Sosem mondtam, hogy halott lett volna, de mondjuk lehet, hogy egy időben sokat gondoltam rá, hogy az.
A március valahogy átfordult szeptemberre, a szeptember után pedig egy-kettőre jött a karácsony, ami aztán el is múlt. (Azóta is vádlón merednek rám az el nem küldött képeslapok, azok, amiket soha még csak meg sem írtam. Februárban aztán az egészet besöpörtem az asztalomról a szemetesbe.)
Szóval, hogy is mondjam, bőven volt időm gondolkodni.
Lily Evans eltűnt, a képzeletemben pedig ugyanúgy megfért volna egy jobb hírű mugli egyetem irodalomszakán, mint mondjuk Kalkuttában, miközben a helyieknek segít csatornázni (talán nem ez a megfelelő pillanat, hogy a kalkuttai ismeretekkel kapcsolatos hiányosságaimról beszámoljak). Lily Evans eltűnt, és semmi sem utalt arra, hogy valaha is a nyomára lehet bukkanni.
A kétségbeesés helyét pedig lassan átvették a mindennapok, meg azok a meggyőződések, hogy azt például biztosan tudnám, ha meghalt volna (igazán?), hát nem gyászolok, jobb híján csak tudomásul veszek. --- Kivéve, talán amikor véresre verem az öklöm, mikor már nem is ajtókon dörömbölök, csak a falba bokszolok bele, mert az nem lehet, az már tényleg nem lehet, hogy minden így vesszen el a fenébe. Az nem lehet, hogy pont Evans vesszen el így, mint bármelyik házi feladat, amit határidőre be kellett volna adni. Vagy nem, ebben az egészben tulajdonképpen ennyi méltóság sem volt. Vagy ami mégis, azt nem akartam belelátni. Egyik nap felsétáltunk egy metróállomásból, utána eltelt--- mennyi idő? Egy év? Másfél? Pont akkora őrület az egész, mint amennyire le akarom tépni az arcomat ettől az egésztől.

Sosem mondtam, hogy halott lett volna, de mondjuk lehet, hogy néhány forgatókönyvnél könnyebben le tudtam volna nyelni ezt. (A körmöm nyomán megfigyelhetőek a holdalakú sebhelyek valahol a hajvonalamnál, ott próbáltam először a koponyámról a bőrt leszaggatni röviddel azután, hogy az előbbi gondolat megragadt a fejemben, és nem döglöttem azonnal bele.)
Legutoljára azt hallottam, hogy Severusnál---- és hetek, bassza meg, hetek kellettek, mire hajlandó voltam elhinni. Előtte még megnéztem érte minden szekrényt, kávéscsészét, szőnyeg alját, megnéztem, mi van az ajtók mögött, a sötét sarkokban, a nyilvános vécékben, a kávéházakban, hogy végül Snape háza előtt találjam magam, hogy a kisebesedett öklömmel aztán már megint csak ajtót verjek.

Sosem mondtam, hogy meg akarok halni, de ahogyan telt az idő odabent, egyre többször gondoltam rá, hogy egyszerű lenne. És idekint sem mondtam soha, hogy legszívesebben csak kilépnék a vonat elé, hogy ne kelljen mások szemébe néznem, ne kelljen kérdésekre válaszolnom, ne kelljen kezdenem valamit, bármit, semmit az életemmel. El fog jönni az idő, amikor rács mögé kerül azért, amit veled tett. És én hinni akartam ezt, igazán, csak éppen megrémített a nyomás a szívem környékén, és már majdnem kibukott belőlem a megbocsáthatatlan. Szegény Lucius.
Beteg vagyok, oké. Felfogtam. Együtt élek magammal a hét minden napján, és pontosan tudom, milyen borzalmas minden, amit mondok, még az is, ami ki se jön a számon, olyan lettem, mint egy üres menedékház, önmagam karikatúrája, egyetlen ember számára kibérelve, fenntartva - hogyan gyűlölhetem őt, kívánhatom a halálát ilyen erőszakosan, és álmodhatok róla újra és újra? Miért nem akarom, hogy börtönbe menjen, miért nem akarom, hogy meglakoljon úgy igazán, máskor pedig miért könyörgök Severusnak, hogy végezzen vele? Sosem mond igent rá, azt bizonygatja, hogy csak a trauma beszél belőlem, és talán igaza van, de ez nem zárja ki, hogy a saját két kezemmel öljem le Lucius Malfoyt, mint valami fenséges szarvasbikát, és néma diadallal nézzem, ahogyan a vére, mint aranyló patak, bazdmeg, micsoda közhelyben hisznek ezek mind -
Valaki dörömböl az ajtón. Minden tagom olajozottan működik, de az agyamon éppen az a tompa kábulat ül, amivel a valóságot érzéstelenítem mostanában. Az egyszerűség kedvéért. -  Menjen el, nem veszünk semmit! - szólok ki, anélkül, hogy az ajtót kinyitnám, csak nekidöntöm a hátam, mert a kanapétól eddig a pontig teljesen kifulladtam, remeg a jobb térdem, és le akarok ülni, de előbb elküldöm ezt a szerencsétlent. Sevvel megbeszéltük, nem engedünk be senkit, amíg nem állok rá készen. És soha többé nem veszek át küldeményt, bárki hozza is a küszöbig. - És nem kérünk szórólapot sem!

