Tökéletesen emlékszem arra a napra, amikor még azt hittük, hogy a kezünkben a győzelem, hogy innentől minden szép lesz, hogy az eszme amiért harcolunk majd egy új világot tár elénk, ahová csak az arra méltó varázslók léphetnek be. Emlékszem, hogy Celestine már akkor se hitte el az egészet, mindent kétkedve fogadott és valami oknál fogva nehezebben akart utamra engedni, mint általában. Látom magam előtt a virágmintás ruhát, az aggódó arcot, ahogy az alsó ajkát harapdálva figyeli amint magamra veszem a köpenyt, felöltöm a maszkot és elhoppanálok.

Ez az utolsó slukk, most már tényleg bemegyek. Vagyis ezzel hitegetem magam, három cigaretta óta. Lassan már a nikotinmérgezés szélén állok és lehet itt fogok holtan összeesni mielőtt bemehetnék. Túléltem a hónapokon át tartó orosz vendéglátást, túléltem a halálfalók kontra rend harcot és most, mielőtt belépnék az otthonom kapuján meghalok, mert halálra cigiztem magam. Szép kilátások.
Eltaposom a csikket végül, teszek két tétova lépést majd félig elmosolyodva megcsóválom a fejem és felnézek az égre – talán valami áldásra várva. Az időjárás is pont olyan borús, mint a jövő ami elé nézek. Nézünk. Már ha még itt van és nem költözött el vagy ami még rosszabb...Nem. Arról azért hallottam volna. Mennyi is? Egy bő év. Pontosabban egy év két hónap és három nap. Ennyi ideje nem hallattam magamról egy árva kukkot se, ennyi idő telt el azóta, hogy megígértem Neki minden rendben lesz – történjék bármi, én majd gondját viselem és nem fog érzékelni semmit az egész varázsháborúból. Elbuktam.
Elbuktam, mint öt évvel ezelőtt amikor letettem a cigit és rá egy hétre már Marcellel pöfékeltem. Vagy amikor alkoholmentes hónapot tartottunk, de pár nap után cheat-day-ért könyörögtünk. Minek is áltatom magam ilyenekkel? Elbuktam amikor a szemem láttára hátba találta egy robbantó átok Traverst.  Elbuktam amikor Siljét visszavitték Oroszországba.  Lassan már inkább azokat a dolgokat kellene számba vennem, amiket nem csesztem el. Na nem mintha az könnyebb lenne. Nem a darabszám miatt, hanem mert jelenleg képtelen lennék egyetlen olyan dolgot felhoznom amire büszke lennék.
- Menni fog ez -
Az ég se bírja tovább és az eddigi komor felhőkből egy szempillantás alatt a nyakamba zúdul az eső. Mi ez, ha nem egy égi jel, hogy végre embereljem meg magam, növesszek tököket és takarodjak befele azon a kapun? Na ugye. Szóval megindulok.

Várom, hogy elöntsön az otthon melege, a hazatérés édes érzése de semmi. Csak állok csuromvizesen a hallban még a csuklyámat se vettem le. Mennyire valós, hogy ilyen hosszú távollét után idegennek érzem az egészet? Baileen apró kis házát az erdőben sokkal otthonosabbnak találtam. Átfut az agyamon a gondolat, hogy most rögtön sarkon forduljak és visszaszaladjak oda de végül el is hessegetem az ötletet. A felelőtlen Finnick Daughertyt egy ideje már magam mögött hagytam. A háború amit Voldemort nevében vívtunk sokkal több mindent vett el, mint amit adott volna. Talán itt az ideje, hogy vállaljuk a következményeket.

