Aki azt mondja, hogy a terhesség minden pillanata áldás és egy őszinte csoda, az... őszintén hazudik. Való igaz, különleges érzés amikor arra gondol az ember, hogy egy apró élet növekedik benne, de csupán ennyi, semmi több. A karikák szemem alatt már szörnyűen aggasztanak, nem tudok jól aludni, mintha csak egy időzített bomba lennék, feszülök és a türelmem is fogyatkozik, néhány héttel ezelőtt a rám kiszabott papír munkát még el tudtam végezni itthonról, most meg az asztalomhoz sem férek hozzá. Minden pillanatban amikor elbizonytalanodom és a hormonjaim játszanak velem, csak arra gondolok, hogy már nincs sok, ha ennyit kibírtam, ez a kicsi már mit számít... mindennek ellenére kénytelen vagyok elterelni a figyelmem, hisz ha akarom, ha nem, elbőgöm magam egy pillanat alatt. Hol van az az erős nő, aki azelőtt voltam? Hiányzik és félek, hogy már soha nem lehetek ugyan az, hogy elgyengülök és ez mindent megváltoztat.
Taláromat úgy terítem magamra, mintha csak dolgozni indulnék, lehet ez csak valamiféle berögződés, megszokás, de szinte már észre sem veszem. Ugyan összehúzni magamon már éppen csak hogy tudom, óriási hasam kiemelkedik, én pedig nehézkesen, elfáradva ülök bele az asztalnál lévő székbe és a kezembe veszek egy pergament. Fáradtan pislogok néhányat, meg is dörzsölöm szemeimet, jól esne egy kávé, de letiltottak a koffeinről, a tea pedig mit sem hat rám. Mindennel elmaradtam, a leveleket sem tudtam mind elolvasni, emiatt a maximalista énem őrjöng bennem, rosszul érzem magam, és nem tudom, mikor leszek képes újra felülkerekedni a helyzeten. Makacsságom sem engedett határt, Ian pedig többször is felajánlotta a segítségét, de kedvesen elutasítottam, épp elég neki a saját dolga, nem kell még, hogy az enyémet is átvegye.
Meglepetten lesek fel az ajtóhoz amikor kopogtatnak azon és csak felpillantok az órára, még korai, hogy Ian hazajöjjön, mást meg nem igazán szoktam váratlanul fogadni, még Sebastiant sem, így miután egy "szabad" elhagyja a szám, feltolom magam a székből, de szinte rögtön vissza is ülök amikor meglátom az ikertestvérem fejét az ajtóban.
- Klaire! Nem is tudtam, hogy jössz... - Meglepettségem igen jól kiül arcomra, ismét megpróbálkozom a felkeléssel, nehezemre esik és émelygek is, de talán ez most csak attól van, hogy ilyen váratlanul tört rám, és ő, akire őszintén nem számítottam... - Talán elkerült a leveled vagy elkevertem, kicsit szétszórt vagyok, nem tudom... - Bizonytalanul lépek ki az asztal takarásából, egyik kezemmel megtámasztva a pocakot, nyilván a legkisebb Sullivannak sem tetszett, ez a hirtelen meglepettség az imént. Közelebb sétálok az ikertestvéremhez, mindennek ellenére örülök neki, de persze kicsit aggódom is, hogy csak úgy, beállított. Futólag pillantok végig rajta, hisz oly rég láttam már, most érzelgősen pedig talán egészen máshogy festhetek mint ahogy emlékszik rám. Meg valljuk be, az sem volt túl bizonyos, hogy nekem valaha gyermekem születik.