája pedig koszos a földön összeszedett portól - sártól. - Xenophilius Lovegood vagyok, a Hírverő szerkesztője... az interjú, amit megbeszéltünk... - A pergameneket ledobja az asztalra, gyorsan fut át rajtuk, hogy minden ami kell, ott van-e, talán nem hagyott a padlón egyet sem. - ... elnézést a késésért, gondom akadt néhány... khm, törpével. - Összeszedetlen, hadar és még őrültnek is fest. Egyáltalán nem lepődne meg valószínűleg, ha Beate most fogná a cuccait és elsétálna.
Indítsuk el közösen a Fogadjuk el a Vérfarkasokat Mozgalmat! Kredit
I solemnly swear
I am up to no good
Beate V. Robertson
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Francesca Root-Dodson
»
»Kedd 14 Május - 19:57
Xenophilius & Volk
A hatalmas döndülést néma csend követi. Egyszerre válik némává az egész épület, fagy meg a levegő és áll meg az idő, néhány embert leszámítva, akik mit sem törődve az idegen férfi legkevésbé sem figyelmen kívül hagyható betoppanásával, pontosabban zuhanásával átlépik őt és szétszórt holmijait, amit egyes esetekben szem forgatással és magukban való dörmögéssel kísérnek és vagyunk mi többiek, akik szó nélkül vizslatják, hogy hogyan szedi össze magát a furcsa szerzet, keresi széthullott papírjait minden asztal és szék alatt az önbecsülésével együtt. Aztán a hely újból életre kel, nem törődik vele többé senki, ismét mindenki visszafordul ügyes bajos dolgaihoz, beszélgetőpartneréhez, a munkájához, a manók a lábak között szlalomozva röptetik a tálcákat, melyeken halmokban állnak a mosatlan poharak és tányérok, a takarítóboszorkány pedig zsörtölődve húzza maga mögött takarító eszközökkel fölszerelt nyikorgós öreg kocsiját, hogy azt az egyetlen egy cseppnyi vért eltüntesse a vendégek szeme elől. Még a végén rosszul lesz valaki. Beate Robertson? Hallom a nevemet valahonnan az asztal aljáról, velem szemben pedig felbukkan a kócos szőke üstök, aminek alig néhány pillanata csak a feje búbját láttam, ahogy minél gyorsabban és minden további kellemetlenséget elkerülve próbálja összeszedni szanaszét röpült pergamenjeit, most pedig itt leselkedik az asztal túlsó végén, szemeiben gyermeki csillogással nézi a kezet, amely kicsit sem hasonlít egy kecses női kézre és az ég sem így teremtette. - Megtalálta. - bólintok, közben teáscsészémet kis tányérkájával együtt vonom magamhoz közelebb, hogy helyet tudjak szorítani rengeteg pergamenjének. - - Nagyon örvendek és semmi gond, én is csak nemrégiben érkeztem meg. - nemrégiben. Egy órával a megbeszélt időpont előtt már itt ücsörögtem, különben én is olyan viharvert madár módjára érkeztem volna meg, akárcsak Mr. Lovegood. - Törpével? Milyen törpékkel? Kis kerti törpe család vagy más gnómok? - vakarom meg orrom hegyét, majd szorítom meg kissé, hogy a számomra kellemetlennek érződő vér fémes szagát valamelyest sikerüljön kiszorítanom orr járataimból, de nyilván ettől még csak rosszabb lett. Ronda kezem mutatóujjának körmével kopogtatok kettőt egymás után sietve az asztalon, majd táskámat az ölembe véve bogozom ki vastag kötéllel összefogott szájat, hogy aztán néhány pillanat erejéig könyékig eltűnve benne vegyek végül elő egy kis üveget teli sárszínű folyadékkal. A táska száját visszazárva teszem újra magam mellé az üres székre, majd nyújtom neki az üvegcsét és a sebesült karja felé biccentek, amit nem valószínű, hogy súlyos vérveszteség miatt kezeltetni kell majd, viszont mindenkinek jobb lesz, ha az a kis sérülés a bőrön gyorsabban gyógyul az átlagnál. - Ha gondolja akkor kenje be vele a sebet nyugodtan. Kissé csípni fog, de legalább a takarítószemélyzet nem fog zsörtölődni amiatt, hogy mindent összekent, meg nem fertőződik el. - és az én orromat sem fogja tovább csavarni, de ezt persze udvariatlanság lenne hozzátenni. Leteszem az üveget magunk közé az asztalra a pergamenjei elé, hogyha gondolja éljen nyugodtan az összefőzött gyógynövények gyógyhatású főzetével, aminek a színe nem valami biztató, hát még épphogy folyós állaga, erős mentolos illata és hűvössége viszont nyugtatólag hat mind a sérült felületre, mind az elmére, mert legalább tudni és érezni lehet, hogy színe és állaga ellenére nem a csatornából való, a sebet pedig néhány perc elteltével összehúzza és apró heget hagy maga után. A testemen fellelhető összes forradás, hegesedés tanúbizonyságot tud tenni arról, hogy bár nekem holdtölte után dézsányi ilyen főzetben kell megmártóznom, illetve kellene, minden kétséget kizáróan hatásos. Nem úgy mint a vérfarkas kór ellenszerének sokadik elrontott verziója, melynek kudarc listájáról persze nem teszünk említést. Lassanként kiürülő csészémet magamhoz véve iszom ki két nagy korttyal a benne lévő folyadékot és rakom vissza kis tányérjára, majd a jegyzetekre pillantva fejjel lefelé próbálom elolvasni a pergamenre vetett mondatokat, kérdéseket, de saját írásának megfejtését inkább ráhagyom és némi ficergés és mocorgás után, kissé feszülten ugyan, de várom az első kérdéseket, a bevezetőt, egy talán hosszas beszélgetés kezdetét.
