Csendesen felszisszen.
A tudatosság legkisebb szikrája nélkül, nem is igazán tudja még, miért, csak felszisszen, megtorpan, mint aki nekiütközött valaminek, valakinek, de valójában csak enyhe bizsergést érez a halántékában, egy kicsikét megszédül, mintha kihúznák a talajt a talpa alól és most próbálná újra megtalálni az egyensúlyát. Pont ilyen érzés belesétálni a varázslatba, ami a feje tetejére állította a szokatlan tárgyakkal berendezett folyosószakaszt, és szembetalálni magad pár házimanó teniszlabdányi tekintetével, melyek mind rád merednek.
Visszapislog rájuk, egészen mozdulatlanná lesz, a meglepetés, a hirtelen megváltozott körülmények még épp csak átsuhannak rajta - de ha az ember lánya valami különösbe sétál bele, hát az a minimum, hogy legalább egy próbát megtesz azzal, hogy szépen kihátráljon belőle, mielőtt kellemetlenségek érnék, mert soha nem lehet tudni.
Kétségtelenül nem figyelt oda, hova is megy. Bár meg volt győződve róla, hogy a lehető legrövidebb utat választja fel a torony felé a pincéből, de nem teljesen kizárt, hogy ő hibázott. Vagy maga a kastély hibázott. Itt még ez sem lenne meglepő. Kifejezéstelen arccal hátrálni kezd. Egy lépés. Kettő. Három. Nincs mögötte semmi, mégis láthatatlan falnak ütközik, ahogy a cipője eléri a mágikus határt, egyértelműen nincs tovább vissza.
- Hé, várj, ne - figyelmeztetné a lányt, aki mögötte jön, hallja a lépteit, és most már félig hátranézve látja a sötét haját is, de már túl késő - befele bezzeg enged a varázs - ...gyere be - fejezi be lemondóan a feleslegessé vált mondatot, a pillantása egy percre összeakad Tarahéval, aztán finoman az előttük kavargó furcsaságok felé biccent, jelzésértékűen.
Pont akkor, amikor egy-egy manó "ti meg mire vártok??" kiáltással seprűt és porolót hajít a lábuk elé.

Azt leszámítva, hogy a folyosószakasz teljesen és tökéletesen a feje tetejére állt (és kicsit sem képletesen), a házimanók meg a szokásosnál sokkal agresszívabbnak tűnnek, szinte egyértelműnek tűnik a leosztás, amint takarítóeszközöket hajítanak a lábuk elé. Attól még nem lesz kellemesebb.
Egyértelmű továbbá az a tökéletes "én aztán biztos, hogy nem" pillantás, amit a portörlőre vet - nem mintha letörne a keze, technikailag még a gyűrű sincs az ujján, hogy attól kelljen félnie, netán leesik, de nyilvánvalóan nem azért jár a Roxfortba, hogy megbűvölt (elátkozott?) helyeket takarítson benne, hanem azért, hogy tanuljon, vizsgázzon (ami mindjárt itt van a nyakukon úgyis), és alkalmasint azért jól is érezze magát. Nem nagyon fér bele ebbe az egészbe az, ami itt történik. De persze, úgy van vele, hogy dolgok csak azokkal történnek meg "csak úgy", akik hagyják.
- Fogalmam sincs, de nem lehet kimenni arra, amerről jöttünk - foglalja össze Tarahnak enyhe bosszúsággal a hangjában a tényállást és csak minimálisan rökönyödik meg a beszélő seprűn. A Roxfortban azért jobb nem meglepődni dolgokon - Szerintem próbáljunk meg továbbmenni, hátha valahova kilyukadunk, mert ez nem valami bizalomgerjesztő - teszi aztán hozzá, csak a tekintete hívja magával a mardekáros lányt, mert hát felőle végtére is maradhat is és várhat a csodára, de egy mardekárosnak bizonyára van több esze ennél. A rájuk sipító manóra vet egy lesújtó pillantást, kikerüli a takarítóeszközöket és elindul előre a fejük felett, mellett lebegő berendezési tárgyak között, melyekre nem mellesleg tényleg ráférne a takarítás.
- Na, nem úgy van az! - valahol a bal válla tájékán találja el az utána dobott poroló, amitől nyilván idegesen megtorpan és hátranéz a jelek szerint "műszak vezető" önjelöltre - Senki nem megy sehova, amíg nincs rend!! - replikázza tovább a manó, és mivel ő kénytelen kelletlen elköveti a hibát, hogy megfogja a hozzá vágott porolót, az a felettébb kellemetlen dolog történik vele, hogy az rántja magával a legközelebbi törölgetést igénylő szekrényig, ahova odaérve viszont már sokkal makacsabb, amint megemelné.
- Na, de...!