Cseresznyéskert

pax aurora

Nem tudja, miért hívják Cseresznyéskertnek maguk között, de ez volt az első kifejezés, amit a szigeten megtanult: pont ilyen derekán jártak az évnek, friss volt a jelvénye, de már akkor sem hitte, hogy gáncstalan lovag lesz. Nehéz lenne most akár kapaszkodnia abba a gondolatmenetbe, ami idáig hozta, az Azkaban hátuljában eldugott sírkertbe, a szinte jelöletlen sírok közé, ahol nem jár az emlékezet, az övé sem. Emlegettek valamit rossz humorérzékről, vagy arról, hogy régen talán mostanra halott fák gyümölcsöt hoztak, de őszintén szólva nem érdekli a magyarázat, erőtlen mosolyra húzódik a szája, ha kollégáitól elhangzik, hogy új lakója lett a Cseresznyéskertnek - aztán mindig menetrendszerűen követi az ő neve, mert több bűnöző haláláért volt felelős, mint ők együtt.
A kora nyári szél felborzolja a rég rezzenéstelen növényeket, kevesen vannak, ez egy zárt világ és csak nagyon indokolt esetben hívnak meg bárkit a hozzátartozók közül - az idősebb Selwyn elhurcoltatása óta nem látta viszont a családtagjait, és most is csak a legfiatalabb lányát fogja, a feleség nem kapott engedélyt. Nem vitatta, bőven elég port vert fel az eset enélkül is, és ahogy kilép az ajtón, eszébe jut a lány vallomása - nem az, ami a lapokon szerepel, hanem az, ami megásta az apja sírját. A lány most messze jár, aki eljöhetett, a másikuk, vele még nem találkozott, de nem kifejezetten vár rá, főleg mert az arca ismerős neki a fiú emlékéből. Olyan ez, mint szereplőnek lenni egy drámában, ami nem érdekli és nem is akarja, hogy köze legyen hozzá, ő csak egy fekete öltönyös statiszta a jelenetben, reméli, hogy szövege nem lesz.
A fiú már enélkül is túl közel került hozzá, kurvára nincs szükség még egy lépésre a személyes terébe bele.

A férfi holmija precízen összekészítve várakozik egy kompakt kis csomagban, súlyra meg érzelmi tartalomra is könnyű, csak egy talár, a pálcája darabjai, egy elromlott óra láncon, még az utolsó szavait sem jegyezte le senki, ő is csak a látványra koncentrált és a hatékonyságra. Mrs. Dolohov engedélyt kapott hát, hogy kiadják neki néhai apja tárgyait, és ha akar, maradhat a gyors elföldelésre is: belépést nyert a Cseresznyéskertbe. Kurva nagy kegy.
Megáll a kert elejében, ott várakozik - ha a lány úgy dönt, hogy csatlakozik, hamarosan hallja majd a lépteit, és túleshetnek ezen. Nem kétli, hogy egyikük sem kifejezetten várja ezt az alkalmat, neki mostanában amúgy is több Selwyn jutott, mint szerette volna, de.. egy halál mindig kötelességeket ró a maradók nyakába, még ha ők is ölték meg.
Nem tudja, miért hívják Cseresznyéskertnek: de őszintén reméli, hogy a lány nem fog rákérdezni.