Elindulok a nappali felé mit sem törődve azzal, hogy a festményeken levő alakok meglepetten összesúgnak ahogy elhaladok mellettük. Egyedül az egyik tükör mellett állok meg egy tétován egy aprócska pillanatra, hogy szemrevételezzem milyen arccal is akarok Celestine elé állni. A hajamat Baileen karbantartotta de az a pár heg, amit a Bronshtein családnak köszönhetek még mindig ott virít a szemöldököm és az ajkam környékén – volt valami trükkjük arra, hogy olyan sebeket ejtsenek a másikon, hogy az örökre ott maradjon. Mindent összevetve nem éppen életem formájában fogok elé állni, bár kötve hiszem, hogy ez lesz a legnagyobb probléma a kapcsolatunkban. De ugye jóban-rosszban, amíg a halál el nem választ...nem? De.  Azért a csuklyától megszabadulok, hogy egy picikét javítsak az összképen.

Még mielőtt belépnék a helyiségbe már kiszúrom a szőke fürtöket a fotel mögül, látom magam előtt ahogy elmélyül egy könyvben és valami felsőbbrendű mozdulattal lapoz egyet. Nem készültem semmilyen felvezető szöveggel vagy belépővel. Alapból valahogy sokkal nagyobb esélyét láttam annak, hogy már nem találom itt. Most mégis itt van, csak pár méter választ el tőle – meg egy évnyi távollét.
- Szóval csak nem fogadtad meg anyád javaslatát a függöny-kérdésben – mert az első dolog amit kiszúrok a nappaliban, hogy már nem az anyám által felrakatott bordó függönyök lógnak karnisról és nem is a mélykék változat, amire az anyósom próbálta rábeszélni Cecet. Hanem egy sokkal világosabb és barátságosabb függöny, ami pontosan úgy varázsolta szebbé a nappalit, ahogy azt a nejem megjósolta. Egy pillanatra megrohannak az emlékek, amikor hevesen gesztikulálva ecseteli, hogy mennyivel otthonosabb lesz, ha az ő változata mellett döntök. Mintha lett volna más választásom. Halványan elmosolyodom.
– Igazad volt – mindenben. Ezt már ugyan nem teszem hozzá csak nézem, várok valami reakciót miközben a hallban érzett „semmi” helyét kezdi végre felváltani valami egyszerre kellemes és rémesen ijesztő érzés.

A szüleim szerint vissza kellett volna költöznöm hozzájuk már hónapkkal ezelőtt. Vissza a régi szobámba, vissza a régi életemre, mert hát úgy illik, ha egy fiatal nő ideje korán megözvegyül. Anyám szerint csináltathattam volna egy sírt Finnicknek a kriptában, még egy temetést is tarthattunk volna. persze csak szűk, szinte családi körben. Feketét kellett volna viselnem, sőt még talán most is feketét kellene hordanom. Anyám szerint nem lett volna gond ha nem sírok igazán, egy kis smink mindent meg tud oldani, és amúgy is, sokkal rosszabb  lett volna ha zokogok, a szertartást egészen megzavarta volna. De én nem hallgattam anyámra, nem költöztem vissza, és nem tartottam temetést sem, sőt a kripta felé sem jártam soha.
Valahol eltemettem Finnicket, inkább csak gondolatban, mint ténylegesen, valahol pedig úgy gondoltam, hogy teljesen jól van, éppencsak tallkozott valaki mással akibe ténylegesen beleszeretett és akivel most már boldogan él. Na nem mondom, hogy ettől a gondolattól nem érzem magamat rosszul, elvégre ez még minidg az ő lakása, és ezek még mindig az ő dolgai, és ki tudja, talán egy nap majd megjelenik az új feleségével meg egy tucat gyerekkel és kilakoltat, én mégsem tudtam soha sem elmenni.