Must we hide from everyone? / Megjegyzés
I solemnly swear
I am up to no good
Xenophilius Lovegood
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Jamie Campbell Bower
»
»Szer. 15 Május - 20:17
Beate & Xeno
Kifejezetten kellemetlenül értini, hogy látványos belépője után minden szem rá szegeződik, és néhányan még zsörtölődve kerülgetik őt, ahelyett, hogy esetleg kényelmességükben lehajolnának és a kezébe adnának egy-egy pergament. Persze ő megtartja magának inkább a gondolatait - nem az a típus, aki kelti a feszültséget maga körül, legalábbis nem így -, és bocsánatkérő szavakat ismételgetve kúszik el egyik helyről a másikra, ameddig össze nem gyűjt mindent. Észre sem veszi, hogy közben vérnyomot hagyott maga mögött, csupán csak akkor konstatálja amikor a takarító boszorkány megjelenik és azonnal megtisztogatja a padlót. A deszkát is megjavíthatná, gondolja magában kicsit zsörtölődve, miközben a sebet vizsgálja fintorogva, de nincs most szabad keze, hogy valamivel leszorítsa vagy meggyógyítsa - amit egyébként sem tud, hisz a pálcája nincs meg - úgyhogy csak arra koncentrál rövidke ideig, hogy ne vérezzen össze mást maga körül. Aztán kerekedik el a szeme a farkaskéz láttán. Őszintén még soha nem látott ilyesmit, meg persze valójában nem is efféleképpen képzelte el, amikor a nő megírta ismertetőjelét a levelezés végén. Ez sokkal izgalmasabb, sokkal összetettebb, elönti a forróság, hisz annyi kérdés elevenedik most fel benne, amennyit nem szégyell. Amikor megerősítik a kérdését, összeszedve magát gyorsan helyet foglal, még rövid ideig, talán zavarában, rendezgeti a pergameneket, de végül elfojtja a késztetést és megpróbál a kérdésre koncentrálni. - Igen, kerti törpék, de nem kis család volt, sajnos. A szomszédom valamiféle törpeirtót helyezett ki a birtokára és hozzám menekültek. Természetesen tönkretettek mindent. - Fújtat mint egy ló, megrázza bozontos fejét, majd elmosolyodik, mintha mi sem történt volna és igazából csak legyint egyet. Majd megoldja. Valahogyan. Mert hát azt nem mesélné el szívesen Beate-nak, hogy igazából az egész napja ráment erre a dologra, de mégsem jutott sehová vele. Szerencse, hogy az előző nap összeállított minden szükséges kérdést, feljegyzést az interjúhoz, mert most elég kínosan érezné magát - még ettől is kínosabban -, ha felkészületlenül jelent volna meg. Ameddig a nő a táskájában matat, ő hasonlóképp, egy csésze teát rendel magának, amit a körbejáró manók igen gyorsan elé is helyeznek. Egy leheletnyi helyet csinál a pergamenek mellett. Azok közül pedig épp a megfelelő kerül a szeme elé, az első oldal, amin a lehetséges kérdések vannak feljegyezve. Ahogy Beate kiteszi az üvegcsét, ő nem szégyenlősködik, egyből elveszi azt és megvizsgálja a fura színű masszát, kinyitja, megszagolgatja, épphogy csak nem kóstolja meg. Elismerően bólogat, miközben kinyitja és azonnal a sebére teszi, kicsit bele is borzong, de a második pillanatban már teljesen jó érzés kerítette magába. - Ez életmentő volt, köszönöm. Mindig tartok magamnál mindenfélét, de most... mindent otthon felejtettem. - Forgatja meg szemeit, de azért azt nem köti a nő orrára, hogy még a pálcája sincs meg, lehetnek itt kétes alakok meg ki tudja, mi nem történhet... inkább megpróbál meglapulni, és miután visszaadta az üvegcsét a krémmel, kortyolt egyet abból a nyugtató teából - aminek egyébként rémes íze van -, megpróbál a lényegre koncentrálni. - Szóval, az interjú... ha nem bánja, mindenképp kihagynám azt a részt, hogy miként lett vérfarkas... mert hát, nyilván megfertőzték. - Sokatmondó mosollyal folytatja a beszélgetést, miközben talárját tapogatja, majd azonnal a homlokára csap, el sem hiszi, hogy ennyire összeszedetlennek tűnik az első igazi interjúalanya előtt, vajon mit fognak róla gondolni, hogyan fogja ezek után felvirágoztatni az üzletet? - Elnézést, van egy pennája? - Egy újságíró akinél még penna sincs. Hát ez igazán jó benyomást kelthet, de átlép felette, ha pedig Beate nem rendelkezik az említett eszközzel, valahonnan máshonnan szerez egyet. Elég kreatív, ezt még meg tudja oldani. - Megöl a kíváncsiság, bocsásson meg, de először szeretnék megtudni többet a kísérleteiről. Arról is, amivel ezt szerezte. - Nagyjából a kérdései legvégére ugrott most hirtelen, de hát mit számít ez, a lényeg, hogy mindenre választ kapjon és most ez az, ami igencsak felkeltette az érdeklődését... de hát vajon van olyan ember, aki nem hasonlóképp gondolkodna erről? Ő pedig egyébként is az a fajta ember, aki szereti magához gyűjteni a különleges dolgokat... khm és embereket.
