Amadeus mindig is szerette feszegetni a határokat, újra és újra próbálgatni, meddig mehet el, fél lábát átcsúsztatva azon a bizonyos határon, hogy aztán a grabancánál fogva rántsam vissza a helyes ösvényre. Hacsak nem a saját vagy mások életét veszélyeztette, akkor soha nem haragudtam rá ezért. Na de hogy önmagától merjen elém állni ittasan? Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, ezzel most éppen nem engem akar bosszantani (még ha mellékesen sikerül is neki).  
- Nem? Jelenlegi állapotod rácáfol a szavaidra. Kivéve, ha valaki leerőszakolta a torkodon az italt. Esetleg valaki az Imperio átokkal vett rá, hogy megidd? – ülök le mellé, kényelmesen a háttámlának dőlve, félig felé fordulva. Nyilván tudta, hogy rosszul lesz, ha iszik és saját tapasztalatból is tudom, nem éri meg a másnaposságot az a rövidke lelki nyugalom, amit a piálás hoz. A bájitaltól nem fog azonnal kijózanodni, az alkoholt nem tűnteti el a szervezetéből, de a negatív hatásait semmissé teszi. Tisztábban látja majd tőle a világot.
Sejtésem beigazolódik, hogy Amadeus az én készletemből szerezte az alkoholt, emiatt pedig egy későbbi alkalommal elő is fogom szedni még. Vigyorára válaszként csak összébb vonom szemöldökeimet: nem, cseppet sem vagyok elragadtatva a "szellemes" választól. Nem mintha engem fenyegetne az alkoholmérgezés, ritkán iszom, így belegondolva pedig én magam sem értem, egyáltalán minek van a közelemben ennyi üveggel. Vagyis úgy tűnik, most már néhánnyal kevesebbel.
- Látom, ismét végig kell rágni magunkat a lopásról szóló, hosszadalmas hegyibeszédemen. A kedvedért majd még jobban elhúzom. Sőt, le is írhatod majd. Néhányszor. – Tudom én, hogyan kell szadizni uraságát. Tudja nagyon jól, hogy amire szüksége van, csak kérnie kell. Nyilván ez a piára nem vonatkozik, egyértelmű, hogy miért tulajdonította el. Ettől persze cseppet sem lesz elfogadhatóbb a dolog, sőt. Úgy gondolom azonban, most nem ez az elsődleges probléma, amit meg kellene beszélnünk. Látom Amadeuson, hogy feszült, talán azért, mert velem kell beszélnie? Az elmúlt években rengeteg időt és munkát fektettem abba, hogy felépítsem köztünk a megfelelő bizalmi szintet, s figyelembe véve, hogy magától jött most ide, úgy érzem, hogy elégedett lehetek magammal.
Vártam már, hogy mikor fogja felhozni a szülei témáját, magától értetődő volt, hogy előbb-utóbb érdekelni fogja. Tudom én, hogy nem ellenem szól, csak enged a természetes és jogos kíváncsiságának.
- Tudod, hogy segítek. – Válaszolom azonnal, nyugodt hangon, olyan hangsúllyal, amiből tudhatja, komolyan gondolom. Még akkor is, hogy tudom, feltehet olyan kérdéseket, amikre nem biztos, hogy válaszolni szeretnék.
- Előbb azonban szeretném, ha kifejtenéd, szerinted hogyan kellene működnöd. – Egy kevésbé komoly beszélgetés alkalmával megjegyezném neki, hogy remélem, beletartozik, hogy nem lopkodja a piámat, de úgy érzem, ennél ő most komolyabb gondnak látja… nos, bármit is lát. Ismerem jól a tinédzser fiúk zavaros gondolatait. Volt nekem is elég.
- A szüleidről rengeteget tudok mesélni, honnan jöttek, hogyan éltek. Vagy ha konkrét kérdéseid vannak, arra is válaszolhatok. – Napokig beszélhetnék neki a témáról, mert eddig valóban csak a legfontosabb dolgokat ismeri: nevek, dátumok, és hogy a nagyszüleinek nem kellett soha. Ez utóbbi gondolattól még mindig dühös vagyok. Azok az átkozott összeaszott faszfejek, ha akkor tudtam volna, hogy Amadeus egyiküknek sem kell majd, talán jobb döntést hoztam volna én is, és a fiú nem kallódott volna évekig az utcán. Pedig tudhattam volna. Tudnom kellett volna.      

