Elmélyedve vizsgálom az asztalomon előttem heverő időnyerőt: mégis hogyan lehet megbűvölni egy elvileg újrabűvölhetetlen varázstárgyat úgy, hogy működjön, csak éppen rosszul? Nem ezzel kellene foglalkoznom, olyannyira nem, hogy még az időnyerőnek sem kellene itt lennie. Bűnügyi bizonyíték, amit a Varázsbűn-üldözési Főosztályról hoztam... vagyis vettem kölcsön. Nem fog feltűnni senkinek a hiánya, egyelőre olyannyira el vannak foglalva egyéb dolgokkal, hogy egy pár napig még biztosan nem kerül sor erre a bizonyos esetre. Addig pedig majd visszajuttatom.
Közelebb hajolok, miközben rászegezem a pálcámat a kis homokórára. Rajtunk kívül senki sem adhat ki ilyet, ez is egy régen regisztrált darab, persze nem a törvényes tulajdonosánál találták, és tudni akarom, miért működik úgy, ahogy. Néhány nap múlva úgyis hozzánk került volna, amikor azok az idióták a másodikon rájönnek, nem tudnak vele mit kezdeni. Csak nem biztos, hogy az én kezeimbe került volna, így viszont kideríthetek mindent, amit szeretnék...
Mindjárt este 6 óra, ilyenkor már nem nagyon van itt senki, most mégis sietős léptek kopogását hallom az irodám előtti folyosón. Olyan hirtelen húzok egy rakás pergament az időnyerőre, amivel eltakarhatom, hogy majdnem mindent lelökök az asztalomról. Mint egy gyerek, akit csínyen készül rajtakapni a szülő. Tényleg ilyesmiről van szó, seggbe rúgnának, ha megtudnák, nálam van, és hogy egyáltalán hogyan került hozzám. Megbecsült tagja vagyok ennek a csoportnak, de sajnos nem annyira, hogy azt tehessem, amit csak akarok.
Gyors kopogás, s mielőtt bármit válaszolhatnék, már nyílik is az ajtó, felfedve egy fiatal, szőke boszorkány alakját, melynek tökéletességét még a köpenye se nagyon tudja elrejteni.
- Tudtam, hogy még mindig itt vagy. - Mosolyog rám, azzal a mindig pajkos arckifejezéssel, amiről sokan úgy gondolják, cseppet sem illik ide.
- Öhm... ja... igen. - Rendkívül elegánsan tudok neki válaszolni, pont most persze nem sikerül, de nála nem is kell attól tartanom, hogy ferdén nézne rám emiatt. Most is csak szélesedik a mosolya.
- Gyere, megnézzük azt az új pub-ot. - Ahogy beszél, jobban kinyitja az ajtót, mintha azt várná, most azonnal induljak utána, de nem vár meg, libben is tovább, gondolom, hogy összeszedje a holmiját. Mindig ezt csinálja, mindig elhív magukkal, én pedig mindig visszautasítom. Tudom, hogy nem akar tőlem semmit, hiszen van párja, meg hát az ilyen lányok nem akarnak semmit a magamfajtáktól. Még sem emiatt utasítom mindig el. Érzem rajta, hogy szán engem, ezért hív újra és újra, nem törődve vele, hogy soha nem megyek vele és néhány többi munkatárssal egy könnyed esti iszogatásra.
Most azonban, nem tudom miért, talán az időnyerő miatt érzett frusztráltságom miatt, esetleg a nő mosolya miatt, de mégis úgy érzem, képes lennék kilépni saját, biztonságot nyújtó falaim mögül és lazítani velük kicsit. Tudatom magányra vágyó részének győzködését hamar legyőzi az általában mélyen szunnyadó, társaságra vágyó, és úgy döntök, a munka kivételesen várhat holnapig. Fél perc alatt rámolok össze, és indulok kifelé a jól megérdemelt szórakozás felé, mikor meghallom, a külső folyosóról beszűrődő beszédet és nevetgélést. Azonnal megállok, de nem azért, mert taszítana a jókedv, hanem mert meghallom azt a bizonyos hangot is a többi közt.
Avery. Még csak a látóteremben se kell lennie, elég messziről meghallanom a hangját, hogy felmenjen bennem a pumpa. Nincs még egy olyan ember az egész Minisztériumban, akit ennyire rühellenék, mint ezt az arrogáns faszt.
