Valahol félúton az eper-felvagdosás és piskótasütés közben rájöttem, hogy foglamam sincs, mikor voltam utoljára vendégségben valakinél. Leszámítva azt a rengeteg, nyilvánvaló alkalmat, amikor Eliast látogattam, mert azt az egy eventualitást, ami komplett kudarcba fulladt, nem igazán jártam bárkinél is, és most, hogy minden perccel egyre közelebb volt a megbeszélt időpont arra, hogy megjelenjek Moiráék házának küszöbén, kezdtem ideges lenni; mert hát mi van akkor, ha nem sikerül a piskótám, vagy kiderül, hogy Moira vagy Kevin allergiásak az eperre, vagy... Lehet, hallgatnom kellett volna a józan eszemre, ami azt súgta, hogy egyszerűen csak vegyek valami virágot, vágottat vagy cserepeset, mert azzal legalább nem lehet mellélőni. Vagy egyáltalán mit szokás ajándékba vinni, ha valakit meglátogatsz?
Végül jobb ötlet hiányában mégis csak marad az epres piskóta, amit vigyázva csomagolok be, lélekben elmondva néhány imát azért, hogy ne essen atomjaira, miközben hoppanálok - elég kínos lenne azzal összemaszatolva megérkezni, meg hát erősen kétlem, hogy a szottyadt eper annyira jó hajcsat-helyettesítő lett volna... De mikor végül bekopogok az ajtón, a piskóta még egy darabban van, és a hajamból sem kell kiszedegetnem az eperdarabokat, így kényszercselekvés hiányában csak a pulóveremem simítok el néhány nem létező gyűrődést, amíg várom, hogy valaki, akárki, bárki ajtót nyisson. Talán valamivel jobban érezném magam, ha Kevin is itt lenne; mármint abban az értelemben, hogy lehet, célszerűbb lett volna megbeszélni vele, hogy jöjjünk együtt, vagy valami ilyesmi, mert hát esküszöm, életemben nem éreztem még magam ennyire kínosan, és ha valaki, akkor ő biztosan képes lett volna arra, hogy valamenyit enyhítsen ezen, mert megvolt az a rendkívül menő képessége, hogy még a legkínosabb szitut is képest volt feloldani.
Szóval ott tartottam ebben a gondolatmenetben, hogy bekopogtam; aztán jobb híján a falnak támaszkodok az ajtó mellett, leküzdve magamban a kényszert arra, hogy rágyújtsak, meg a paranoiámat abban az irányban, hogy felkelni korán reggel és sütni hiba volt... Nem volt hiba, csak én vagyok idióta.

Valahol rettentő aranyos dolog, hogy sütizni készül, igazi vad buli, ezekhez van szokva, bár nem mondhatja senki, mostanság egy-kettőt meglátogatott, miért ne alapon ivott ő a békére, majd még egyszer, majd még ami jött, de aztán megint ráismert arra, hogy már semmi sem olyan, mint taknyos korában, nemigen fitt és fiatalos akkor, amikor kellene, ez olyan életigazság, minthogy a zokniknak csak mosásig van párja és hogy a mosatlan edények nem élednek olyan könnyen önmosogató életre. Még jó, hogy van idő és alkalom a mágiára, legalább ezzel nem kell valóban megküzdenie. De mégis mit kezdhetne egy sütizéssel? Persze, tudja ő, hogy enni és jót beszélgetni kell, csak illene valamit vinni is és itt reked meg kicsit, amikor lecsattog a boltba és döntés előtt áll. Aztán be kell vallania magának, hogy nemigen volt még ilyesmi szituációban, persze, vitt ő édességet már másnak, italt is, ezeket kellene összevegyíteni és akkor minden flottul megy, nemde? Fejvakarásának vet véget, aztán bepakol pár sós rágcsát, elvégre, mi nem hozza  meg a legjobban hozzá a kedvet, ha nem a sütemény, italnak pedig a gyerekpezsgő mellett dönt, illetve még pár üdítő, inni csapvizet nem épp a legelegánsabb. Szatyrát megpakolja, nem pakol bele külön sört, most lassan a meccs előtt nem fog megint elkezdeni zülleni, az edzést letudta gyorsan reggel, mára minden ideje szabad, vagyis úgy tudja szabad, nem mindent ír fel néha és előfordulnak gondok, de a legjobb családban is, akinek hiányzik, tudja hol keresse. Reméli.
Karján a szatyorral, kényelmesen sétálva ér a ház közelébe, ugyan már csövel itt, nem őrizgeti Moira-t, de többször néz rá, ő még nem lépett túl a dolgokon Leo-val, azonban képes arra, hogy nem megy neki mindennek, mint az őrültek, meg Moira-nak is jobb, ha nem üvöltésre és morgásra kell belépnie, vagy akármi másra, de azért néha nem hagy ki egy-egy megjegyzést sem. Miért ne tenné? Nem szétmarni akarja őket, nem azt, hogy maradjon egyedül végül is, csak a lelkének mégis jobb nyugvás az, hogy nem hagyja a létezést szó nélkül. Aztán lesz ami lesz. Eddig semmi gond nem akadt, úgy néz ki, mégiscsak ártalmatlan, ő elítélő, ami megint új dolog, ahogy halad előre az élete, úgy fedezi fel az új dolgokat és amennyire nem akart senkit megbéklyózni magában, úgy sikerült a rossz alatt, megtanulta, hogy kicsit minden túl rózsaszín volt, amikor senkit sem látott vagy akart látni rossznak és mégis, mert mindvégig ott voltak. De nem baj, most már kevesebb a rossz, fel lehet lélegezni és... sütizni. Öles lépteivel hamar oda is ér, nem siet, és kiszúrja az ajtónál ácsorgó alakot, nem is kell sokat találni, ki az. Arcára mosolyt húz és úgy lépked mellé, majd pillant rá.
- Szia, Ashe! Örülök, hogy látlak – mert tényleg, kicsit minden gázos a csapatnál, kicsit érezni, hogy valami nem oké, de legalább ő még itt van, nem tudja meddig és nem tudja végleg-e, lassan ismeretlen alakokkal kell körbevenni magát, innen-onnan kerülnek cserék, tartalékosok, úgy néz ki, egész hosszú távra. Nem jó érzés, nem szereti a hirtelen változást, de végtére is, mindent túl lehet élni.
- Na segítek magunkon, nehogy baja legyen a sütinek – szabadítja fel teljesen a kezét, hóna alá kapva a nagyon menő gyerekpezsis üveget. - Moira, ne száguldozz annyit! Bejövünk, mi vagyunk! - kiált be, mégse óbégat, majd az ajtót nyitva mutatja Ashe felé, hogy szabad a pálya, hölgyeké az elsőbbség. - Csak utánad.