Indítsuk el közösen a Fogadjuk el a Vérfarkasokat Mozgalmat! Kredit
I solemnly swear
I am up to no good
Beate V. Robertson
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Francesca Root-Dodson
»
»Vas. 19 Május - 17:56
Xenophilius & Volk
- Ough, kellemetlen. Régen nálunk is voltak, csak valahogy a szüleimnek nem volt kedve törpe riasztókat kihelyezni, hanem inkább kimentek az erdőbe, fogtak három vagy négy goromkát és szabadon engedték őket a kertben. Nem valami barátságos lények, de annyiból voltak hasznosak, hogy nem kellett a kiugráló törpéket átdobálni a kerítésen túlra vagy riasztót beszerezni, mert megették az egész családot. Ha jól tudom még mindig a kertben tanyáznak és néha sértegetik a szüleimet, főleg anyám sütögetési kísérleteire vannak kiélezve, azokat előszeretettel hurrogják le, de egyébként kárt nem okoznak a kertben. Szóval, ha nem akarja őket dobálni vagy elkérni a szomszédtól a riasztót, akkor még a goromkát tudom ajánlani, erdőben minden további nélkül meg lehet őket találni, csak a föld alól kell kicsalogatni őket és ha közeledik önhöz egy menyétszerű beszélő állat, akkor megtalálta a segítséget. Persze csak ha nem érzékeny arra, ha esetleg megtelepednek önnél, hogy mindennap éri valami kritika. - veszem el az asztalról a kis üvegcsét és ejtem vissza a táskámba, ahol hangosan csörömpölve esik rá a többi fiola és üveg tetejére, nyakamat pedig két vállam közé húzva pillantok a táska szája felé, hogy meg merjem - e nézni mekkora károkat okoztam magamnak. Csak nem történt túlságosan nagy baleset. - Igazán nincs mit, előfordul mindenkivel. Én van, hogy a nagy sietségben az egész táskámat otthon hagyom, az meg olyan, mintha cipő nélkül indulnék útnak, vagy kabát nélkül mennék egy hideg helyre.- paskolom meg óvatosan magam mellett a táskámat, amiben ugyan nincs benne az egész életem, de a fele, a hasznosabbik ráadásul, pont bele van csomagolva, el van rendezve gondosan, hogy tanulmányi kirándulásaim során semmi miatt se kelljen visszafordulnom. A tanulmányi kirándulások, melyek valójában időhúzások, hogy minél kevesebbet kelljen a Minisztérium felügyelete alatt lennem és csak a kötelezően meghatározott óraszámot kelljen az asztalom mögött ülve teljesítenem, ami fölösleges papírmunka és pepecselés, mégis muszáj megcsinálni, különben jönnek a bosszús hangvételű levelek a felettes osztályoktól az elmaradások és felületes munka miatt. Most például hol is kéne lennem? Valahol keleten egy rémült csapat falusival, akik esküdöznek, hogy egy Nundu falta fel az erdőben vadászó férfiakat, aminek megállításához én vajmi kevés lennék, tekintettel a tényt, hogy minimum százan kellenénk, de inkább kétszázan, mert ez túl erős bestia, ha pedig szerény személyem odaállítana egyedül felmérni a terepet, lehet, hogy egy könnyed uzsonnának felelnék meg számára, semmint komoly kihívásokat jelentő ellenfél. - Semmi gond, amúgy sem lenne más valóban, mint másoké. Megharaptak és itt tartok. - mosolyodom el szintén és önkéntelenül idézi fel agyam a vérrel megfestett rajzokat a barlang rendszer falain, a történetet, amelyet elmesélnek, hogy hogyan találkozott az ember először vérfarkassal, hogyan rendelte magát az Ember Farkas akaratának, hogyan és miként tisztelték. Az áldozatok, az a sok gyerek, aki én is lehettem volna, de végül én lettem az akit tisztelniük és imádniuk kellett volna, a számukra szent szövegek, amiket hallgatnom kellett volna minden holdtöltekor és a lánc, ami bebörtönzött volna minden imádat ellenére egy életre. Rettegtek tőle, de mégis hűek voltak hozzá, mert ki tudja mi történt volna akkor velük, ha ellene szegülnek. Valószínűleg semmi, ha otthagyják, elpusztult volna a láncon, vagy kitépi magát és elmenekül, de ők ezt nem így gondolták, hanem féltek, hogy a Volk bosszúja elérte volna őket előbb vagy utóbb. Vajon más is járt ebben a cipőben, amiben én? Volt és van más is, akit akarata ellenére társai fertőztettek meg, vagy csak én vagyok az, akitől