Barátságos csilingelés jelzi, hogy beléptem az üzletbe és az orromat rögtön meg is csapja a kedvenc meggyes pitém illata. Összefut a nyál a számban és fájdalmasan megkordul a gyomrom. Azt hiszem reggel egy falat pogácsát ettem mielőtt elindultam otthonról és azóta sem sikerült leülnöm pár perc erejére sem, hogy bekapjak valamit. Így kézenfekvő volt, hogy beugrok a kedvenc cukrászdámba, ahova Vestával jártunk minden augusztusban, amikor meg kellett ejtenünk a nagy bevásárlást a következő roxfortos évünkre.  Apró sóhaj hagyja el a számat, ahogy megrohamoznak az emlékek de a táskámban lapuló boríték okozta izgalom sokkal nagyobb, minthogy megengedjem magamnak a nosztalgiázást.
- Részvétem, drágám, tudom milyen nehéz lehet most neked -
Igyekszem szomorkásan mosolyogni az apró termetű, kalácsképű de mégis egészen aranyos nagymama stílusú boszorkányra. Érzem, ahogy a szám egy csöppet megrándul és a tökéletesre suvickolt ezüst tálcán megpillantom az arcomat, amin most inkább egy grimasz-szerűség ül, mint egy megtört özvegy mosolya. Picsába.
- Köszönöm Mrs. Wollmann, de a sütijei csodákra képesek – egy galleonnal többet rakok le a pultra és elindulok a mostanra már törzshelyemmé vált asztalka felé, ahonnan tökéletes rálátás nyílik az Abszol úton nyüzsgő tömegre – ami még mindig nincs köszönőviszonyban sem azzal az áradattal, ami még a háború előtt özönlötte el az utcákat. Úgy tűnik az emberek többsége még mindig nem tudta felfogni, hogy vége.
Természetesen a kamu-gyász nem mindenkit hat meg és magamon érzem a cukrászda másik sarkában üldögélő harmincas éveik elején járó boszorkányok tekintetét, ahogy fintorogva végigmérik a testhezálló, magasított derekú fekete ceruzaszoknyát, a kelleténél kicsit mélyebb kivágással rendelkező lezser fekete inget és a bordó magassarkút – egyszerűen képtelen voltam teljes mértékben fekete özvegyként viselkedni, elvégre Jean-Pierre már több, mint két hónapja eltávozott közülünk és ha rajtam múlt volna két hét után elégettem volna minden fekete ruhaszerzeményt, amit anyám vásárolt. Azonban szükség volt a megtört asszony álcájára amíg a hagyatéki tárgyalások zajlottak – máskülönben olyan könnyen búcsút inthetnénk a szalonomnak, mint amilyen könnyen aláírta a drága férjem azokat a papírokat egy átmulatott éjszaka után.
Próbálok nem izgatottnak tűnni, mintha nem éppen most derülne ki, hogy Jean-Pierre a röpke két évig tartó házasságunk alatt mennyire talált méltónak arra, hogy a szépségszalon teljes tulajdonjogát nekem adja.  Talán ha lenne bennem valamennyi szeretet a férfi iránt, akihez anyámék kényszerítettek akkor szépen hazamentem volna és a dolgozószobában, csendes magányomban egy pohár bor mellett bontanám fel a sorsomat megpecsételő levelet.
Annyira belefeledkezem a levél kibontásába, hogy észre sem veszem az új vendéget, ahogy azt sem, hogy az általam rendelt süteményt egy fiatal boszorkány mosolyogva az asztalomhoz lebegteti és arra vár, hogy a kiszolgálásért megajándékozzam egy kis borravalóval. Jég kék szemeim csak úgy falják a sorokat, a néhai férjem kacskaringós betűitől kissé ugyan feláll a szőr a hátamon de végül érzem, ahogy egy diadalittas mosoly költözik az arcomra. Vége. Nyertem.
Legszívesebben felugranék örömömben, de sikerül annyira türtőztetnem magam, hogy csak mosolyogjak. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem üti a fülemet egy felettébb ismerős bariton majd ahogy a fejem a pult felé fordítom úgy találkozik a tekintetünk és rögtön érzem, hogy az örömöm csak átmeneti volt és ez a találkozás valószínűleg nem épp a napom legkellemesebb eseménye lesz. De vajon ki lesz az erősebb? A megboldogult férjem – talán – egyetlen jó cselekedete vagy Leonard Parkinson személye?