Elhúzom a számat, gyorsan el is döntöm, inkább maradok túlórázni - ismét -, de nem vagyok hajlandó rákényszeríteni magamat, hogy munkaidőn kívül is civilizált módon viselkedjek ezzel az  önelégült pöccsel. Honnan ez a mérhetetlen ellenszenv? Egyszerűen vannak olyanok, akik a tenyérbemászó stílusukkal ezt váltják ki belőlem, még mielőtt egyáltalán bemutatkoznának. Vele is ugyanez volt. Gyűlölöm, ahogy lenéz, engem és a munkámat is, holott csak nem érti és nem látja át a szépségét az egésznek. Már a munkáét, nem az enyémet... A múltkor egy beszólása után majdnem pálcát rántottam rá, sutba vágva a híres önuralmamat és nem törődve azzal, hogy a Minisztériumban vagyunk. Szerencsére volt ott akkor más is, aki elterelte a figyelmemet, mielőtt ostobaságot csináltam volna. Akkor nem lett gond, de ez a pöcs képes rá, hogy kihozza belőlem a legrosszabbat.
Senki nem jön vissza, hogy hol az ördögben maradok már, a hangok is távolodnak, míg teljesen el nem némulnak, úgyhogy ismét letelepszek az asztalom mellé. Úgy érzem, ha nem is jutok vele sokra, még így is eredményesebb lesz az estém itteni része így csendes magányomban.
9 óra után sikerül csak hazavergődnöm Enfield-i otthonomba. Egyedül élek itt, így a lakás méretei is ehhez igazodnak. Mágia segítségével növelhetek rajta úgy is bármikor, ha szükségét érzem. Kilépve a kandallóból nem foglalkozok a ruhám tisztogatásával, úgy ahogy vannak dobok le mindent magamról. A gyors zuhany is várhat reggelig, akkor úgy is nagyobb szükségem lesz rá. Nem eszek, ilyenkor már nem szoktam, minden kitérő nélkül megyek a gardróbhoz, hogy kitúrjam a megfelelő öltözéket: bakancs, fekete kopott farmernadrág, szakadt fekete trikó. A munkán kívüli életem mondhatni a szöges ellentettje minisztériumi, nyakkendős lényemnek. Idehaza lekerül az elegáns ruha, felváltja a punk mással össze nem téveszthető stílusa. A frizura és a smink egyetlen célt szolgálnak, hogy feltűnőségükkel olvasszanak London egyik legnagyobb szubkultúrájának tagjai közé. Muglik közé, akik a színes hajukkal és hangos zenéjükkel lázadnak. Én nem lázadok semmi ellen, soha nem is terveztem, hogy csatlakozzak hozzájuk. Egy könnyű nyári estén, mikor egy áthidalhatatlan problémán agyalva sétálgattam a környéken, belebotlottam az egyik szórakozóhelyükbe. Én, aki mindig is az egyedüllétet részesítettem előnyben, akkor az ösztöneimre hallgatva mégis bementem. A folyton kérdéseket ismételgető agyam végre lenyugodott, s másnap reggelre ott voltam a megoldással.
Egyre többet jártam közéjük, ma pedig már csak ritkán maradok otthon. Szinte minden napom így záródik, hogy aztán éjjel 3 körül hazaérve boruljak az ágyba, keljek fel néhány órával később, s elsőként érjek be a munkahelyemre. Erről természetesen senki nem tud, még ha lenne is olyan hozzám közel álló személy, akkor is meggondolnám, hogy elmondjam-e. Nem mintha szégyelleném, egyszerűen csak rohadtul fárasztónak találom a miért kezdetű kérdéseket. Ha leveszem a nyakkendőt, nem szűnök meg Niko lenni, az a Niko, aki az egyszerű ember számára rémisztő anomáliákon agyal folyton, de a legjobb elméleteim a punkok közt születnek. Még ha nem is csak ezért járok közéjük.
Pálcámat a bakancsom szárába rejtem, hiába vagyok muglik között, bolond az, aki nem tesz meg mindent önmaga védelmében. Egy utolsó igazítás a hajamon, aztán már kint is vagyok a lépcsőházban. Remélem, hogy ez egy kimerítően hosszú éjszaka lesz.