Nem tudok otthon maradni. Nincs bajom az otthoniakkal, sem a légkörrel, inkább csak... Csak nem megy, és kész. Bűntudatom van minden egyes pillanatban, amit otthon töltök. Hisz a saját szüleimnek hazudok nap mint nap. Kinek ne lenne ez elviselhetetlen? Persze, tudom! Sokak élnek ugyanígy, de miért, ha el is lehetne mondani az igazat, és annyival is egyszerűbb lenne az élet. De az életnek nem az egyszerűség a célja. Még csak június van, és sokakkal ellentétben én máris mennék vissza az iskolába. Persze, ezt a magnix kortársaim biztosan nem értékelnék, és meg is tudom érteni őket, mert bár én mindig is szerettem új dolgokat megtanulni, pár tantárggyal engem is a világ végére lehetett volna űzni - mint például a matekkal vagy a fizikával. Tök jók ezek is, meg hasonlók, de hagyjuk már, hogy ezt gyerekeknek is tudniuk kell annyira, mint ahogy a felnőttek se tudják. Szóval a lényeg az, hogy nem vagyok képes otthon maradni, ám az sem megoldás, hogy minden egyes nap Fanny szívja meg csak azért, mert menekülnék innen lényegében bárhová. Nem lenne igazságos vele szemben, és nekem sem árt, ha néha mást is csinálok a lovagláson kívül. A végén még vinnem kell magammal az Ilvermornyba is. Nos, mivel erre nem szeretnék sort keríteni, bármennyire is imádom a lovamat, inkább bejöttem a városba. Semmi célom nem volt ezzel, de tényleg, teljes mértékben SEMMI azon kívül, hogy nem akarom látni a farmot. Jobb nekem itt bent a városban, ahol állandó a mozgás, hangzavar, mindenhol csak tömeg van, és egészen biztos, hogy nem találkozok senkivel, akivel nem kellene. Vagy ha ez mégis megtörténne, akkor könnyebben menekülhetek, mint otthon. Némiképp feltűnő elrobogni egy vázlatfüzettel a messzeségbe, vagy elvágtatni a naplementébe, mint egy romantikus hős, aki csak a csendre vágyik igazán - szóval nem kellett volna bejönnöm a hangzavarba, hát persze, oktass ki te is. Ahhoz képest, hogy mostanában gyakran járok erre, és már aránylag tisztában is vagyok az árakkal, nem hoztam magammal túl sok pénzt. A szokásos hotdog-plusz-üdítő menünél úgysem veszek többet, a parkban ülni meg szerencsére ingyen van. Csak érjek el a hot-dogos kocsiig, és onnan már sima ügy... Lenne, ha nem pillantanék meg egy ismerős arcot abban a parkban, ahol üldögélni szoktam, és azon a padon, ahol eddig még nem láttam túl sok embert. Egy pillanatra megdermedek, és a körülöttem hömpölygő "hatalmas tömeg" ide-oda lökdös, mint hullám a csónakot, és végül ennek az eredménye egy felborult csónak, kétségbeesett utasokkal, akik úszóvá avanzsáltak. Nagyot nyelek, és folytatom utamat a gyorskaja felé, mert a gyomromnál már csak a fülemben lévő lüktetés a hangosabb, ami egyre csak arra ösztönöz, hogy vegyem meg a szokásost, és üljek inkább másik parkba, vagy csak fussak el innen jó messzire. És lehetőleg minél gyorsabban tegyem ezt. Ehhez képest két hot-dogot kérek, és a következő pillanatban, amit képes vagyok felfogni, már a nővérem mellett állok, mint egy ideges kis dedós, aki nem mer egyedül elmenni a mosdóba. Komolyan, annyira szánalmasan nézhetek ki, hogy arra szavak sincsenek. - Mira... - nyögöm ki elmésen köszönés helyett. - Leülhetek? - azzal felé nyújtom az egyik szalvétába csomagolt virslis kiflit mustárral, és ugyan olyan meredten állok, mint az imént, amikor megpillantottam. Francba is, nem ártana, ha összeszedném magam.