Sell your soul

Hányszor hallottam már, hogy nem leány gyermeknek való vidék ez, s mégis, mintha a hely mágnessel húzna magához, már így is túl sokszor tettem be a lábamat a szigetre, többször, mint az átlag emberek egész életük során. Legutóbb annyira átjárta a zsigereimet a félelem, hogy még beszélni sem tudtam, mégis csak volt valami haszna Antoninnak, aki elkísért, igaz, nem is volt más választása, ő volt felelős értem. És most vajon mi változott? A tény, hogy még mindig kiskorú vagyok, a tény, hogy gyakorlatilag a Sr. Parancsára eltiltottak ettől a helyről, most mégis ők hívnak ide, s bármennyire tiltakozik minden porcikám, bármennyire szeretnék sarkon fordulni és itthagyni mindent, mégis ittvagyok. A biztonsági beléptetés emlékeimt hozom magammal, ahogy a marcona aurorok végigmotoztak a testemen. Durva és minden mozdulatában megszégyenítő. Arcomra pír telepszik, ahogy habár szabad lényként lépem át a köszöböt, szabad akarattal mégsem úgy kezelnek már, mint egy pszichopata gyilkos szökevény húgát, hanem most már egy elbukott fanatista halálfaló gyermekét. Apám emléke olyan élesen él most bennem, mint még soha életében. Baljós árnyként telepszik a vállamra, amikor belépést nyerek a Cseresznyéskertbe. Önként húzom le a cipőmet újra, amikor meglátom, hogy nem női lábbelinek való terep a dimbes-dombos, sártól ragacsos földút, a megannyi jelöletlen sírral. Kezemben egy doboz, a néhai Selwyn öröksége, egy elronlott óra láncon, egy talár, törött pálcájának darabjai. Megállapodok a legszélesebb kiszögellésen, éppen a kapu mellett és beleborítom az egész tartalmát a tajtékzó hullámokba, és nézem egy darabig elnyeli őket a víz. Nem érdekel, hogy mit akarna anyám. Ő láthatólag nincs itt, senki sincs, csak az egyetlen elfelejtett, talán egykor jobb sorsra érdemes gyermeke, ő is csak mert nem hagytak neki más választást. Egy aprócska jele az engedetlenségnek, egy rossz gondolat, és a félszemű karvaly lecsap rá, nem kíméli.
Ügyet sem vetek a három aurorra, akik állig begombolkozva, merev tekintettel bámulnak, miközben én a tátongó gödör alját nézem, és erős késztetést kell legyőznöm, hogy bele ne köpjek, természetesen csak azért, hogy megtudjam, milyen mély is valójában.
De a félszemű annál inkább felkelti az érdeklődésemet, aki még mindig ott áll a kapuban, de hozzám jól hallható és látható távolságra. Jól ismerem ezt az arcot Reggeli, a Déli és az Esti Próféta hasábjairól, ahol szűkszavúan de annál hangzatosabb, ömlengő frázisokkal számolnak be hőstetteiről, legutóbb éppen arról, hogy majdnem sikerült megtörnie egy szegény bolond lányt. Próbálok minden kusza és túlságosan fájdalmas érzelmet egyetlen hosszú pillantásba összpontosítani, de a garatomból feltörő keserű íz csak gyűlik a számban, mintha a világ összes fájdalma és epés megjegyzése egyetlen pontban összpontosulna. Aztán köpök egyet, és a vastag váladék szinte hangtalanul zuhan bele a mély gödörbe.
Kézfejemmel törlöm le az ügyetlenül felmázolódott maradékot, miközben még mindig Alastor Moodyt fürkészem, aztán mezitláb cuppogva a sárban közelebb lépek hozzá.
- Elragadó ez a hely, itt biztos megtalálja végre végső nyugalmát az apám – hangom felnőttes, visszafogott, hiszen kiköptem minden keserűséget, legalábbis egyelőre. – De gondolom tisztában van vele, Mr. Moody, hogy nem ezért jöttem ide ilyen messziről. Reméltem, meg tudja mondani, hogy hol lehet a nővérem.

