Természetesen nagyon okos voltam, amint a levelet kézhez kaptam - fel és alá mászkáltam a szalonban, aztán kihasználtam a lépcsők adta lehetőséget is, nem sajnáltam a kerttől sem, hogy alaposan beszántsák gondterhelt léptekkel, valóságos paródiája lehettem azoknak az angol történeteknek, hol a főhős nyomorát írója ilyen olcsón kívánja érzékeltetni, és elszívtam legalább egy doboznak megfelelő cigarettát, mire némi sóhajtással, de tudomásul vettem, okosnak lenni ostobaság, legyen ez bármi irónia is a sorok között. Edgar ismét távol volt, szerencsémre, ugyanis neki bizonyára akadtak volna kérdései hirtelen jött kilométerhiányomra, és jobban figyel annál, hogy elbolondítsam holmi egyszerű testmozgásra tett félmegjegyzésekkel. Bort öntöttem az ünnepre félretett pohárba, kiültem a bejárat tornácára, bámultam soká még, mint a bolondok, akiknek már valóban nincs dolguk a világgal, és akiket Maman mindig úgy említett, valami irigységgel azért, de közben félig leeresztett pilláin átsejlő riadalommal, és tessék, a komoly Madame, aki a ruháimat viseli, mire ragadtatja magát.
Aztán összekészültem, és tökéletes időzítéssel mégis megjelentem a megírt helyszínen minden okosságom félredobva, annyit sem törődve az álcázással, mint bolondoktól várható volna. A húgom felbukkanása nagy riadalmat keltett volna, ha hivatalossá válik, és engem hamar félrelöknek, ha nem mutatom csúnyább arcom a rokonságunk felé, elképzelhető hát, mi vár Inèsre, amint a birtok közelébe merészkedik. Talán még az ő gazdag képzelete sem mérheti fel a dörgedelmeknél is rosszabb kitagadást, amit egyelőre nem tudom, hogy akadályozunk meg, de jelen pillanatban lényegtelen is. Azért nem felejtettem otthon komorságom, kellemesen semleges a helyszín, én nem vagyok az: kávét rendelek feketén, forrón és keserűn, mutatva végtelen szigoromat, ami nyilván a láttára rögtön megsemmisül, feloldóik, menthetetlenül megédesül, mint minden, ha róla esik szó.
- ...rettentően haragszom ám rád. - kezdem azon a hangon, amit azon ügyfeleinknek tartogatok, akik alábecsülik Edgar ítélőképességét, és udvarolni kezdenek, mikor más ajánlatok fogadására vagyunk jelen. Próbálok oly sötét és kérlelhetetlen maradni, mint az előttem gőzölgő ital, de az egyrészt bántóan forró, így az arckifejezésem elmossa a nyelvem megégetése fölötti fájdalom, másrészt ez a húgom. A húgom, aki rettenetesen hiányzott is, amellett, hogy minden szidalmat megérdemel. - ...még a csokrom sem kaptad el, pedig isten bizony neked szántam. Remélem azért.. azért érkeztél haza, mert végleg visszatérsz, és nem kerültél még nagyobb bajba. Ugye...?

Remegő kezek, remegő térdek, mégis nyelvek hegyét csiklandozó mélange-nak érzem magam, egy kicsit úgy, mint régen, mielőtt ez az egész őrület, az én személyre szabott elmebajom, elkezdődött volna. Most először felnőttes zavarban érzem magam, mikor körbenézek a félreeső kávézóban, jelentéktelen, de bájos kis hely, pont azért választottam, mert itt valószínűleg nem botlunk majd ismerősbe. Éppen elég Bérénice-nek, hogy szerencsétlenségére egy forgószél megfékezésére trenírozták egész életében - neki kellett volna vigyáznia rám, megvédenie engem mindent kockára téve, akár önmagamtól, mert Mademoiselle Delacournak nincs lehetetlen.
Kitárt karokkal szorítom magamhoz, a dereka karcsú, a hajának éppen olyan barackillata van, mint amikor utoljára láttam, és persze, persze, hogy rettenően haragszol rám, ez a dolgod - és a haragod, ez az ismerős, velem szemben könnyen elpárolgó fintor, éppen olyan ismerős, mint az arcod a tenyeremben. - Hát persze hogy haragszol! - csóválom meg a fejemet, egy könnyed nevetés, a hajamat lazán hátravetem, mintha életem legfontosabb szerepét valósítanám meg, boldogságot mázolok a csalódottság szürke vásznára. Kihúzom magamnak a széket, és úgy huppanok le, mint aki hazaért, de egy pillanatra se veszem le a tekintetem a nővéremről.
- Óóóóó! - Hosszú, elérzékenyült sóhajjal konstatálom, hogy időközben Edgar és ő belegyalogoltak a tündérmeséjükbe. - Hoztál képet, ugye? Mindent hallani akarok! Milyen volt a ruhád, és a csokrod, és úúú, mit szólt Marie néni, biztosan megpukkadt, hogy Edgar nem az ő lányát vette el, óóó, és a torta, és hűű, mesélj a nászéjszakádról! - Most minden olyan, mint régen.

