Ma van harmadik éve. Három éve már, hogy félárva lettem, három éve annak, hogy apa meghalt és három éve, hogy eltemettük, valahogy évről-évre rosszabb ez. Mindenki azt mondta, hogy idővel jobb lesz, elmúlik majd és ennek társai, de valahogy nálam nem ez működik. Az én esetemben az a legkülönösebb, hogy minél több idő telik el,annál nehézkesebb, kellemetlenebb megélni a gyászt.
Most épp sétálni mentem, nem tudtam volna tovább odabent maradni és úgy csinálni, mintha képes lennék bármire is három másodpercnél  tovább koncetntrálni, Zhexiant pedig épp nem találtam, így ő sem nyugtathatott meg a jelenlétével, pedig lehet szükségem lett volna rá.  Láttam ma az egyik órám előtt, de egyszerűen nem volt pofám odamenni hozzá és elvonni a figyelmét a tanulásról, a mindennapi dolgairól, hogy helyette hallgathassa a nyomoromat, amire úgysem kifejezetten kíváncsi senki, így inkább meg is hagyom magamnak.
Keresni kezdtem egy olyan helyet, ami nem népszerű más diákok körében, kissé eldugott, hogy ott egyedül lehessek a mindenféle gondolataimmal és hamarosan találtam is egy kisebb szentélyt. Ez valahogy ironikus, én sosem voltam vallásos, nem nagyon hittem semmiben, ellenben apa gyakran látogatott különböző shinto szentélyeket. Eleinte azt hittem csak sétál egyet munka után, de idővel rájöttem, hogy számára a vallás tényleg fontossá vált, legalább hetente elment egy közeli szentélybe és órákat töltött ott. Belém is próbált hitet nevelni, de…van, akin sajnos lehetetlen segíteni.
Ültem a szentély előtt és csak bámultam, időnként beszéltem apámhoz, de sosem voltam benne biztos, hogy ennek bármi értelme van, most csak kerestem a szavakat. Volt, hogy csak bocsánatot kértem tőle, egyszerűen tudtam, hogy nem lenne büszke rám, arra, amit csinálok, hogy kihasználom és eldobom az embereket, hogy nem tisztelem a nőket, hogy nem tisztelem ezzel magamat sem. Ha arra gondoltam mi lenne apa véleménye rólam kicsit mindig felkavarodott a gyomrom, nem az vagyok végtére is , akitől mindig undorodtam?
Hosszan agonizálhatnék, de léptek hangja üti meg fülemet. Az első dolog, ami átsuhan az agyamon, hogy nem szeretném, hogy bárki ilyen gyenge nyomorultnak lásson, így azonnal felpattanok és jobb ötlet híján elkezdek kézen állni. Hogyne Chikara, mert az aztán állati normális!

Szóval kézenállok egy szentélyben annak reményében, hogy, aki bejön még véletlenül sem fogja azt gondolni, hogy imádkozom vagy, hogy bármi gondom is lenne az életben. Nos…igazán releváns vagyok, főként, mikor meglátom, hogy kivel is van dolgom ezen a szép napon.
Egy évfolyamtársam, Naoto lép be és se szó-se beszéd kiröhög. Ez most komolyan rajtam hahotázik ilyen kellemesen? Dühít, az egész szituáció nem tetszik, mert nem én uralom, amit pedig nem én uralok annak jóval kevesebb  esélye van arra, hogy úgy süljön el,ahogy én akarom.  
Ahogy hozzám hajol hirtelen mozdulattal guggolásba helyezkedem és meglehetősen ellenséges pillantásokat vetek rá. A kezdetektől bolondnak nézem ezt a fiút, de volt időm megtanulni, hogy a holdkórosoknál kevés veszélyesebb embertípus létezik.
-Meditáltam, ha már annyira tudni akarod és pont addig bírnám ameddig akarom-magyarázom meg tettemet és igyekszem higgadtnak tűnni, szemöldököm egy másodpercre magasba emelkedik, mikor Zhexiant említi, átfutnak a fejemen a néhány nappal ezelőtti incidens emlékei. De nem, ugye nem? Lehetetlen, hogy bármiről is tudjon ezt itt és most eldöntöttem és így is kell legyen, csak én voltam ott és Zhex, ő pedig sosem árulna el, főleg egy ilyennek.  A legjobb, ha nem reagálok nyíltan semmire, amit csinál, így ugrásra kész testtartásomból törökülésbe helyezkedem, csak hogy ne tűnjek még furcsábbnak.
