Nancy Tatton

Nancy Tatton

You lose your immortality when you lose your memory

Becenév:

Nancy, a bátyámnak meg Kobak

Kor:

21

Származás:

Félvér

Lojalitás:

Dumbledore

Képesség:

Legilimencia és okklumencia

Csoport:

Mágiahasználók

Rank:

Mágiahasználók

Play by:

Cami Mendes

Karakter típus:

Saját

A családomat akár úgy is jellemezhetném, mint egyfajta kirakatcsaládot. De ez nem lenne igaz, mert a családom nem csak a kirakatban működik remekül, hanem a négy fal között is. Persze, gyerekkorunkban a testvéremmel voltak azért durva balhéink, de azt hiszem, hogy ez normális. Veszekszünk, elrepül néhány tányér, de a nap végén mindig egy családként térünk nyugovóra.
Ugyanezt mondhatom el a szüleimről is, akik bár már túl vannak néhány tragédián, mégis összetartják a családot. Talán pont azért, mert már annyi hozzátartozót elveszítettek. Mindannyiunk számára amolyan mentsvár, hogy egymásra mindig számíthatunk.
Az pedig azt hiszem, egyértelmű, hogy kihez húz a családom szíve. Sokan gondolják, hogy ez a minisztériumi munkámnak köszönhető, de valójában nemcsak erről van szó. Félvérek vagyunk, szerintem ezen nincs mit ragozni.

Annak ellenére, hogy a családom meglehetősen melankolikusnak tűnhet a külső szemlélő számára, nem mondhatnám, hogy ez rólam is elmondható. Már csak azért sem, mert bár a szüleim valóban sok tragédiát megéltek, én még egészen kicsi voltam. A nagymamámból mindössze egy nagy szemölcsre emlékszem, nem csoda, ha nem teltek gyászban ezek az évek. Apám abban találta meg az enyhülést, hogy már egészen korán elkezdett otthon tanítani, mielőtt iskolába mentem volna, hogy minél felkészültebben érkezhessek a Roxfortba. A kedvenc mondása, hogy „amit megtanulsz, azt sohasem vehetik el tőled”. Erre egyébként később rácáfoltam, hiszen amneziátor vagyok és pontosan tudom, hogyan vehetem el valakitől azt, amit megtanult, de alapjaiban meghatározta az életemet ez a tanítás. Rengeteget tanultam az iskolai évek alatt is és ötödévben már pontosan tudtam azt is, hogy mi szeretnék lenni később. Sokan furcsán néznek rám, de azt gondolom, hogy annál nagyobb tudás és hatalom aligha akad, mint valaki elméje felett uralkodni.
A munkámat mindig a lehető legkomolyabban veszem, ez nem olyasmi, amivel lehet viccelődni. De mindenkit megnyugtatok, néha szoktam olyat. A családom és a barátaim körében.

Kissé kétségbeesetten dobálom ki a holmikat a szekrényemből, miközben a szemem a sötétséget kutatja, hátha ráakadok az apró kis tárgyra, amit ennyire keresek. Pontosabban nem is maga a tárgy a lényeges, hanem az, ami benne van. De hiába gyűlik csinos halomba lassacskán az összes ruhám a hátam mögött, az apró, láncra fűzött fiola nem akar előkerülni.
-Nanna! - hallom a hátam mögül az unokaöcsém hangját. Nem tudja még kimondani a Nancy-t, így lettem Nanna. Sóhajtva fordulok hátra. Természetesen szeretem Henryt, csak épp ez most nem a legjobb időzítés. Ám amint hátrapillantok, a látványtól tágra nyílnak a szemeim. Éppen azt a fiolát tartja a kezében, amit olyannyira kerestem. Lassan fordulok arra a testemmel is, mintha legalábbis egy állatot próbálnék elkapni, nem egy háromévest.
-Henry... de szép láncod van... add szépen, ide, hadd nézzem meg! - nyújtom felé óvatosan a kezem. Rettegek, hogy eltörik a fiola. Talán éppen ezt neszeli meg a kicsi, mert az ujjai összezárulnak az üvegcse körül, elneveti magát, majd egyszerűen elszalad.
-A francba! - pattanok fel szitkozódva, hogy utána szaladjak, egyenesen a konyháig, amelynek a közepén a büszke kis Henry áll a zsákmánnyal. Fogalmam sincs, mi fog történni, ha elejti, de azt hiszem, nem szeretném megtudni.
-Henry... - nyögöm riadtan, amikor lenyomódó kilincs szakítja meg a mondandómat és a bátyám tűnik fel az ajtóban. Valószínűleg rém muris látványt nyújthatunk: én, amint görnyedve próbálok becserkészni egy gyereket, na, és persze az apróság, aki elégedetten vigyorog az üveggel a kezében.
-Te meg mit csinálsz, Kobak? - tör ki nevetésben a férfi, én pedig dühösen fújtatok felé, hogy semmi nevetséges nincs abban, ami történik.
-Az a fiola... lehet, hogy veszélyes! - felelem, miközben le sem veszem a tekintetemet az apró tárgyról. A testvérem összefonja a karjait, majd közelebb lépve a kisfiúhoz, egyszerűen kihúzza a kezéből azt. Ez nekem miért nem ment ilyen egyszerűen!?
-Ez? Mégis mitől lenne veszélyes? - kérdezi, míg vizsgálgatja a lötyögő folyadékot maga előtt, én pedig végre felegyenesedem.
-Ha tudni akarod, Charlie, ezt a minap koboztam el egy muglitól. Természetesen nem nyitottam ki, hiszen ki tudja, mi van benne. Be kell vinnem a Minisztériumba, majd ott kinyitják.
-Úgy érted, lehet, hogy semmi izgi nincs benne? - kérdezi fintorogva, majd mielőtt bármit tehetnék, nemes egyszerűséggel kinyitja az üveget és beleszagol. Ijedten kapok utána, de már hiába, a dugó lekerült.
-Ez... amortentia... - böki ki némi szimatolás után, én pedig morcosan tépem ki a kezéből a fiolát, míg az ujjammal befogom a tetejét, nehogy kiömöljön. -Egy kis amortentiába még senki nem halt bele, Kobak. - borzolja össze a hajamat, de én továbbra is csak dacosan nézek rá, végül elveszem tőle a dugót, hogy visszategyem a helyére.
-Bármi más is lehetett volna! - felelem sértődötten, aztán felhúzott orral hagyom el a szobát, mielőtt még a maradék méltóságom is odaveszne.

Gratulálunk, elfogadva!

artificem commendat opus

Kedves ~~Nanny~~ Nancy!

Olyan az Ön története, mint egy jól megkomponált tündérmese, mégis... Nem, nincsen semmi mégis, mert ez a család valóban tündéri, még akkor is, ha az átlag ember számára talán furcsa is, hogy bájital miatt kergetőzzön az ember. Előfordul az ilyesmi, nincs min csodálkozni igazándiból. Fontos a szeretet, de néha kell az akaratosság is, még ha később a szépen, szisztematikusan megépített céltudatosság várát hamar szétbontja egy testvér.
Jó volt egy ilyen lendületes, örömteli előtörténetet olvasni. Természetesen útjára engedem, de mindenképp járjon utána, hogyan is került Amortentia egy muglihoz. Talán több is van ott, ahonnan ez jött.

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső
Eddig történt • A Főnix Rendje listája