Gondolom, hogy illene mentegetőzni, ha nagyon megerőltetném magamat, tudnék is, vagy mesélhetnék, hol futottam zátonyra az Auror Parancsnokságnál, hol a mugli rendőrségnél, hol akárhol máshol, hogy aztán vesztesen megálljak ez előtt az ajtó előtt. Egy idő után bármihez hozzászokik az ember, teszem azt meg lehet tanulni vakon élni, meg lehet tanulni az agyunk fele nélkül élni, meg lehet tanulni az éves adóbevallások kínzó terhe nélkül élni, meg lehet tanulni a lelkünk nélkül élni, hát mit tud Lily Evans, hogy pont nélküle ne lehessen?
A metróállomásnál még elbúcsúztunk. Láttam, hogy valami aggasztotta, vagy utólag bele akartam látni valamit, hogy az aggasztotta. (A fenébe, utólag nagyon sok dologba bele tudok látni még több dolgot is, csak azt nem értem, hogy ha ennyire rá vagyok izgulva a mindenben összeálló kozmikus jelekre, amik majd megmagyarázzák valahogy az életet, akkor miért röhögtem ki Dorcas-t, mikor elhatározta, hogy RAVASZ-t fog tenni jóslástanból – illetve azt sem értem, miért fontos ez most.) És hát van az az érzés, én sem ismertem egészen ezelőtt, legfeljebb hallomásból, nem is tudom, hogy mi a jó szó rá, csak akkor is van az az érzés, amikor valami nem kimondottan fáj, vagy amikor valaki nem kimondottan hiányzik, csak furcsa, hogy nincs veled. Furcsa, hogy nem tudod, mi van vele, mert soha nem gondoltad volna (pedig gondolhattad volna), hogy majd ilyen lesz. Belehasad a szíved, de nem tudod, bele kellene-e hasadjon a szíved, vagy mondjuk inkább őrületbe kéne kergesd magad az örökös reménykedéssel, hogy egy nap majd mégis meglesz, és akkor…
Nem, a reménykedés a legrosszabb része. Amíg csak nincs meg, az furcsa. Mikor reménykedni kezdesz, hogy meglesz, az tép végül szét.
Aztán eltelt kibaszott másfél év, az alatt pedig minimum megőrültem, miközben próbáltam megtanulni Lily Evans nélkül élni, de a kettőnek határozottan semmi köze egymáshoz. Mármint, nem tudom, hogy máshogy alakult volna-e, ha…
Rendben, azt pláne nem tudom, hogy Snape háza ajtaja előtt megállva miféle egzisztenciális válságokat engedhetek meg magamnak, miközben úgy bámulok az ajtójára, mintha legalábbis a világon minden bajomról épp az tehetne.
Közben meg, ha jobban belegondolok, mi van, ha épp a világon minden bajomról tényleg csak az tehet?
Látod, baszd meg, épp ez a baj, épp csak egy kicsi reményt kaptam, hogy újra látom Lily Evans-t, és máris teljesen úgy beszélek, mint egy idióta (vagy eddig is úgy beszéltem, a helyzettől függetlenül). És bámulom az ajtót. És hallom Lily hangját. És akkor eltátom picit a szájamat. És egy darabig nem mondok semmit. Nos, ne gondolj itt túl hosszú hatásszünetre.
- Lily? Te vagy az? – Kiabáltam át az ajtón, mint aki legalábbis ne ismerné fel ennyi idő után a hangját. – James vagyok! – Tettem hozzá, mintha legalábbis ne ismerné fel ennyi idő után a hangomat.

Valószínűleg nincs értelmes magyarázat arra, hogy elég ennyit hallanom, James vagyok, és nem az a válaszom, hogy rendben, jó neked, hanem résnyire nyitom az ajtót, a fejemet a réshez támasztva, fél szemmel nézlek, az orromba beszökik a kinti világ illata, és a tiéd. Minden belőled, amit sosem tudtam elfelejteni, de amiért olyan rohadt dühös vagyok.
- Tényleg te vagy az? - suttogok, a hangomban hitetlenség és bizonytalanság keveredik, igazán, fogalmam sincs, mit tegyek most, hogy itt vagy. Mielőtt megtörtént, ami történt, komolyan azt hittem, azt reméltem hogy tudunk mi mások is lenni, nem csak te és nem csak én, hanem valami bűvös-bájos-giccstelen mi, amiben a te és az én tökéletesen megmarad, mégis egymásba ér. Mennyivel más lehetne most minden, ha ez akkor megtörténik, ha akkor megcsókollak úgy, ahogyan ezerszer elképzeltem, ha nem félek attól, hogy elhúzódva kinevetsz, azon a fölényeskedő hangon, mit képzelsz magadról, Evans? Már sosem tudjuk meg, nem igaz? - Mit csinálsz itt? - Na, ez a kérdés legalább kézenfekvő. Kitől hallhattad meg, hogy itt vagyok? Miattam jöttél egyáltalán? Kerestél, amíg nem voltam itt? És milyen fonalat kéne mos ismét felvennünk, mit kéne gondolnunk, tennünk? Miért nem voltunk egymással kíméletlenül egyenesek, amíg még tétje volt? - James... - Fogalmam sincs, hogyan akarom befejezni ezt a mondatot, de szélesebbre tárom az ajtót, és azzal a kezemmel, ami nem a fába kapaszkodik, feléd nyúlok, keresem a tenyeredet, valamit belőled, amivel én rezonálhatok, talán úgy, mint régen. Vagy sehogyan sem. Egy olyan állapot maradéka lettem, amire a békében senki nem akar majd emlékezni.