Pont úgy nézek? Azt nagyon is remélem! Nem mintha ez meghatná Amadeust, ismerem már, tudom, hogy nagyrészt immunis az ilyen szigorra. A helyzetén pedig természetesen csak ront, mikor nagy büszkén bevallja, honnan szerezte a piát. Ilyenkor hálát adok a természetes módon személyiségemhez tartozó türelmemnek. Ő is hálát adhat érte. Nem fogok vele kiabálni, soha nem is tettem. Valójában nincs is sok jogom panaszkodni, azt kapom vissza, amit annak idején én adtam az apámnak. Ebből a szempontból sajátos humora van az életnek.
- Nem kell mindig emlékeztetned rá. – Vágom rá azonnal, amikor szóba hozza, kik nevelték. Nem rá vagyok persze mérges, saját magamra, amiért első sorban hagytam, hogy hozzájuk kerüljön. A legkevesebb a vezeklésemben, hogy megtanítom ezt a fiút a tisztességes életvitelre.
- Most már nem vagy azokkal az emberekkel, semmi szükséged rá, hogy lopj. Elég ideje vagy már mellettem, hogy tudd, mi a különbség a bulis és az elfogadható perspektíva között. – Pont úgy nézek rá, mint apám szokott rám régen, ha valami ostobaságomért előszedett. Olyankor mindig fülem-farkam behúzva kullogtam volna odébb, igaz, a büszkeségem soha nem hagyta ezt. Amadeuson legalább van lehetőségem gyakorolni a „Xenaxis nézést”, lassan már tökéletesíteni fogom. Erre és a többi sajátos jó döntésére azonban majd később visszatérünk, amikor már teljesen józan lesz, csak hogy minden idegszálával a hegyibeszédemre figyelhessen. Addig is térjünk át azokra a dolgokra, amik most ennyire nyomasztják.
A csúnya beszéden nem akadok fenn, rég nem teszem már, figyelmeztetem miatta mindig, de emiatt most nem fogok a szavába vágni. Valamilyen szinten megkönnyebbülök, hogy ’csak’ ennyi a probléma, a felnőtté válás egy olyan szakasza, melyen előbb-utóbb mindenki átesik valamilyen formában. Ettől azonban még nem fogom lekicsinyelni az ügyet, nincs is miért.
- Sajnálom, hogy nem úgy alakultak a dolgaid azzal a lánnyal, ahogy szeretted volna. A visszautasítás mindig benne van a pakliban, mindegy, milyen okból. – A barátságuk talán menthető lenne, de ezt nem említem neki, el sem hinné, és különben is, abszolút csak kettejükön múlik. Gyengéden megszorítom a vállát, csak úgy bíztatásképpen, néha működik ez az egyszerű gesztus.
- Fiam, az ismerkedésben eleinte mindenki ügyetlen, és hiába a véla örökség, ha a bizonytalanságod miatt a lányok azt látják, hogy nem akarod megszólítani őket. Akkor hiába a helyes ábrázat. Azt hiszed nekik nincsenek sajátos hobbijaik? A hányásgolyókról és a trágyagránátokról tényleg lemondhatnál már, nem mellesleg az egész iskola hálás lenne érte, de mi értelme lenne eltitkolnod, milyen vagy valójában, ha ez előbb-utóbb úgy is ki fog derülni. Amadeus, nem játszhatsz egy színjátékot azért, hogy megkedveljenek. Ez a lány, akit annyira szeretsz, talán nem azért akart veled barátkozni, aki és amilyen vagy? Elhiheted nekem, hogy a többi „majdnem hetedéves” is ugyanezt csinálja, amit te: megpróbálnak ismerkedni, ami vagy összejön, vagy nem, ha nem, akkor bizonytalankodnak egy sort, aztán újra megpróbálják. Tudom, hogy a csalódottság miatt nem vagy túl derűlátó, de amikor túllépsz ezen, észre fogod venni azokat a lányokat is, akik érdeklődnének irántad, csak eddig nem tűnt fel, mert te viszont csak egyre koncentráltál. – Úgy érzem, kellően bő lére eresztettem a mondandómat, és remélem, hogy kitértem minden részletre. Nem tudom, mennyire sikerült lenyugtatnom, de részemről már annak is örülök, hogy engem keresett meg ez ügyben. Némi bizalom csak van benne.
- Semmi gond nincs veled. Velem és a többi tanárral szemben is beveted mindig a híresen szemtelen önbizalmadat, akkor pont a lányoknál ne mernéd? – Ugyan már, dehogynem. Ismerem az iskola minden diákját, és Amadeus szerintem nem is tudja, mennyire normális többekhez képest.
Tudtam, hogy a szüleivel kapcsolatos kérdései is előbb-utóbb előkerülnek majd, én pedig készen állok válaszolni rájuk, miközben halvány, kissé szomorú mosolyt csal az arcomra az emlékük.