Pedig próbáltam, nem is egyszer, legalább egy tucatszor. Nem csomagoltam össze semmit, csak egy kabátot húztam, de ezek a szökási terveim mindig meghiusúltak,  valahogyan minidg arra gondoltam, hogy az adott pillanat egy csöppet sem tökéletes, mert éppen esik, vagy mert vár rám egy éjszakai műszak a Mungóban, és hogy nézne ki ha kialvatlanul, az utcáról indulnék betegeket ápolni.  Aztán egészen sokáig nem gondoltam arra, hogy el kellene tűnnöm, a ház, az ő háza, egészen otthonossá vált a hónapok után, még akkor is ha minden arra emlékeztetett, hogy maga a tulajdonos nincsen itt. Megtanultam figyelmen kívül hagyni bizonyos helyeket, leginkább azokat ahol a legjobban érezhető volt  a jelenléte ( a dolgozószobába soha sem mentem be, s ha lehet mindig messziről elkerülöm, mintha az ajtót valaki kulcsra zárta volna, s engem kicsit sem furdalna a kíváncsiság, hogy mi lehet odabent), egyes dolgokat pedig levitettem a pincébe.
Soha nem mondtam le a tényről, hogy Finnick él, mindig is biztos voltam benne, hogy semmi baja ( leginkább azzal győzködtem magamat, hogy másik feleésge van, nem is egy, legalább kettő, és furcsa mód ettől a gondolattól sokkla egyszerűbb volt elnézni, hogy Amycus olyan odaadó féltéssel bújt mellém az ágyba), de arra soha sem gondoltam volna, hogy viszont látom.
Éppen lapozni készülök a könyvben, igazán nem is figyeltem már a történetere. vagy oldalakkal ezelőtt elveszítettem a fonlata a lányregény romantikus történéseiben, az agyam magától kezdett el kutakodni a múltban, felidézett bizonyos eseményeket, s egy pillanatig úgy gondoltam, hogy csak képzelődöm, elvégre nem lehet itt, neki felesége van és másik családja, vagy valahol ténylegesen meghalt.
Olyan hirtelen ugrom föl, hogy a könyv hangosan hullik a padlóra a lábam előtt, s megprödüleve egészen remegő kézzel pálcát rántok, ha a délibáb éppen támadni készülne, hát majd megvédem magamat. ( A párharc sosem volt az erősségem, s az alakot felismerve, esélyem sem sok lenne.) Csak értetlenkedve húzom össze a szemöldökömet, rémülten kapaszkodom meg a fotelben, mintha bármelyik pillanatban elájulhatnék.
- Finnick.. te mit keresel itt? -   Rémült madárkaként pislogok kettőt, remegő kezemmel valahova a hasa irányába célzok, egy pillanatig én sem tudom eldönteni, hogy igazi-e, vagy csak egy jól szőtt csel, de végül leeresztem remegő kezemet, s a levegőt kapkodva, meg egészen megütközve csak bámulom, mintha sosem láttam volna azelőtt.

Kicsit hosszabb huzavona után már bent is vagyok a házban, amit most hirtelen irreálisan nagynak találok két fő számára. Baileennél volt, hogy négyen-öten voltunk egy estére és az ő háza körülbelül elférne a Daugherty-birtok alsó szintjén. Talán tényleg felesleges volt anno az a fényűzés, amit a szüleim műveltek – bár lehet csak a körülmények áldozata vagyok, azért gondolkodom így. Ki tudja, ha visszatér minden a régi kerékvágásba – gondolok itt arra, hogy nem kell majd aranyvérűként (jó, oké valóban nem az aranyvérrel van itt a baj, inkább azzal a tekergő tetoválással az alkaromon) bújkálnom – akkor újból bekényelmesedek a felelőtlen gazdagok világába.
Nagy különbséget azonban nem tudok felfedezni a ház mostani állapota és aközött, ahogy itt hagytam. Talán egy-két bútordarab és dekoráció még nem volt ott, amikor elmentem de ezeket valószínűleg a drága nejem vásárolt azért, hogy otthonosabbá tegye az egész kúriát.