not your whole self

pax aurora

Némán várakozik, és elnéz az acélszürke égen túlra - látni ugyan nem lát semmit, nem gondolkodik lírai igazságokon, kivételesen a fiún és az ő saját Selwynjén sem, egyikük emlékei sem illenek ehhez a helyhez. Itt mintha nem lelassulna, de egyenesen rohanna az idő: minden rezzenéstelen és minden halott, minden időtlen, mintha ők mindannyian kívül rekedtek volna. Sóhajt egyet, de nem érzi magát kényelmetlenül: ők mindannyian épp eleget tettek azért, hogy büntetésül itt maradjanak egymásnak társaságul.
Kénytelen a lányra nézni - mert lány, nem nő még, és ezek között a falak között soha nem is fog - és undor fogja el. Vajon miért őrült az összes Selwyn egytől-egyig, és miért kell mindegyikükkel megtöltenie a gondolatait? Undor, mert ő nem erre szerződött, és még gyomorforgatóbb rémület, hogy nem szabadulhat már meg tőlük, nem sétálhat el a kényelmes nemtörődömségbe, bármi is következik, ahhoz neki már személyes köze van, akár a lány, akár a fiú miatt. Mikor azt hitte, hogy végleg kivonhatta magát az aranyvérűek egymás közötti háborújából és kizárólag annak fegyvere lehet, nem sejtette, hogy sosem távolodik majd el tőlük.. kurvára sosem szabadul majd meg tőlük.
Egy pillanatra talán Mafaldára emlékezteti, a hiánya az idő múltával realizálódik mind jobban, mind tagadhatatlanabbul: vagy csak az azonos nemük teszi, az a furcsa sorsközösség? Mafalda sorsrontója ő maga, nem egy kényszerházasság, de valahol most mindhárom nő, akinek az életébe belefojt - pedig nem akart, dehogy akart - mintha emlékeztetné, hogy nincs és nem is lehet egyedül. Hányingerrel vegyes megnyugvás jut eszébe róla.. az apjával kapcsolatban nincs mondanivalója, épp annyira ismerte, amennyire az ügye megkívánta azt, annyiszor is beszélt vele, és sok jobb dolga van, mint a halottat keresgélni az utódai arcában.
- A nővére vőlegényének is megmondtam, hogy forduljon az illetékesekhez. - elpillant a feje felett, elkezdik a földet hányni a hevenyészett koporsóra. Ha tudta volna előre, hogy mindegyikük tiszteletét teszi előbb-utóbb nála ugyanezért a kérdésért, talán nem vállalta volna mindazt.. nem ment volna önként érte az iskolába, nem ő hallgatja ki, nem is igazán hallgatja meg. És mégis, ha nem szavaz bizalmat neki, ha nem hisz a szavainak..
Mélyet sóhajt. Az a lány előre tudta, hogy így lesz, és mégis ő áll a csatatéren, mindegyikük helyett ő áll ott. Van ebben valami keserűen komikus, a nők, akik áttáncolnak az életén, mintha az nélkülük eseménytelen lenne, mintha ösztönösen sejtenék, hogy használják őt anélkül, hogy úgy kellene fizetniük neki, mint más férfiaknak. Rákényszeríti magát, hogy mégis a lány arcára nézzen újra, pedig egyetlen porcikája sem akarja.
- Végeztünk, Mrs. Dolohov?