- Szeretném, hogy tudd, a szüleid nagyon szerették egymást. Édesanyádnak nehezebb volt ellenállni, mint egy átlagos nőnek, de nem volt lehetetlen, nem emiatt lett apád felesége. Crispin először csak azért érdeklődött iránta, hogy bosszantsa a saját szüleit, akik még azt is kikötötték neki, kit vehet feleségül. Venfia hasonló cipőben járt, neki sem olyan párt szántak, mint Crispin. Csakhogy a szüleid lázadása átcsapott sokkal mélyebb érzelmekbe. – Veszek egy mély levegőt, és az italos szekrény felé pillantok. Most nekem is jól esne valami tömény. Lehetőleg jó sok.
- Venfia a vélákra jellemzően gyönyörű volt, hiszen tudod, van fényképed róla. Viszont olyan temperamentuma volt, mint egy Magyar Mennydörgőnek, nem hagyta, hogy bárki megmondja, mit tehet vagy mit nem. Nem csak külsőleg hasonlítasz rá, meg kell mondjam… Apád nagyon sokáig elhitte a sok aranyvérű maszlagot, és a barátai is mind ilyen korlátolt kretének voltak. Nem nézték jó szemmel, hogy Crispin egy félvér nővel találkozgat, de az elején még hajlandóak voltak eltekinteni tőle, mert csak múló szeszélynek gondolták. Apád ilyen szempontból elég furcsa volt: rettentően bosszantó módon tudta adni az aranyvérűek felsőbbrendű önimádatát és elkötelezett híve volt annak, hogy csakis bizonyos családok tagjai érdemlik meg még a mágus megnevezést is. Mégis beleszeretett édesanyádba. Feleségül vette, aztán nem sokkal később megszülettél te. Az úgynevezett barátai akkor ultimátumot adtak Crispinnek, hogy hagyjon el titeket, szerintük beszennyeződött egy tökéletes vérvonal. Apád erre persze nem volt hajlandó, meg is fenyegette őket, hogy nem merjenek a közeletekbe menni. – Csak most veszem észre, hogy bal kezemet fájdalmas ökölbe szorítom, az ujjaim szinte teljesen elfehéredtek és az előttem fekvő szőnyeg egyik mintáját nézem meredten.
- Anyádat azért ölték meg, akinek született, apádat pedig azért, mert megpróbált megvédeni titeket. Félig legalább sikerült neki. – Nézek itt Amadeusra, hiszen legalább ő túlélte azt a mészárszéket. Hiába a sok évi tervezgetés, hogy mit, mikor és hogyan fogok elmondani neki, ez most sokkal nehezebbnek bizonyult, mint számítottam rá. Ráadásul még nem is hallott mindent.  

Ki más bűne lenne, hogy Amadeus úgy élte le élete első tíz évét, ahogyan? A gyilkosoké, akik kivégezték a szüleit? Vagy a rokonaié, akik tesznek a fiú létezésére? Nem. Az enyém, aki már akkor is jól tudtam, hogy valószínűleg rajtam kívül senkire sem számíthat.
- Nem rád vagyok mérges. – Válaszolok csak ennyit, amiért nem érti, miért akadok ki ezen, miközben úgy nézek rá, amiből tudhatja, engedje most el a témát. Olyan kérdések születnének csak belőle, melyekre nem most van a legmegfelelőbb alkalom válaszolni. Térjünk vissza inkább a kleptomániájára.
- Szeretném, ha komolyabban vennéd ezt, Amadeus. Most is csak azért tudhatod le a dolgot egy „szégyellem magammal”, amiről mellesleg mindketten tudjuk, hogy nem igaz, mert én vagyok itt és nem más. Nem kell bemutatnom neked, hogyan működik a világ, a törvények és a szabályok, azt sem kell részleteznem, hogy lassan befejezed az iskolát. Nem szeretném szalagcímeken látni, hogy az Ilvermorny igazgatójának a fiát lecsukták valami ostobaság miatt. Mielőtt még félreértenéd, nem a saját reputációmat féltem, hanem téged. Úgy akarlak elengedni magam mellől, hogy ne kelljen ilyesmi miatt aggódnom. – Még az is eszembe jut, megfenyegetem, hogy 0-24-ben a nyakára fogok járni ellenőrizni, de ismerem annyira, hogy tudjam, az csak szítaná benne a lázadás lángját. Különben sem lehetek mindig mellette, ezért az én felelősségem, hogy megtanuljon tisztességes emberként élni. Rendkívül rossz hobbiként tekintek erre a dologra, amit jó lenne, ha most már maga mögött hagyna. Az alkoholról nem is beszélve.
- Le foglak szoktatni róla, ha másként nem, hát annyi büntetőfeladattal, hogy semmi másra sem marad időd. – Vegye nyugodtan ígéretnek.