Ami viszont változatlan az az, ahogy Celestine a fotelben ülve olvas, miközben valószínűleg megint mérföldekkel odébb jár gondolatban és már vagy húsz perce ugyanazt az oldalt bámulja. Ha nem lennék egy kicsit se ideges akkor talán elmosolyodnék és tennék rá valami elmés megjegyzést. De inkább visszafogom magam. Egészen addig amíg a függönyöket nem dicsérem – mert másként hogyan is hozhatnám a tudtára, hogy nincs egyedül? Talán egy torokköszörülés kézenfekvőbb lett volna, de az korántsem lenne Finnick Daughertys megmozdulás. Ellenben ezzel.
A tény, hogy Cece pálcát ránt és rám szegezi annyira lesokkol, hogy képtelen vagyok érdemben reagálni rá. Emlékeim szerint ha tehette elkerülte az ilyen párharcokat, de úgy tűnik, hogy a háború nem csak azokat változtatta meg, akik aktívan részt vettek benne. Fogalmam sincs, hogy kellett-e használnia – bár nagyon remélem, hogy nem került sor semmilyen komolyabb párbajra.
- Hohohó – védekezőn felemelem a kezeimet, jelezvén, hogy semmilyen ártószándékkal nem rendelkezem és a pálcám is mélyen a kabátom belső zsebében pihen, nem is tervezem használni.
Amíg itt ijedezik végigfuttatom a tekintetem rajta és megkönnyebbülten konstatálom, hogy nem esett bántódása. Legalábbis nem látszódik semmilyen súlyosabb sérülés nyoma.
- Gondoltam hazajövök – minden egyes szót lassan ejtek ki a számon, mert még mindig nem nagyon akarja leengedni azt a pálcát és egyre kellemetlenebbül érzem magam a szituációban – Viszont most nagyon megköszönném, ha nem szegeznéd rám a pálcádat Cece – tétován lépek felé kettőt és csak reménykedni tudok, hogy nem küld felém egyetlen kaszaboló átkot vagy rontást sem. Végül – egyébként mintha ezer év telne el közben, holott valószínűleg csak másodpercekről volt szó – leereszti azt az istenverte pálcát és egy apró sóhaj szakad fel belőlem. Hát mégse olyan vészes a helyzet. Legalábbis az a része,  hogy nem fog rám támadni semmilyen varázslattal. A lelkiállapota felől viszont nem mondanám, hogy nem vészes. Láthatóan lesokkolódott, amit történetesen meg is értek azonban fogalmam sincs, hogy mi lenne a megfelelő lépés, amivel nem rontom még tovább a helyzetet.
- Ugye nem fogsz itt összeesni nekem? - megkönnyebülésemet most egy kisebb aggódás váltja fel, mert nem nyújt valami biztató látványt ahogy kapkodja a levegőt és a fotelnek támaszkodik. Az önmegtartóztató énem úgy dönt háttérbe vonul és gyorsan átszelem a köztünk levő távolságot, hogy ha véletlen tényleg el akarna ájulni akkor el tudjam kapni. Amennyiben nem vág rögtön pofon – ami egyébként teljesen jogos lenne – a kezéért nyúlok, hogy érezze tényleg nem csak valami látomás vagyok hanem a hús-vér Finnick Daughertyhez van szerencséje. Finoman megszorítom, hátha ki tudom billenteni a megjelenésem okozta sokkból.
- Azért ennyire nem nézhetek ki rosszul – féloldalas mosoly kúszik az arcomra ahogy lenézek rá. Milyen aprócska és törékeny, már majdnem el is felejtettem.

Kicsit hitetlenkedve eresztem le a pálcámat, nem is igazán tudom eldönteni, hogy a szememnek nem hiszek-e vagy annak, hogy a férjem ténylegesen hazatért. Meglepődötten és zavarban sütöm le a pillantásomat, hogy aztán meglepődve emeljem vissza rá, s a meglepettségtől nagyra nyissam a szemeimet. - Ez egy egészen szép gondolat lehetett. - Teszem hozzá csendesen keserű szájízzel.