elvették a lehetőséget egy teljes életre egy magasztosabb, szentebb cél érdekében? Ez már régen nem a panasz vagy az önsajnálat szava, csak az elmélkedésé és a belegondolásé. - Persze. - táskámból minden kotorászás nélkül húzom ki egyik füzetemet és veszem elő a lapok közül a szürke tollú pennát, majd rakom elé az asztalra, a füzetet pedig visszateszem táskámba a könyvek mellé, majd kihúzom a tintatartó üvegcsét is és a toll mellé teszem. A szálak már megkoptak a pennán, csúnyán el is állnak egymástól, mint az agyon használt kefe sörtéi, néha elszánom magam arra, hogy kicseréljem egy szebbre, de lényegében csak írásra és rajzolásra használom, nem nézegetni viszem, úgyhogy amíg ki nem kopik a hegye, ami szerintem lassan már esedékessé válik, addig velem marad. A kezem. A bélyegem, amivel magamat pecsételtem meg, talán egy életre, talán csak addig, amíg a főzet hatása el nem múlik, talán amíg nem találok rá valami ellenanyagot. Magam elé fektetem az asztalon és undorral eltelve nézek rá, nézem a kórt, ami miatt a társadalom kivet magából, magányos éveim okozóját, a fertőt, ami miatt mindig mindenkinek furcsa leszek és más, de sosem egyenrangú. - Tudja, Mr. Lovegood, ezzel a kórral nem könnyű együtt élni. Nem lehetetlen, de ha belenéz a tükörbe sosem fog egy rendes embert látni, hanem magát és a fenevadat, akivel egy élethosszon keresztül osztozik a testén, amit minden holdtöltén összetörnek az akarata ellenére majd összeraknak egy másik testté, ami a magáé is meg nem is. Látja, hogy mit csinál, de nem befolyásolhatja, másnap pedig gyakran nem is emlékszik rá, csak jobb esetben egy csirkeólban ébred tollakkal borítva, rosszabb esetben a családját kínálta fel saját magának vacsora gyanánt. Próbálom nem tragédiaként megélni ezt az életet, amit sokszor nehéz más szemszögből látni, egy olyanból, hogy ez lehet akár egy minimális gond csak az életemben, vagy lehetne rosszabb is, példának okáért, ha nem lennék képes visszaváltozni, mégis sokszor roppant nehéz és kellemetlen, főként amikor az ilyen emberek családja, a szerettei is ki vannak téve a megkülönböztetésnek és a veszélynek, nem csak általam, hanem az miatt, akik gyűlölik az olyanokat, mint amilyen én is vagyok. Így hát nem csak magam miatt, hanem a szüleimért, valamint másokért, akik hasonlóan ugyanabban a cipőben járnak, mint én is, elkezdtem dolgozni azon, hogy a megaláztatásoknak egyszer s mindenkorra véget lehessen vetni, ne érjen minket megkülönböztetés. A kísérletek sok nehézségekkel járnak, főként mert nem fogom őket másokon tesztelni, hogy mennyire voltak sikeresek, mert ha már gondot okozok, azt első körben magamnak tegyem, ne egy olyannak, aki eddig sikerrel leplezte a világ előtt kilétét. Másrészt meg kevés az időm rá. Hiába szeretnék ezzel foglalkozni éjt nappallá téve, tanulmányokat kell elvégeznem, sokat vagyok a világ különböző pontjain és előfordulhat, hogy még nem ismerem azt az összetevőt, ami képes lepusztítani maradéktalanul a farkas géneket az emberben. Jelenleg ott tartok, hogy mondhatni egy könyvtár laborban élek, füzeteket írtam tele megfigyelésekkel és kísérleti bejegyzésekkel, főzet ötletekkel és összetevőkkel, melyekből született néhány olyan, amit hasznosnak találtam, csak teljesen más területeken, a legtöbbje mégis ki van húzva, hogy használhatatlan. Az utolsó is ilyen volt. Túl sok yuromon gyökeret használtam, ami a génállomány bizonyos részeit képes módosítani és fölerősíteni, de nem szabad túl sokat használni, mert ez lesz az eredménye. - emelem föl a kezemet, majd ejtem vissza óvatosan az asztalra. - Sajnos nem tudom, hogy mikor lesz eredménye az erőfeszítéseknek, de most ennek az ellenszerét helyeztem előtérbe, mégsem élhetem le egy kesztyűben az életem. - mosolyodom el szélesen és megvakarom épp kezemet óvatosan és röpke pillantást vetek az asztalunknál járkálókra, rossz kezemet pedig igyekszem jobbom öklébe begyűrni, de mind hiába. Ezen a kézen egyelőre valóban csak a kesztyű segíthet.