Apámmal például rengeteget álmodtam az elmúlt évben, de Lily-vel csak háromszor-négyszer. Apámat álmomban látni mindig is furcsán megnyugtató volt. Vannak azok a holt szellemek, amiket nem bánsz, napestig elücsöröghetnek a fejedben, te pedig szívesen teszel a kedvükre, amúgy is ad valami kellemes nyugalmat a társaságuk. Lily-vel viszont rendre rémálmaim voltak. Egyrészt soha nem is vehettem biztosra, hogy halott, így valahányszor úgy álmodtam vele, hogy halott lenne, az eleve… hát, szóval voltak éjszakák, amikor nem is tudtam aludni miatta, és ez volt a gyakoribb – ha vele álmodtam, akkor csak hajnalban, zihálva keltem fel, egy esetben még sírva is, maradjunk ennyiben, nem akarom elmesélni, mit álmodtam.
De Lily Evans él. Legalábbis elsőre valami bárgyú, túlszéles mosollyal tényleg azt hittem, hogy él, hogy az ajtó túlfelén maga az élő, az ismert Lily Evans áll, és a tény, hogy ő van, mármint hogy életben van, sokkal-sokkal fontosabb volt, mint bármilyen más tényező, amit hirtelen ehhez az egész helyzethez fel lehetne sorolni. Pedig amúgy egy ponton muszáj lesz rengeteg mindenre rákérdezni, csak most még… Bassza meg! Lily Evans él! Ez nem lehet a földi pokol, ha Lily Evans nem halt meg benne!
- Én… én ugyanezeket akartam kérdezni tőled. – Ami persze tök megható meg minden, de alapvetően persze nem válasz egy kérdésre sem. Csak egy még egy kis időt adj, tényleg néhány pillanatot, még had örüljek egy kicsit, hogy…
Aztán a túlszéles vigyor is lelohadt, ahogy aztán mélyen az arcába néztem, mikor kinyitotta az ajtót, hogy aztán olyan vonásokat lássak benne, amiket korábban még sosem, vagy legalábbis rajta nem. Másvolt a szeme, vagy hát nem a szeme, hanem ahogy nézett vele. Egészében olyan… bizonytalan volt, ez pedig engem is megtorpantott, de arra még nem jöttem rá, mihez kéne kezdeni ezzel. – Miért vagy te itt? – Kérdeztem, fáradt nyugalommal, amit nem tudom, honnan szedtem a hangomba épp, mindenesetre fél gondolatnyit közelebb csúsztam hozzá, mert mindennél jobban meg akartam ölelni.

Mintha minden belső szervem összegubancolódott volna, ami tulajdonképpen logikus, hiszen én megszűntem én lenni, te megszűntél te lenni, nincs semmi furcsa abban, ha az ember gyomra a szíve köré csavarodik, és hirtelen semminek sincs értelme. Ha egy romantikus film főhősei lennénk, most valószínűleg megcsókolnálak. És jól is tenném, nem igaz? A csókok mindent elintéznek a romantikus filmekben. Csakhogy a hősnő jellemzően nem fest sohasem olyan borzalmasan mint én - jobb, hogy nem látom magamat. Talán egy kicsit most te is ezt kívánod, látom a rémületet az arcodon, a szemedben, valami mélyről felbuzgó értetlenséget, Lily itt van, és Lily még sincs itt, milyen borzalmas játéka ez a sorsnak? Valóban, milyen borzalmas.
- Hogy miért? - Igazából erre rengeteg válaszom lenne, nem tudom, melyiket mondjam előbb. Nem tudom, behívjalak-e. Mivel ez Severus háza, nincs jogom hozzá, és el sem tudom képzelni, milyen helyzetbe hoznám őt azzal, ha hazaérve téged itt találna. Ergo, ha beszélni akarok veled, nekem kell kimennem. Ez pedig rohadt félelmetes. - Sev idehozott. - Ami, tulajdonképpen, az igazság, még ha lehetne is hosszabban ecsetelni. Elmondhatnék mindent, reménykedve abban, hogy még megértesz, még el tudsz fogadni, de mi van, ha egyszerűen képtelen leszel majd rám nézni, ha megtudod? Mi van, ha már te sem vagy ugyanaz? Sóhajtok. - Bejössz? Vagy... nem is tudom, hogy behívhatlak-e. De szeretnél beszélgetni? Egy kicsit? - Vagy sokat? Szélesebbre tárom az ajtót.