-És te mit keresel itt?-érdeklődöm, mintha csak olyan helyen lennénk, ahol teljesen normális felbukkannunk, bár én nem vagyok vallásos, róla pedig nehezen képzelem el, hogy csendes áhítatot jött tartani.

Nem félek Naototól, mai azt illeti jelenleg mindössze egy dologtól tudnék félni, mégpedig attól, hogy kiderülnek az igen mocskos titkaim, de valljuk be erre nincs túl sok lehetőség. Kicsit könnyebb úgy nem futóbolondnak tűnni, ha nem kézenáll az ember, ezekután abba is hagyom a dolgot és nagyon kreatívan azt hazudom, hogy ez egy kirívó módja a meditációnak. Nem mintha olyan sűrűn meditálnék, túl hamar elgondolkodom közben, gyakorlatilag semmi értelme.
Néha azt érzem, hogy ez a fiú mindenkin átlát, néha azt, hogy holdkóros, ma pedig a kettő elegye árad belőle, ami sok jóval nem kecsegtet, de nem fogok elmenekülni, mintha meg lehetne félemlíteni egy-két furcsa kijelentéssel és a királyi többes használatával.
-Legyen, ahogy akarod-bólintok, lássa kivel van dolga, ültömben kihúzom magam és kiroppantom a nyakam. Kifejezetten igyekszem nem úgy kinézni, mint, aki ugrásra kész, holott az vagyok. Nem tudnám logikusan megmagyarázni, hogy miért, de ennek a különc fiú jelenléte rossz érzetet kelt bennem, anyám megtanított megérezni azt, ha valaki veszélyes és most enyhén csengett az a bizonyos vészjelző a fejemben. Alapjába véve éreztem magam szörnyen a mai napon, Zhexiant akartam, de ő már legalább másfél napja eltűnt és tudtam, hogy semmi értelme nem lenne keresnem, így inkább itt maradok, hogy kicsit tájékozottabb legyek a továbbiakban Naotót illetően, holott kellemesebb lenne az ágyamban fetrengeni és sajnálni magamat.
-Nem hiszek az istenekben-vonok vállat, megmondom az igazat, mit kerteljek- és kívánságaim sem igazán vannak.  Ezekután igazán kíváncsi lennék, hogyan is akarnád felbosszantani ezt az állítólagos istent?
Lehet, hogy nem kellene megkérdeznem, valószínűleg semmit nem kellene tőle kérdeznem, de nem kifejezetten érdekel a fejemben kigyúló piros fény, úgyis el kellene terelnem a saját gondolataimat, este randim lesz és nagyon nem szeretnék a legjobb barátomra gondolni, mikor a lány szemébe nézek majd.

Nem érzem magam fenyegetettnek, ugyanakkor kellemesen sem, valami megdöbbentően asszertív árad Naotóból, ami engem egyfajta izgatottsággal fertőz meg. Nem kong a vészjelző és ha kongana is sem valószínű, hogy törődnék vele, bármi jó, ami eltereli a figyelmemet a legjobb barátomról és megszakítja a visszajátszást a fejemben minden egyes apró hibáról, amit aznap éjjel vétettem.
Nem foglalkozom a semmi jót nem ígérő mosolyával, inkább utánzom a mozdulatát és figyelek rá. Nem tetszik nekem, ahogy rám néz, nem is csak egyszerűen néz, sokkal inkább fixíroz, mintha ki akarna olvasni belőlem valamit, amit meg az istenekről mond…hát gondolja belátása szerint, de nekem ennél kicsit több kell, hogy hirtelen hitem legyen bármiben is.
Kérdésén egy percre elgondolkodom, lenne mit kérnem ugyan, de hitem teljes hiányában feleslegesnek tartom, jobban bízom magamban, mint az állítólagos istenekben.
-Semmi sincs, amit ne tudnék magam is megszerezni-válaszolok, ahogy  az tőlem elvárható lenne, rezzenéstelen arccal és magabiztosan, mert erre tanított anyám, nem igaz?  Apám imádkozott, én a halála óta nem tettem, az istenek úgysem tudnak  adnak vissza semmit, amit tizenhárom éves koromban elvesztettem.
Válaszára csak meglepetten felvonom a szemöldököm, nem feltétlenül értem, hogyan lehetne bármilyen negatív aspektusa a meditálásnak, főként egy isten felé, de teszem, amit mond, már kifejezetten érdekel hova vezet ez az egész. Behunyom a szemem és úgy lélegzem, ahogyan azt ő mondja, hozzáér a kezemhez, mire alig látható módon összerezzenek, de nem nyitom ki a szemem.