A neheztelésem hamar elszáll, mikor rátérünk jövetele valódi okára. Elégedetté tesz, hogy közel érez magához annyira, hogy mindezt megossza velem, megmutassa a nem csak vagánykodni képes oldalát is.
- Mármint, hogy olyasvalaki utasított vissza, aki iránt komolyabb érzelmeim voltak? Igen, velem is megtörtént. Utána jó ideig nekem sem volt kedvem próbálkozni. – Bólogatok beismerően, bár azt nem teszem hozzá, nálam sokkal rosszabb véget ért az ügy. Semmi szükség itt a plusz drámára, csak azt szeretném, Amadeus ne érezze úgy, hogy valami apokaliptikus pokoltúrán vesz részt, még ha tényleg úgy is tűnik. Azon majd akkor lesz, ha még egyszer iváson kapom.
- Persze, hogy teljesen mások. Ezért lányok. Néha olyan, mintha mindent tudnál róluk, máskor pedig úgy érzed, egy egész élet kevés, hogy megértsd őket. Viszont sok köztük az olyan, aki osztozna a hobbijaidban, csak adj nekik esélyt, hogy megismerhessék őket. Kivéve a gránátokat. Azokat felejtsd el.
A pia emlegetésére ismét kap egy hűvös pillantást tele atyai szigorral, tudhatja, hogy semmi jót nem tartogat neki a jövő, melyben majd előveszem ezt a kérdést újra. Nem ma, szenvedett eleget, de ennyiben akkor sem hagyhatom a dolgot.
- Ezt rendkívül nagy megkönnyebbüléssel hallom. – Jegyzem meg szárazon, más se hiányzik nekem, mint hogy valamelyik diákom a tanárai után ácsingózzon. A vigyorát látva viszont nem bírom megállni, hogy ne feleljek egy sajátos félmosollyal.
- Nem úgy ismerlek, mint aki egyetlen kudarc után végleges visszavonulót fúj. Hagyd egy kicsit leülepedni a dolgot magadban, aztán térj vissza rá, ha ismét visszajön a kedved az ismerkedéshez. Azt viszont ne hagyd, hogy ez a rossz tapasztalat ilyen komolyan befolyásolja a jövőbeli döntéseidet. Különben anyámnak örökre te leszel a család legkisebb tagja, és még ötven éves korodban is téged fog tutujgatni. – Ezt az utolsót már egy szórakozott vigyorral mondom. Amadeust természetesen elfogadták a szüleim, szeretik őt, anyám viszont képes túlzásba vinni ezt a szeretetet.
Nem titkoltam soha Amadeus elől, hogy ismertem a szüleit, de ezek szerint meglepi, hogy ennyire jól. Valóban, csak ritkán mondtam neki bármit róluk, azt is inkább, ha ő kérdezett valamit. Nem tudja, meddig is terjedt ez az ismeretség és ez talán így is van jól egyelőre. Aprót biccentek, aztán folytatom a mondandómat. Megválogatom a szavaimat, néhány helyen óvatosan fogalmazok, így is sikerül kielégítő válaszokat adnom neki. Végighallgat, anélkül, hogy közbeszólna, nyilván most már tényleg érdekli, kik is voltak a valódi szülők. Ki tudja, hányadszor kívánom már, hogy bárcsak ismerhette volna őket. Így viszont én maradtam neki az egyetlen kapocs hozzájuk.
- A barátjuk voltam. – Mondom nyugodt hangon. Máshogy nem is ismerhettem volna őket ennyire.
- Még a születésed előtt nagyon összevesztünk, apáddal nem értettünk egyet valamiben, és anyád természetesen az ő oldalára állt. Én akkor beszéltem velük utoljára. Így visszagondolva már tudom, hogy mekkora ostobaság volt. Még sem akkora, mint téged magadra hagyni. Azért fogadtalak örökbe, mert tudtam, hogy ezt szerették volna, és mert én is ezt akartam. Csak sajnos tíz évembe telt ezt beismerni magamnak. Tíz olyan évbe, amikor neked is rendes életed lehetett volna. Nem tehetem meg nem történtté, de az a minimum, hogy megpróbálok neked olyan életet adni, amilyet mindig is érdemeltél.
Mindig is tudtam, hogy ha egyszer erre Amadeus rákérdez, mit fogok neki mondani, most mégis sokkal nehezebben jönnek a szavak. Megbánás és a harag van bennem, főleg az ő gyerekkora miatt, ami az én sértett büszkeségem miatt alakult úgy. Minden joga megvan, hogy haragudjon rám, főleg, ha tudná, komoly esély van rá, hogy a vér szerinti fiam.