Must we hide from everyone? / (a yuromon gyökér csak user agyszüleménye)
I solemnly swear
I am up to no good
Xenophilius Lovegood
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Jamie Campbell Bower
»
»Hétf. 20 Május - 17:25
Beate & Xeno
- Őszintén kicsit azért sajnálnám őket, ha megennék, igyekszem a legemberibb módon megtenni a biztonsági lépéseket, de persze ha nem lesz más lehetőség, akkor lehetséges, hogy hasonlóhoz fogok folyamodni a későbbiekben. - Egész évben varázslényeket és különleges dolgokat kutatott és minden lehetőséget megragad arra a mai napig, hogy a legbarátibban kezelje a helyzeteket. Ezért is kínlódott olyan sokat valószínűleg a törpékkel, hisz nem a várt megoldást kapta ami úgy nagy százalékban eredményes szokott lenni, de még azért igyekszik gondolkodni és kutakodni, hogy ne kelljen valamiféle goromkával megetetnie szegény törpecsaládot. Valószínűleg tényleg a szívén viselné. Ahogy a karján lévő sebre pillant néhány perccel később, az tényleg beforrásnak indult és szinte teljesen el is tűnik. Hálásan tekint még utána a nőre, lehet, hogy neki is ideje lenne egy táskába összeszednie a dolgait, de attól fél, ha egyszer elveszíti akkor mindene odalesz. Pedig nagyon nehezen szabadul meg ígyis a dolgoktól, nem valószínű, hogy könnyen belenyugodna például egy tökéletes cikk elveszítésébe. Még akkor sem ha a memóriája kivételes. Mindent megtesz azért, hogy most már tudjon figyelni arra, amiért valójában idejöttek mindketten. A pergamenkupac kicsit rendeződik közöttük, a kérdések is előkerülnek, de a fejében annyi dolog fordul meg egyszerre, hogy arról is nehezen dönt, hogyan kezdjenek bele. Aztán lassan feloldódik, mintha egy függöny hullana le előtte, és már bele is kezd. Valójában érdekli az átváltozása is némiképp, viszont nem olyan fontos, mint a kéz, amit minden egyes pillanatban emlékezteti arra, hogy mi is ő valójában. Xeno képzeletének is egyik olyan dolga ez, amire nem számított, de szerencsére még tollat is kap, és ahogy Beate belekezd a mesébe, ő figyelmesen hallgatja és néhány dolgot lejegyzetel, amit nagyon fontosnak tart, szóról szóra vet pergamenre. Közben el-elmosolyodik, arcmimikájával próbálja meg kifejezni véleményét, hogy semmiképp se zavarja meg a nőt, de neki mindig nagy élvezet hallgatni mások érdekes történeteit, azt, pedig amit hozzátesznek a világhoz... neki szinte mindez mesébe illő. - Sok sikert kívánok a megvalósításhoz, mint az ellenszerhez, mint az álmaihoz. - Jegyzi meg óvatosan, miután Beate egy szusszantásnyi időt hagy és kicsit tovább is tudnak lassan haladni a kérdésekkel. Őszintén élvezi már most ezt az egészet és még a belépőjéről is megfeledkezik, ahogy belemerül a gondolataiba, a jegyzeteibe. - Nagyon nagyra értékelem, amiért nem használ kísérleti alanyokat, hanem önmagán tesztel. Ez kivételes elhatározottságra vall. És talán a cikk után majd sokan ebből merítenek ihletet, talán meglátják azok, akik elfogultak, hogy Önök is nagy részükben emberek, akik szeretnék megtalálni a helyüket ebben a világban. - Őszintén jegyzi még le közben saját gondolatait is minderről. Nem véletlenül most indította el ezt a kezdeményezést, nem véletlenül ad hangot mindannak, amit gondol. Természetesen egy szerencséje talán, hogy pont a háború végén jelent meg a Hírverő első száma, egyébként már nem valószínű, hogy itt lenne, hogy beszélgetne bárkivel is. Mindig az a fajta ember volt, aki kimondta a véleményét a maga különc módján és ugyan a halálfalók és Voldemort szeme nem ért el hozzá, számított arra, hogy fog, mint ahogy néhány más társa is megjárta. - Mondja el kérem, hogy mit gondol a mozgalomról, ami miatt most itt ülünk. Mit érezett amikor jelentkezett rá? Hogyan látja a jövőjét? Őszintén, mit gondol, sikerülhet? - Nagyon érdekli a véleménye. Egy olyan emberé, akinek ugyan nem ismeri a történetét teljesen, de látja, mennyire küzd a vérfarkaskórral. Szinte csillogó szemekkel tekint fel a pergamenek közül, egy kortyot iszik csak a teából, de amint Beate folytatja, ő is szorgalmasan jegyzi fel minden szavát.