Eleinte csak valamiféle tompa fényt látok, de Naoto tanácsára nem nyitom ki a szemem, az isten –mert végül is mi lenne más- középkorú nőként jelenik meg és őszintén meglepődöm az élmény egészén.
-Egy nő-mondom ki, magamban arra gondolok, milyen ironikus, hogy nő, hisz velük van tele az életem- nem öreg az arca, de a haja fehér.

Sosem voltam az az ember, aki hitt volna a kívánságokban, abban, hogyha eleget imádkozom, majd minden valóra válik, amit csak akartam, hogy akkor majd Zhexian visszajön onnan, ahol már két napja van, apám nem lesz halott és a családom tud majd pénzt szerezni normális forrásból. Túl földhözragadt és anyagias vagyok a valláshoz, nem igazán érdekel mi történik a lelkemmel a halálom után, ezért szeretném úgy élni nyomorult kis életem a földön, hogy legalább élvezzem azt.
Ezért is mentem bele ebbe a furcsa ötletbe, épp Naotóval és, mikor meglátom a nőalakot, azonnal elönt valamiféle rossz érzést, mert az arckifejezése rettenetes szenvedést és fájdalmat tükröz, nem tudom mennyire normális ez egy isten esetében, hiszen még sosem láttam ehhez hasonlót. Mintha mozgásképtelen lenne, mintha minden szabad akaratától megfosztották volna egy pillanat leforgása alatt. Vajon mi teszi ezt? Vagy inkább azt kellene kérdeznem, hogy ki?
Furcsa ez az egész, valahol természetellenes, ahogy a kezemet fogja, egyre szorosabban, ahogy megmutatja nekem ezt az egész spirituális őrületet.
-Ha halott, akkor miért látom még?-kérdezem, szemem behunyva, de valahol belül érdeklőd, mintegy rémült tekintettel nézem a szenvedő nőt vagy talán istent, bármi is legyen. Sosem értettem hogyan működik a hit világa, éppen ezért lehet, hogy eszembe sem jutott kérdezni, de most, hogy itt van velem ez a fiú, aki láthatóan bizarr módon sokat tud az ilyen és ehhez hasonló dolgokról, talán érdemes lenne…
Naoto hirtelen mozdulata kissé megijeszt, de korántsem annyira, mint az a halk, szinte alig létező hangfoszlány, ami megüti a fülemet. Borzasztó sikoly ez, ami valahogy a lelkemig hatol, mert azt hiszem még van olyanom, hiába próbálom elrejteni mindenki elől.
-Mi…mi volt ez?-bámulok zihálva a másikra furcsán közelről, talán arról is kellene érdeklődnöm, hogy miért ér majdnem össze az orrunk, de képtelen vagyok rá, csak az az egy sikoly visszahangzik a fejemben. Egyszerre nem értem mi történhetett, vajon lehetséges megölni egy istent, akit már amúgy is holtnak mondanak?

Nem gondoltam volna, hogy a nyugodt kószálással és apámról való elmélkedéssel töltött délutánom így fog végetérni, egy teljesen ismeretlen isten halálával. Nem tudom megmondani már hiszek-e ebben az egészben, nem mondhatom, hogy nem , ahogyan igennel sem válaszolhatok, hiszen most láttam valamit. Valami olyat, amivel talán nem találkoznak mindenféle földi halandók unalmas mindennapjaikat töltvén szentélyekben barangolva, teljesen biztos csak abban lehetek, hogy korántsem magamtól láttam ezt a jelenetet, hallottam ezt a vérfagyasztó sikolyt. Mindennek kizárólag Naotohoz lehet köze, esetleg még ahhoz, hogy nagy magányomban kezd teljesen elborulni az agyam, maradjunk annyiban, hogy ezen a kellemes délutánon egyik sem szerepelt a terveim között.
-Elenyésző energia…-ismétlem utána a szavakat, ahogy próbálom azokat feldolgozni, márha egyáltalán lehet erre esélyem, mint transzcendenciáktól élesen elhatárolódó földhözragadt léleknek. Nem feltétlenül akartam azon gondolkodni, pontosan mi köze is van az évfolyamtársamnak,ennek a nálamnál alacsonyabb, vékonyabb fiúnak az egészhez.