Gondolom ez az utolsó nyaram a bizonytalanság elől menekülni, mit kezdjek magammal. Utolsó nyár az utolsó évem előtt, ami után ki kell találni, mit kezdjek az életemmel. Mit? Fogalmam sincs. De nem vagyok már eltévedt kislány, elszökve a szüleimtől, nem maradhatok Robert nyakán egész évekre, így is feszegethetem már a vendégszeretete határait. Az ő házában élek az ő pénzén, cserébe nem nélkülözhetetlen segítséget nyújtok csak. Biztos pár varázslat el tudja végezni a legtöbb dolgot, amit én szoktam segíteni, biztos az év nagyrészében ez is történhet pontosan. A kávémat meg szokta dicsérni jobb napjain, az lehet, hogy hiányozna, és van néha olyan munka a műhelyben is, amit valóban jelentős segítség ketten végezni, de nagyjából ennyit tudok felhozni az én javamra. Úgyhogy van egy évem még a nagy heuréka-pillanatra, addig meg csak üres óráimban kiülök valami parkba, váltakozok az ezen töprengés, aggódás, és a magam elé nézés között. Megszakítva ezt néha fel-felnézek, a többi emberre a környéken, néha a hajam rejtekéből, ha épp nincs befonva, utánapillantok egy szép lánynak. Csinos csinos, áh, úgyse kaparok össze elég bátorságot odamenni, megpróbálni ismerkedni. Így ülök most is, nézve a telő időt, amég bele nem áll valaki a képbe. -Öhm...- pislogok túl hosszan, meglepett zavarban. Erre nem készültem fel. -...persze. Még egy pillanat mentálisan felpofozgatni magam, hogy reagáljak is valamit normálisan, és odébbaraszolok csak egy inchet, mint ha nem lenne bőven elég hely a padon. Még csak nem is a közepére ültem, egyedül, talán inkább gesztus volt a mozduat, mint tényleges helycsinálás. Aztán észreveszem végül a hotdogot is, amit a fiú én felém tart. -Óh,.. köszönöm... A fiú. Martinnak hívják és az öcsém, nem "a fiú" kéne legyen. Elveszem az ételt, és tanácstalanul tartom innentől én, mint ha nem tudnám, mire való. Meg kéne szólalni valamit. Év elején távol maradtam a házbeosztástól, tartva attól, ettől a pillanattól, hogy ennyi év után összetalálkozok az öcsémmel. Nem is tudtam előre, varázsló-e ő is, távollétemben kiderült-e őróla is, hogy hasonló képességei lennének, de hosszú idő egy tanév, megtudtam innen-onnan alatta, hogy valóban az, bekerült ő is, másik házba mint én, kinyomoztam végül, a megfelelő fiút ismerem föl Martinként. Furán hangzik így belegondolva, de mégis, kicsi volt még, amikor elszöktem otthonról, változhatott annyit az évek alatt, hogy valaki hasonlóval összetéveszthettem volna. És a vége a szokásos lett: hiába tudtam róla, csak nem mertem oda is menni, halogattam, legközelebbre összeszedem amgam, ennyivel igazán tartozok neki, hogy ha egy iskolába járunk, legalább bemutatkozzak, én vagyok a tékozló nővér, az ördög, a szökevény, a cserbenhagyója. De az év közben véget ért, hazamentünk ismét mérföldekre egymástól. De most itt áll előttem, ő jött ide, ő mentett föl az alól, ami nekem illett volna a dolgom legyen. Legalább megszólalnom kéne. Csak egyáltalán. -Hogy vagy? Zseniális, Lu, igazán... Nem mintha lenne jobb ötletem, hogy kéne mennie a helyzetnek.
Kezdőlap
Nem tudok otthon maradni. Nincs bajom az otthoniakkal, sem a légkörrel, inkább csak... Csak nem megy, és kész. Bűntudatom van minden egyes pillanatban, amit otthon töltök. Hisz a saját szüleimnek hazudok nap mint nap. Kinek ne lenne ez elviselhetetlen? Persze, tudom! Sokak élnek ugyanígy, de miért, ha el is lehetne mondani az igazat, és annyival is egyszerűbb lenne az élet. De az életnek nem az egyszerűség a célja.