Szeretnék most nekiesni, püfölni a mellkasát, közben pedig zokogva a bocsánatáért esedezni, hosszan ölelni és soha el nem engedni. A jelenléte olyan hirtelen és váratlan, olyan felkavaró, hogy képtelen vagyok nem meglepődötten össze-össze csukló térdekkel nézni az alakot, szinte el sem hiszem, hogy a hús-vér test tényleg az akinek látszik. Pedig jól tudom, hogy ténylegesen ő áll előttem, a hangja csöppet sem változott, habár a tekintete ezernyi dologról tudna mesélni, s egészen biztosan ő maga is nagyon sokat változott, a baritonja még mindig olyan megnyugtató, mint azelőtt volt.
Egy őzsuta remegő lábaival nézem a tétova lépéseket felém, mintha csak attól félnék, hogy megrémiszt, futásra készen állok. Még mindig nem vagyok benne egészen biztos, hogy ez nem csak egy álom, s egy pillanatra tényleg elgondolkozom azon, hogy mindez messze áll a valóságtól.
A pálcámat remegő kézzel beleejtem a fotelbe, s csak megingatom a fejemet, szőke tincseim az arcom körül táncolnak.
- Nem tudnálak bántani. - Szeretném elhinni, hogy ez így van és én olyan nagyon szeretném ha ezt te is elhinnéd, közben pedig nagyon is jól tudom, hogyha megosztok veled egy-két titkot, nagyon is nagy fájdalmat fogok okozni, ettől pedig rémesen rosszul kezdem el magamat érezni, s csak ráharapok a alsó ajkamra bizonytalanul.
Szeretnélek megölelni, szeretném ha megölelnél, bele szeretnék bújni az ölelésedbe, elveszni a karjaidban, szeretnék biztonságban lenni. Tulajdonképpen közelebb léphetnék és a karjaidba bújhatnék, mégsem vagyok képes feléd mozdulni, csak figyellek ahogyan te kerülsz egyre közelebb és közelebb.
Újfent megrázom a fejemet, ha Finnick tudná, hogy ennél mennyivel rémesebb dolgokat is láttam, talán fel sem tenné a kérdést, az viszont tény, hogy Finnick igazán nem tud semmit sem.
Nézem ahogyan közelebb jött, megérzem az illatát, olyan nagyon más, mint amire emlékeztem, mégis rögtön idomulok hozzá, megszokom, olyannak érzem,mint az otthon illatát, pedig kicsit sem hasonlít az itt megszokott dolgokra.
Lepillantok a kezeinkre, az ő keze igazán meleg, melegebb mint az enyém, aztán még mindig csodálkozva visszapillantok az arcára. Szabad kezem óvatosan felnyúl és gondterhelten simít végig az arcán lévő hegeken. - Rémes egy éved volt, nem igaz? - Kérdezem suttogva. Ujjaim végighúzódnak az arcélén, átfutnak az ajkain, aztán, mintha nem érne semmit sem, leejtem a kezem, s hátrább próbálok lépni, a lábszáram egészen beleütközik a fotel szélébe.
Kicsit dühös akarok lenni, de nem igazán tudok, sokkalta inkább vagyok megkönnyebbült és rémült, sőt igazából boldog vagyok leginkább, mégis azt hiszem ez látszik a legkevésbé.
- Vagy két tucat levelet küldtem neked és egyre sem válaszoltál, én azt hittem..- Az ajkamba harapok és ahelyett, hogy elkapnám a tekintetemet, az övében keresek válaszokat a fel nem tett kérdéseimre. - Nem is tudom mit hittem, de azt biztos nem, hogy látlak még valaha. -

Érzem a keserűséget a hangjában és az, hogy még csak nem is kiabál velem valahogy még nehezebbé teszi az egészet. Bár tudhattam volna, hogy nem kezd el majd lámpákat felém reptetni vagy más egyéb tárgyakat, amiket utána könnyen pótolhatunk, az nem éppen Celestine lenne. Viszont sosem gondoltam volna, hogy ez a csendesség is fájdalmasan tudja a kést megforgatni bennem.