-Kitsune, hah?-pislogtam rá szemöldököm összevonva és nem is feltétlen tudom, hogy mit akarok ezután hallani. Magyarázatot? Valószínűleg semmi közöm ehhez az egészhez, csak rossz helyen kószáltam rossz időben és a kellős közepébe keveredtem valaminek, amiből jobb lett volna kimaradnom. Mikor azt kérdezem értem-e valami mélyről jövő frusztráció árad szét bennem, mintha még most is buta lennék, ehhez is, mindenhez, hiszen sosem értek semmit, csak a saját dolgaimat, csak azokat, akiket kijátszom, csak a saját sávomban haladok. Nem tetszik a megfogalmazás, így csak dühösen ráncolom az orrom és fordítom el a tekintetem, Zhexian jut eszembe, hiszen mellette is ugyanilyen ostobának érzem magam, mint itt ülve ebben az állítólagosan halott energiakupac felhőjében, ezzel a nem kicsit furcsának mondható fiúval.  Nem is válaszolok a kérdésére, ha akarja gondolhatja azt, hogy értem, ha pedig olyannak lát, amilyennek a hírem alapján szoktak könnyen hiheti, hogy semmit sem értek, tulajdonképpen nem foglalkoztat melyik mellett teszi le a voksát.
Ezután egy szempillantás alatt történik minden, kérdezni sem marad időm, csupán rohanni tudok utána, amint észreveszem mi is történik, mivel a szentély másodpercek alatt omlik össze, majdnem a fejünk fölött. Por megy a szemembe, könnyezik a szemem, ahogy megdörzsölöm és hirtelen pénzeső hullik alá az égből, én pedig csak bámulok. Miféle hallucináció ez?
-Megvan a saját pénzem, köszönöm-vonok vállat ajánlatára, hiszen valóban nem aprópénzből fogom megváltani a világot. A saját pénzem gondolata valahogy hirtelen rossz érzéssel tölt el, belegondolok, hogy holnap megint valami érdektelen,de legalább gazdag leányzó után kell futkározzak, akit legszívesebben már most hagynék a fenébe. Kérdésére meglepődve fordulok felé, hirtelen érdekesebb lett, mint a földdel egyenlővé vált szentély.
-Miért tenném?-kérdezek vissza csevegő hangnemben-Egyébként meg…te csináltad ezt?-biccentek az épület maradványai felé-

Férfiasan megvallom, hogy nem igazán értem, hogy mi is történik jelenleg, azt meg méginkább nem, hogy hogyan is keveredtem én bele ebbe az egészbe. Persze, megint rosszkor kézenálltam rossz helyen, de hát mit lehet kezdeni az ilyen helyzetekkel? Azt hiszem semmit. Nem mondanám szívesen, hogy egyáltalán nem töltött el rossz érzéssel, amit tapasztalnom kellett, végtére is nem elég, hogy láttam egy istent-ami már úgy általába véve sem egy mindennapi dolog- de, ha minden igaz, amit Naoto mond, akkor láttam egy istent meghalni. Sosem hittem volna, hogy valaha bármelyik is meg fog történni velem, kissé felfoghatatlannak érzem még a történteket, ezért ismétlem meg  furcsa társaságom szavait. Valójában csak nem tudom, mit kellene mondanom, hiszen sosem hittem az istenekben, de még mindig fülembe csengett az a hátborzongató sikoly. Vajon egy isten érezhet fájdalmat? Vajon érezhet bármit? Nem tudom, talán senki sem tudja, erre gondolok, ahogy a pénzérmékből formálódó záport figyelem.
-Nem haragszom-vonok vállat, olyan furcsa és természetellenes, ahogy az évfolyamtársam ezt mondja nekem, hiszen…mégis mit számít neki, hogy haragszom-e vagy sem. Számomra semmit sem jelentene a megbocsájtása egy hasonló helyzetben, de azért biztosítom róla, hogy nem neheztelek, hátha ettől jobban érzi magát a bőrében. Addig is rendkívül furcsának találtam ezt a fiút, míg csak a közös óráink keretein belül találkoztunk, most viszont már bizonyosságot nyert első gondolatom róla, miszerint valami nagyon nincs rendben vele és egye kevésbé hiszem azt, hogy ez kapcsolódna annak a bizonyos keréknek a hiányához. Itt valami egészen más kell, hogy megbújjon a háttérben, talán valami olyan, amit tényleg nem érthetek, nem láthatok.
-Nem vagyok gazdag-mosolyodom el a megjegyzésére-csupán előteremtem azt, amire szükségem van.
Bármi áron…, de ezt már nem teszem hozzá, nem kell tudnia, senkinek nem kell tudnia, Zhexiannak is elég sejtenie a nagy részét, így talán nem érzem magam olyan aberráltnak. Mindenesetre nincs szükségem egy halott isten érméire, mintha csak apró pénzzel fizetne apám haláláért. Milyen furcsa, hogy egyből erre asszociálok, holott valószínűleg az isteneknek egyáltalán nincs közük a történtekhez és talán már nem is lesz, imádság ide, kívánság oda.