Indítsuk el közösen a Fogadjuk el a Vérfarkasokat Mozgalmat! Kredit
I solemnly swear
I am up to no good
Beate V. Robertson
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Francesca Root-Dodson
»
»Hétf. 20 Május - 22:37
Xenophilius & Volk
- Köszönöm szépen! - fogadom némileg keserű mosollyal Xenophilius jó kívánságait az ellenszer kidolgozására, valamint a célom megvalósítására vonatkozóan, miközben kissé hunyorogva összpontosítok a mindenféle hirdetésekkel, felhívásokkal teli hatalmas táblára a lépcső alatt kialakított beugró részre, amiből talán egy takarító szertár nyílhat, vagy átjáró egy teljesen másik helyiségbe, konyhába, óvóhelyre, vagy álcázott menekülési útvonal. Ki tudja mi lapulhat bent? Még több plakát a menekülő halálfalókról? Ahogy a felhívásokat elnézem bizony nem szűkölködhetnek benne, hogyha mondhatni egy egész falrészt rájuk áldoztak. Mennyi név, mennyi arc, mennyi hű csatlós, akik igyekeznek eltűnni a semmiben, s talán letagadni, hogy valaha Őt szolgálták. Őt, akit nem nevezünk nevén, Őt, akit talán legyőztek, talán csak elmenekült és bujkál, amíg vissza nem szerzi teljesen az erejét. Neki sem köszönhetjük azt, hogy könnyebb lenne az életünk, sőt! Sokan közülünk álltak az Ő oldalára, hogy Ő majd elhozza azt a megváltást, ami mindannyiunknak kijár a megaláztatásban és elnyomásban töltött évek után. Mellé, aki elhitette velük, hogy képes kiemelni őket a porból, nem kell többé rejtőzniük mások előtt, helyette büszkén állhatnak ki az elítélő tömegek elé a rettegés és a halál oldalán, megmutatva, hogy kik is ők valójában. Kik is vagyunk mi valójában. De a rettegés helyett még nagyobb lett a gyűlölet, az undor, az ítélet: Ezek vagytok ti! Ezek lennénk mi? Sötét varázslók mögött elbújó rémült kutyák, akik képtelenek kiállni magukért és a fertőzést, a kórt úgy osztogatják nevetve, kegyelem és kérés nélkül, mintha ez lenne minden megoldásnak a kulcsa, a fájdalomra a vigasz, kiút a szomorú és nyomorult életből? Nem, nem ezek vagyunk mi, de a többség ezt gondolja rólunk. Félelmükben, dühükben és csalódottságukban nem képesek meglátni az embert az állat mögött, ami részben persze érthető, mert akit egyszer egy kutya megtámadott, az később már nehezen fog félelem nélkül viszonyulni egy másikhoz, legyen az utóbbi bármennyire is ártalmatlan. Nem ringatom magam tévképzetek között, eszemben sincs, őrült, aki nem tart egy átváltozott vérfarkastól és az életét kockáztatja azzal, hogyha közelebb merészkedik hozzá, de legtöbben elhagyatott helyeken vészeljük át a teliholdat, távol a társadalomtól és a lehetőségtől, hogy a fenevad bárkire rávethesse magát. Nem mindannyiunknak szíve vágya egy hatalmas falka a város közepén, szaporítva és népesítve a kolóniát, nyomorba dönteni őket, megkérdezni az ítélkezőket, hogy milyen érzés a férgekkel egy szinten mozogni, bár nem tagadom, néhány emberen kifejezetten jót nevetnék, ha lecsúszna hozzánk a létra legaljára, valahogy mégsem kívánom ezt a létet senkinek. Csak pár embernek, igencsak rövidke a lista, ők viszont különösen kiemelkedő helyet foglalnak el a szívemben, lesarkítva a dolgot, inkább innám meg előtte az utolsó korty vizet a sivatagban, minthogy rá pazaroljam. Az üres üveg az övé lehet. Visszakanyarodva pedig: nem mindegyikünk olyan förtelmes, mint ahogy ezt sokan gondolják. - Remélem én is, hogy így lesz, bár azt gondolom Ön is sejti, hogy Tudjuk Ki nem tett hozzá túlságosan sokat a vérfarkasok erényeihez, aminek kicsinyke csónakja igencsak dülöngélve haladt az ítélkezés vizén, most pedig valószínűnek tartom, hogy kevés választ el minket a