Sell your soul

Még csak hátra sem pillantok, de jól hallok minden lapátolást, és ahogy a rögök a koporsón koppannak. Mindez nem hat meg egy szemernyit sem. Minden lélekjelenlétemre szükségem van ugyanis, hogy a robosztus férfival szemben megálljam a helyemet, s ha úgy van, ne hagyjam magam lerázni, amíg meg nem kapom, amiért valójában jöttem. Válaszokat. De mindenekelőtt Aurorát.
Thorfinn említésére felszalad a szemöldököm. Nem gondoltam volna, hogy bárkit is érdekel Aurora sorsa. Akarom mondani, voltam annyira öntelt, hogy azt higgyem, én vagyok az egyetlen. De talán ez természetes velejárója a dolgoknak. Habár még nem házasok, az ő felelőssége. Talán az anyám is ezt gondolta, amikor úgy döntött, egy ujját sem mozdítja többé értünk. Szégyenében az elefántcsonttoronyába vonult. Engem itthagyva egy névvel, amit már nem is viselek. Nem érdekli a lányai sorsa. Apánk halálvával Aurorával többszörösen is árvák lettünk. Ha még soha sem érezte valaki árvának magát, álljon egymagában Selwynként, mezítláb a Cseresznyéskertben, szemben a férfival, aki puszta pillantásával egyenként eltudná roppantani a csontjait, és aki olyan mély megvetéssel vájja a húsába a tekintetét mások által elkövetett bűnökért.
Szám sarka megvonaglik, lenyelem az újabb felgyülemlő keserűséget, dacosan állom a tekintetét. Nem tehet velem semmit, túl sok a szemtanú.
- Hát nem azt teszem éppen? Ki lehetne illetékesebb annál, mint az utolsó ember, aki látta, mielőtt szőrén szálán eltűnt volna az iskolából, maga a törvény rendíthetetlen szolgája?
Nyugalmat próbálok erőltetni a hangomra, de ugyan milyen halvérű leány lenne képes nyugalomra? Ki lenne olyan hideg, érzelemtől mentes, aki kibírná anélkül, hogy a hangja megremegjen újra és újra, és hogy cigánykereket hányjon a gyomra? Úgy szorongatom az üres dobozt, belefehéredik az ujjam, egészen a hanyagul lerágott körmöm hegyéig, mintha abba próbálnék belekapaszkodni, hogy ne vigyen el a szél. Nevem említésére összerezzenek, fejemben Barty Junior hangját hallom, hisz ő az egyetlen, aki még ilyen megvetéssel tudja kiejteni a száján.
- Tán siet valahova? Kényelmetlennek találja a jelenlétemet? Vagy a kérdéseimet? Azt hittem, hogy még a maguk kegyetlen, törvénytisztelő, érzelmektől mentes világában is fordítanak egy minimális figyelmet, ha csak muszájból is, a halottakat megillető végtisztességre. Tehát joggal vagyok itt, ameddig csak úgy érzem, hogy a helyzet megkívánja. Megfosztana egy gyermeket attól, hogy lerója apja előtt a kegyeletét, Mr Moody? – szavaimmal most ellent mondok korábbi kijelentésemnek, miszerint nem az apám miatt jöttem, de mint ahogyan arra már valaki több rendben is felhívta a figyelmemet, az ilyen logikai bukfencek sohasem érdekeltek különösebben.

not your whole self

pax aurora

Van valami sorsszerű a hangjukban, ahogy ítélkeznek, ahogy sóhajtanak, ahogy számonkérnek, nevetnek, sírnak, néven neveznek: a nők undorítóak. Kegyetlen gondolat, amelyet sosem mondana ki hangosan, embertársai iránti tisztelete még idáig kitart, nem bélyegezne meg egy kiváló elmét, nagy tehetséges csak így, de rejtély marad az összes, szoknyája alatt titkokat rejtő, önzésből szerető, lágy és kedves, undorítóan, hányingerkeltően a bőr alá lopózó tekintetük érteni kívánja, megérteni éppen őt, de azon túl csak önmagát.
Az anyja, Mafalda, Bones, most Selwyn, és az ő Selwynje.. különbejáratú magánpokol az összes nő az életében.
- Az illetékesekhez a sajtóirodán. - fejezi be az iménti mondatot, mintha a könyörgésbe burkolt támadás nem történt volna meg, mintha nem látná, milyen törékeny ez a lány - asszony - is előtte, mintha nem tudná, kihez tartozik, és valójában kihez kellene. Elnéz a feje felett, de a sír betemetése lassú rítus, nem pálcával végzik, mintha a halott már azt sem érdemelné, hogy eszükbe jusson vele kapcsolatban a mágia: Dolohov pedig szabadon próbálgathatja rajta megtalálni vélt asszonyi hangját és alakját. - Ez az ő munkakörükbe tartozik. Keresse fel őket munkaidejükben.
Időnként még meglepi, ha valaki kutat utána: a kezdeti szenzáció után feledésbe is merült, nem volt különösebben népszerű, nem tartotta lázban a közvéleményt az eltűnése, akit pedig mégis felcsigázott, általában a félőrült báty szerepét emlegette, az ilyen alakoktól bármi kitelik. Ha nem ismeri az ügy részleteit, ő is erre gyanakszik: de az ő Selwynje mosolyogva ült az asztalon, száján égett valami letörölnivaló kajánság, még ha nem is nevetett igazán, talán inkább sírt, érte és helyette is sírt, és ettől még inkább taszult, otthagyta, ahol volt. Még utána szólt azon a hangon, amiért bárki mást megütött volna: én megértelek.
- Ha a tiszteletét kívánja leróni, miért engem szórakoztat a feltevéseivel? - vesz egy mély levegőt, mielőtt még valamit hozzátenne, amit már tényleg lehetetlen lenne rezzenéstelenül tűrni, de ami kétségkívül felrúgná az udvarias csevegésüket. Mindketten tudták, hogy az idősebb Selwyn csak nevében volt már érdekes, a halála is csak gesztus, egy áruló gesztusa, de hogy ki volt az, és miért, az rettenetes igazság, és nem való a Cseresznyéskertbe. - Igyekezzen a tisztelettel, hamarosan végeznek az ásással, Mrs. Dolohov.