-Nem szokásom imádkozni-nézek végre rá felvont szemöldökkel, valahogy nem tetszik nekem ez a királyi többek- Ki lenne az a mi?
Lehet, hogy nem kellene kérdeznem csak itthagyni és visszamenni a többiekhez, a lányokhoz, az unalmas senkikhez, Zhexian idegesítő hiányához, mert hol a rohadt életben van mindig, mikor szükségem lenne rá?!
Hirtelen azonban mégsem akarom hátrahagyni, sokkal inkább azt bámulom félig érdeklődve, félig értetlenül, hogy mit is csinál. Kissé megijeszt,  a gömbben megjelenő szövegtől pedig csak még nyugtalanabb leszek.
-Hát ez meg mi a fasz?-kérdezem, majd tehetetlen idegességemben a számat kezdem rágcsálni.

Nézem, ahogyan Naoto felszed néhány pénzérmét, én mozdulatlan maradok, hiszen tényleg nincs szükségem pénzre. A múlthéten egy kedves pártfogóm épp eléggel honorált, miután elkísértem egy színházi előadásra, aztán szórakoztattam az éjszaka folyamán. Megdöbbentő, hogy egy férjes asszony milyen bőkezű képes lenni mindössze egy kis érdeklődésért,  mindig belegondolok, hogy mi is lehet a baj ezeknek a nőknek a házasságukkal meg úgy általában véve az életükkel.
Egész aranyos ez a fiú, ahogy örülni tud annak, hogy nem utálom, mert ugyan miért utálnám? Tényleg semmit sem tett ellenem, nem mondom, hogy nem hozta rám a frászt ma legalább háromszor és nem viselkedik úgy, mintha legalább földönkívüli életforma lenne, de hát ez még nem ok arra, hogy utáljam. Ugyanolyan semleges vagyok irányába, mint mindenki mással szoktam lenni.
-Nem tudom-vonok vállat- én néha örülnék, ha kicsit kerülnének.
Most nagyjából az igazat mondom, tényleg kezdett az utóbbi időben elegem lenni az emberekből, a buta libákból, akik halálosan oda meg vissza voltak értem és semmit sem tudtak rólam a nevem és a hírem kivételével. Nem mondom, hogy nem tud jól esni a figyelem, de ilyenkor inkább csak a falra mászom tőle, pont ezért bujdokoltam egyedül egy szentélyben, hogy végre tudjak gondolkodni, bár a szerencsétlenül járt isten most biztos azt gondolná, bárcsak inkább erre se tévedtem volna, talán legközelebb tovább is kóválygok a nyomorommal, nehogy balszerencsét hozzak még egy istenre.
-Akkor van bennünk valami közös-villantok rá egy félmosolyt. Nem kellene ilyen kedvesnek lennem vele, még mindig ugyanúgy megvolt a vele kapcsolatos rossz érzésem, de be kellett lássam, hogy semmi rosszat nem tett ellenem, már…Zhexian említésén kívül, de valószínűleg még azt sem direkt csinálta.
-Furcsa egy benyomás, nem a valóságot tükrözi-maradok ennyibe a témával. Nem tudok imádkozni, már évek óta, de azért kedves tőle, hogy feltételezett bennem annyi maradék spiritualitás iránti vágyat, hogy egyáltalán megpróbáljam. Apa halála után nem igen voltam képes semmi hasonlóra, előtte meg sosem érdekelt, szóval Naoto hatalmasat tévedett, de legalább még mindig nem néz olyan szerencsétlennek, aki egy szentélyben bujkál önmaga elől.
A varázslatot, amit most művel még nem is láttam, holott találkoztam már egy-két dologgal rövid életem alatt, nem is igazán tudom hová tenni hirtelen, csak erősödik bennem a korábban emlegetett rossz érzés. Meglepődve pislogok rá, mikor felém nyújtja a gömböt, talán emiatt a meglepetés miatt fogadom el végül, holott azt érzem nem kellene. Hosszú percekig csak nézem a gömböt, aztán, ahogyan korábban mondta, gondolok valamire, a mondat pedig valóban megjelenik „figyelj rám!”. Talán csak oda kellene gurítsam Zhexian elé…nem, nem akarok erre gondolni.
-Hogy csináltad?-kérdezem miközben forgatom a kezemben a tárgyat- Ezt a varázslatot nem ismerem.