csónakból való kiborulástól. - intek állammal a Xenophilius mögötti fal irányába és visszapillantok a lázasan jegyzetelő férfira, akinek többet látom kócos feje búbját, mint az arcát, orra épphogy nem szántja fel a pergament és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne nevessem el magam, amikor felnéz a papírok közül, hatalmas szemeiben a gyermeki izgalom csillogásával, mintha egy olyan mesét hallana, amit eddig senki más a világon nem mesélt el neki. Talán így is van, lehet, hogy én vagyok az első és egyetlen, aki hajlandó vele megosztani, hogy milyen az, amikor egy testben szó szerint ketten lakoznak, csak a másik a hónap javát átalussza. - Mennyi kérdés, azt sem tudja mire feleljek először. - nevetem el magam zavaromban és alsó ajkamat beszívva, majd kiengedve, utána pedig újra számba szívva meredek a kopott asztal deszkáira és ízlelgetem magamban a kérdéseket, fontolgatom a válaszokat. Mit mondhatnék? Van itt egyáltalán helytelen válasz? Hogyne lenne, amivel az olvasó és az író is elégedetlen! - Félek. Az az igazság, hogy piszkosul félek. Amikor jelentkeztem rá már akkor is tartottam a dologtól, de azt kérdeztem magamtól, hogy ugyan miért ne mondhatnám el, hogy mit gondolok? Nem attól félek, hogy kirúgnak az iskolából, a munkahelyemről, hiszen be vagyok jegyezve, már amikor jelentkeztem, akkor tudták, hogy kiféle vagy miféle vagyok, hanem attól, hogy ehhez mások hogyan fognak viszonyulni, kiváltképp azok, akiknek most az árnyékban meghúzódva kell majd élniük, mert az Ő oldalát erősítették. Lehet, hogy ez csak paranoia s pusztán az én elrugaszkodott fantáziám tévképzete, de tartok tőle, hogy ők örülnének a legkevésbé annak, hogyha erre a kórra egyszer megoldás, kiirtási módszer születne és ez nem csak engem és a családomat érint, hanem minden olyan boszorkányt vagy mágust, aki egy lépéssel közelebb jár nálam a titok nyitjához és tudomást szereznek róla. Viszont minden félelmem ellenére bizakodó vagyok, remélek minden egyes nap, hogy eljön az az idő, amikor nem sajgó derékkal fogok telihold után magamhoz térni valami erdő kellős közepén, hanem tételezzük fel puha párnák között, vagy egy fotelban egy regénnyel a kezemben. Amolyan unalmasan és átlagosan. A mozgalom pedig... hm... nos... igazából nem egy rossz kezdeményezés és szerintem sokan örülnénk, hogyha több ilyen nyitott gondolkodású mágus járna közöttünk, mint amilyen Ön is. Nem az alapján ítél, hogy fertőzött vagyok, hanem kíváncsi arra, hogy mit gondol az emberi oldalam. Nyilván egyik fél sem lesz egy csapásra nyitott a másik iránt, lehet az idősebbek engem csak valami lázadozónak fognak gondolni, aki unatkozik, most hogy vége lett a háborúnak, de bízom benne, hogy ezzel közösen el tudunk indítani valamit, illetőleg főként Önök az újsággal el tudnak indítani valami olyasmit, ami a boszorkányokat és mágusokat arra fogja ösztönözni, hogy ki akarjanak lépni az elítélés határai mögül, tegyék félre a meggyőződésüket, hogy minden vérfarkas rossz, mi pedig megpróbáljunk előbújni a rejtekünkből és némi bizalmat szavazni azoknak, akik eddig beskatulyáztak minket. Hogy sikerülhet - e...? Nem tudom. Túl sok minden szól ellene és mellette, a mérleg pedig, amin ezek billegnek, most nagyon is egyenlően áll. Mármint, hogy az ember miért nem hajlandó nyitni az Ember Farkas felé és fordítva. - koppantok néhányat körmeimmel az asztalon, majd teás csészémet magam felé billentve nézek az italtól kissé elszíneződött hófehér porcelán fenékre, hallgatom a penna villámgyors sercegését a pergamenen. Kellene még egy tea. Na de merre van a manó a kancsóval?