Sell your soul

Még csak meg sem szeppenek, mikor rájövök, hogy akaratlanul is a szavába vágtam, mert így legalább nem hagytam magam eltántorítani, s ez a maga visszás módján erővel tölt el. Erővel, hogy legyen bátorságom, hogy ha nem is nyugodt szívvel, de megmakacsoljam magam.
- Már megtörtént, és tudja mit mondtak? Mrs. Dolohov, ez egy bizalmas információ, nem áll módunkban közölni senkivel, amíg a fölöttes parancs másképp nem rendelkezik – remekül utánozom az illetékes affektáló hangját, de nem telik bele pár másodpercbe, hogy visszalépjek a szerepembe, amelyhez a dübörgő szívverésem és az izzad tenyerem tökéletesen hozzátartozik. - De hát nekem jogom van látni a nővéremet, vagy legalább tudni, hogy hol van és mi történik vele. A családja vagyok – ismét elfelejtem Thorfinnt, talán méltatlanul, de anyámat és Neot már szánt szándékkal. És nem számítottam rá, hogy ezt mondom, alig telt el pár hónap azóta, hogy mikor az az eszelős bátyám hozzám fordult, elutasítottam, mondván, én már nem tartozom ehhez a családhoz. És akkor még annyira hittem ebben, de a Selwyn név apám élettelen és hamarosan oszlásnak induló karja, ami utánam nyúl és a mélybe akar rántani. Talán ezért is ügyelek annyira, hogy többé még csak a sírgödör közelébe se lépjek.
- Mindennek megvan a maga ideje, Mr Moody. De örvendek, hogy legalább szórakoztatónak találja a feltevéseimet. Féltem, hogy a magafajtákból teljesen kiveszett a humorérzék, de tévedtem. És látja, milyen egyszerű beismernem. Akkor magának miért okoz akkora nehézséget, hogy belássa, mekkora hiba volt Aurorát elvinni az iskolából? Minek volt szükség erre? - modorom szokásomhoz híven bicskanyitogató és cseppet sem utal arra, hogy a rangomhoz illő neveltetést kaptam volna, de legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy valaha is leszek annyira ostoba, hogy éppen Alastor Moodyval szemben engedjem meg ezt a hangot. De most már eltökélt vagyok, hogy addig játszom az oroszlán bajszával, addig húzom amíg végre a halálosan nyugodt, jól megszerkesztett arcvonásokon valami egyéb érzelmet is felfedezek. Addig nem tágítok, ha belelök abba az átkozott sírba, akkor sem.

not your whole self

pax aurora

Kényelmetlen számára a létezése - és mások létezése, néha megkülönböztethetetlen már, melyik a rosszabb, és mi volna jobb, megdögölni, vagy ha ők tűnnének innen a pokolba végre, kezdve a megértésükkel, kéréseikkel, amiket nem lehet, csak muszáj visszautasítani, meg nem törni, és a kurva meggyőződése nem elég erős, hogy ne pillantson rá, ne gondoljon arra, hát ez is vár még valamit, valakit, sorsközösséget kell érezni, ha az a legnagyobb ostobaság is.