- Hosszú ideje a legjobb ötletem – teszem hozzá és közben le nem veszem a tekintetem róla, lassan kezdem én is felfogni, hogy tényleg hazaértem. A háborúnak vége – bár ez számomra nem éppen a megnyugvást jelenti, de ezzel bőven elég lesz később foglalkozni.
Egyelőre a rám szegezett pálcával nézek még szembe, de úgy tűnik végre Cece is úgy gondolja, hogy semmi veszély nem fenyegeti, nincs szükség arra, hogy harcra készen szorítsa azt a pálcát. Ettől függetlenül még mindig olyan óvatos vagyok vele, mintha bármelyik pillanatban darabjaira törhetne vagy mégiscsak előjönne belőle az az énje, amelyik nekem akar esni és megbüntetni azért az egy évért, amit elvettem tőle.
Nem tudna bántani. Már a nyelvem hegyén van az automatikus válasz, hogy én sem. De rögtön meg is gondolom magam és csak nyelek egy nagyot. Elvégre mit is csináltam az elmúlt hónapokban azonkívül, hogy bántottam? Semmit.Egyre jobban kezdek biztos lenni abban, hogy talán nem volt a legokosabb döntés Baileenre hallgatni – bár akkor az tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy nem osztok meg semmilyen információt Cecevel, mert a végén még gyanúba keverhettem volna az aurororok vagy ne adj Isten a Brohnsteinek előtt. Utóbbi akár még végzetesebb hiba lett volna, még a legrosszabb ellenségeimnek sem kívánom, hogy összefusson akár egy másfél perces vajsörért állás közben azokkal az oroszokkal.
És akkor ott végre megtörik a jég. Kellemes bizsergető érzés kúszik fel az a gerincem mentén ahogy az ujjai végigszántják a hegeket, amiket Oroszországban szereztem és már majdnem elveszek a régóta vágyott érintésben, amikor már meg is szűnik a varázs.
- Rémes – bólintok – bár lehet ez még ki sem fejezi rendesen, hogy milyen volt ez az egy év – teszem hozzá egy halovány mosoly keretében és az arcát fürkészem, hogy vajon minek köszönhető ez a hirtelen közeledés majd újbóli falfelhúzás de képtelen vagyok bármi konkrétat leolvasni róla.
- Hidd el, Cece, ha azt mondom, hogy jó okom volt arra, hogy nem válaszoltam egyetlen leveledre sem – felsóhajtok – A dolgok nem voltak éppen... - lehunyom a szemem és az orrnyergem masszírozva kutatok a megfelelő szavak után – ideálisak ahhoz, hogy baglyot küldhessek. Valószínűleg még azelőtt elkapták volna, hogy a közelbe érhetett volna és még csak figyelmeztetni se tudtalak volna, hogy veszélyben vagy.
Újból én vagyok az, aki csökkenti a távolságot kettőnk között és most már nem fogom vissza magam, hogy esetlegesen időt adhassak neki ellenkezni vagy menekülni. Magamhoz vonom egy ölelésre, fejemet lehajtva arcomat a szőke hajzuhatagba temetem és mélyen magamba szívom a jól ismert illatát, ami valahogy a nyugalomra emlékeztet meg arra, hogy milyen jó is végre itt lenni és miért nem tettem meg hamarabb. Mert végül is egy ideje már Londonban vagyok, de csak mostanra határoztam el magam és léptem a tettek mezejére.
- Sajnálom az egészet, de most újból itt vagyok és nem is fogok elmenni – igyekszem a lehető legmagabiztosabban mondani, bár tudom, hogy Ő is tisztában van vele, hogy ez a kijelentés is mennyire bizonytalan lábakon áll, most, hogy a minisztérium nem bánik valami kegyesen azokkal, akik az alkarjukon viselik a Jegyet.
- Most pedig szeretném ha beavatnál abba, hogy mi történt veled míg .. nem voltam itthon – lepillantok rá és egy puszit nyomok a homlokára.