Must we hide from everyone? / megjegyzés
I solemnly swear
I am up to no good
Xenophilius Lovegood
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Jamie Campbell Bower
»
»Vas. 9 Jún. - 19:21
Beate & Xeno
Amikor felpillant a pergamenek közül, szőke haját hátrébb tűri, hogy ne lógjon szemébe és jól megnézhesse újra és újra a nőt, a vérfarkas mancsát és gyermeki módon igya minden szavát. Amikor Ő int a háta mögé, megfordul és szemügyre veszi a plakátokat, igazából eddig, minden bizonnyal a nagy rohanás miatt, fel sem tűnt neki a sok arc és hozzá csatolt név... ki tudja, lehet, hogy a fiatalabbak közül egy-kettő ismerős is lehet, de elég csak odapillantania egyelőre. - Bízom benne, hogy lecseng a kezdeti feszültség és kicsit megnyugodnak a kedélyek, majd... az ártatlanok elnyerik szabadságukat. - Minden alkalommal ilyen dolgokban bízik, optimistán fordul a világ felé, és amikor csak alkalma nyílik rá, másokat is erre ösztönöz. Ugyan befolyása még nincs, de reménykedik abban, hogy a Hírverővel beleszólhat majd a közvélemény meghajlításába, még ha csak minimálisan is. Tekintete ismét a kérdések közé vándorol, nehezen lép egyikről a másikra, hiszen mindent oly szívesen feltenné a nőnek, de az idejük véges, így a legfontosabbakat, a cikkhez fűződőeket választja ki, a morzsák pedig a legvégén, az amúgy is csak a körítés lehetne. Haloványan elmosolyodik az apró felnevetésre, jól esik neki, hogy gondolkodóba ejti, ez fogja megadni az írás valódi értelmét, az olvasó is így tesz majd. Oly sok lehetőség rejlik ebben a szakmában, minden álma teljesült amikor végre megjelent az újság első lapja. Nem tántoríthatja el semmi már a céljától, és nagy szerencséje, hogy felesége, Pandora is támogatja mindebben. A kérdésre amit feltett Beate-nak, a legfontosabb volt talán mind közül. A pennája oly hevesen futott és húzott macskakaparást maga után, hogy szinte füstölhetett volna, de ahogy Xenophilius rápillantott a mondandó végén, minden egyes fontos tény ott szerepelt azon. Büszke volt, és nagyon örült, hogy ilyen kiváló interjún vehet részt az elsők között... biztos benne, hogy nagy sikere lesz ennek a mozgalomnak vagy legalábbis az írásnak első körben, amit majd közzé fog tenni a következő lapszámban. - Igazán felemelő érzés, hogy vannak még akik ennyire közvetlenül fel merik vállalni a véleményüket. - Nem kérdés, ebben igen csak hasonlítanak ők ketten egymásra. Xeno azelőtt is kimondta amit gondolt, csak mindenki őrültnek és értelmetlennek tartotta mondandóját, ám amióta a Hírverőben teszi ezt, hozzá hasonló boszorkányok és varázslók írnak neki, fejtik ki véleményüket szintén az eddig elhallgatott témákról. Úgy gondolja, máris elért valamit, még ha ez csak annak az első lépése is. - Mindent megteszünk azért, hogy azt a mérleget jó irányba billentsük. Tudja, ugyan maga az első, de remélem, hogy akadnak majd még néhányan - akár az Ön cikke után -, akik felbátorodnak és megkeresnek, hisz nem egy perc alatt akarom megváltani a világot. Ez bizonyára egy lassú és igen hosszadalmas folyamat lesz. - Vet még néhány pillantást a pergamenre, de utána szünet gyanánt a gyógyteájához fordul és kiissza az utolsó cseppig. Elvégre ő nem siet sehová, konkrét időintervallumot nem beszéltek meg, de nem zavartatja magát, a nő úgyis jelzi, ha dolga lenne vagy untatja... jól tudja, hogy a legtöbb esetben a második lehetőség áll fenn, csak az elsőre fogják. Nem zavartatja magát ez miatt sohasem. - Hogyha belegondol, hogy bekövetkezik ez a dolog, sikerül elérnünk a célunkat, mit gondol, milyen lépésekre lenne szükség ahhoz, hogy az emberek ne féljenek azoktól, akik a kórral küzdenek? - Elmereng a kérdés megfogalmazása közben, kicsit a csészéje aljára tekint, majd vissza a nőre. - És bocsánat az eltérő gondolatokért, de ha sikerülne kísérlete... és alkalmazná több vérfarkas társán, ez lehetővé tenne, hogy kontrollálják minden esetben az átváltozást? Mármint nem csak telihold idején, egyébként is? - Érdekli, hogy az érintett, át tud e változni a hónap bármely napján, nyilván... ez sokakat foglalkoztat, hisz ha így lenne, lehetséges, hogy nagyobb veszélynek tennék ki a varázslótársadalmat, mint egyébként? Ez mind csak felmerülő kérdés az ő szerteágazó gondolatmenetében, semmi rosszindulat nem fedezhető fel benne.
Indítsuk el közösen a Fogadjuk el a Vérfarkasokat Mozgalmat! Kredit