Milyen kényelmetlen az is, hogy családról beszélgetnek, nem lehet hallgatni, hogy nem lehet megérteni, hogy nem akar válaszolni, vagy ezért - mert nem szeretetszolgálat, nem is empatikus, ha lehet, kihajítja innen a lánynál nem öregebb nőt, menjen a dolgára - vagy éppen azért: oka van a hallgatásnak, és más által befizetett összege annak, mikor valaki mégis jogot formál a megtörésére. Dolohov kedves egyszerűsége, amivel azon az ajtón is szüntelenül kopog, amit becsuktak előtte.. nem róható fel neki, de mint egy kezdődő fejfájás, bekúszik újra meg újra a tudatába, bárhogy próbálja kizárni is, még meg is racionalizálja, nyilván élethelyzete, tapasztalatai arra nevelték, hogy akkor is kérjen, ha térden kell azt, mert szórakozik csak a másik felette, aztán egyszer odavet valamit mégis, nem kegyelemből, csak hogy ne érjen véget a mese.
- Ha igazán jól ismeri a jogot, Mrs. Dolohov, bizonyára kikövetkezteti nélkülem is, hogy az én jogom a hallgatásra erősebb, mint a magáé a válaszaihoz. - kereshetne kifogásokat számára az iménti gondolatmenet alapján, de végül mégsem teszi, nem fordítja oda a másik, figyelmesebb arcát - talán azért, mert Mrs. Dolohov leánykori neve az, ami, talán elég önző ehhez, de elképzelhető, hogy a neme teszi: végeredményben eldönti valami egyszerű ellenszenv, ami mások állhatatosságának szól, ha az övével kerül szembe - Úgy gondolja, személyeskedéssel célt ér majd? Nem tartozom magának magyarázattal. Ha a közeljövőben mégis a felettesemmé lépne elő, tájékoztasson, és abban az esetben készségesen beszámolok önnek hivatali ügyeimről - addig azonban melegen ajánlom, hogy inkább azon gondolkozzon, nem köti-e véletlenül közvetlen családtagjait, ismerőseit túl sok szál mindenféle illegális dolgokhoz.
Nem tudja, van-e a lánynak saját elképzelése arról, mi zajlik éppen körülötte - bár nyilván valamilyen csak kell legyen, ostobának csak éppen annyira tűnik, amennyire annak nevelték, de ez kinőhető, még ha éppen rajta próbálgatja is - és vajon nem fél-e, hogy maholnap a történet tovább gyűrűzve eléri majd a mostani otthonát is. Vagy a kölyköt, aki ebben a kontextusban csak akként jelenhet meg, az kölyköt, aki rá nem jellemző ellágyulásból még az apja előtt is hajlandó volt lebukni, hogy valami szentimentális gesztust gyakoroljon neki.
Sóhajtania kell, és nem bámulhatja tovább a tájat, egyébként sincs azon semmi néznivaló.
- Magát is elvihettem volna kihallgatásra, de értelemszerűen többen nehezményezték volna. - kedve volna rágyújtani, a kurva életbe, akár megkínálni a lányt, ha ezzel legalább percekig csendben lehetnek, végül is, akárhogy csavarja, ez a legbarátságosabb dolog, amit tehetnek éppen itt, éppen ilyen szar körülmények összjátékaként. Elvetné a lehetőséget, de hogy mégis megkeresi a dobozt - úgyis olyat fog mondani, ami után hallgatni kell, a kezüket legalább elfoglalják majd - Ezt, magán kívül.. ki nehezményezi? Kinek hiányzik? Mrs. Dolohov, Selwynék nem hiányoznak senkinek.