A természet rendjét megbontani lehetetlen - ezt gondoltam, és mondtam is a férfinak, aki ellene szövetkezett a húgommal, és ezért részesültem lesajnáló tekintetében, bolondosnak mondott, életigenlő ostobaságában, és elviseltem, mikor végül szellemi hátát mutatta, önnel nem vitatkozom, vénasszonyokkal nem vitatkozom, Madame, menjen, élje unalmas életét tovább, hagyjon bennünket boldognak és fiatalnak lenni. Nem hiszem, hogy valóban dolgozott benne az a rosszindulat, amely megszínezte a hangját akkor, én sem rá haragudtam, mikor elnyomtam sarkam alatt a cigaretta kihunyó végét, mi nem egymást utáltuk kezdettől ösztönösen, csalogatva a másikat a konfliktus felé - éreztük mindketten a húgom varázsát, mint két egymásnak idegen, aki azonos kurzust hallgat, figyeltük a tavasz virágzását, de egészen mást gondoltunk arról, hogyan kellene azt megőriznünk. Kezem a csésze mellé helyezem, nem akarok válaszolni, nem értem most Inès lelkesedését, mintha nem azonos nyelven beszélnénk, nem tudom, hogy kerültem én a helyzet rosszabbik végére, mikor úgy ismertem az évszakai váltakozását, akár a szőlőét.
- ...komolyan mondom, nem civódásként. - fogalmazom meg először magamnak is, haragszom rád csalódottan, jobban, mint eddig máskor, és közben mégis örülök a jelenlétednek, örülök, hogy ép vagy és egészséges, hogy engem kerestél meg.. a kettő nem zárja ki egymást, mintha évezredeket öregedtem volna néhány lélegzettel, míg te örökké fiatal maradsz lelkedben. - Csak egy fotó van nálam, nem számítottam rögtön a spanyol inkvizícióra.
Előkeresem a tárcámból, felé nyújtom a képet, amelyen Edgar még a szokottnál is magasabbnak tetszik, én pedig úgy nézek kifelé belőle, mintha épp most koronáztak volna királynővé. Úgy is éreztem magam, éles ellentétben a jelennel, de azt hiszem, a többi kérdésre választ ad legalább a látvány. - Csak egy fotó van nálam, nem számítottam rögtön a spanyol inkvizícióra. És csodálatos.. nem voltam naiv ezzel kapcsolatban, de valóban csodálatos, még ha nagyon későn is kerültünk ágyba, és addigra az egész rokonság megtette tétjeit e tekintetben. De ezt úgysem tudom egy bekezdéssel elmondani.. meddig érsz rá? Nem.. nem várnak vissza most?

Nem várnak vissza most? Úgy nézek rád, hogy egy pillanatra kedvem lenne mindent elmondani, a nyakadba vetni magam és zokogni, hogy igazad volt, én pedig egy kötözni való bolond voltam, amikor azt képzeltem, egy ilyen élet kielégíthet, amikor azt reméltem, egy szenvedélyes, romantikus kaland, egy gáncstalan ír lovag az, akire szükségem van. Eoghan, ha tudnád, micsoda teher lettél a számomra, minden magasztos gondolatoddal, minden forradalmi elképzeléseddel, minden parázsló cigarettavéggel. Mohó kíváncsisággal a kezembe veszem a fotót, a nővérem egyetlen olyan fotóját, amit az esküvőjük napjáról magánál hord, mardosó féltékenység és túláradó öröm elegyét érzem a számban.
- Ó, Bernie - felsóhajtok, párás tekintettel bámulom a kezemben tartott képet, amiről a nővérem fotóalakja bájosan integet felém. - Egészen lenyűgözőek vagytok! Milyen gyönyörű gyerekeitek lesznek! És a ruhád, a ruhád az egyszerűen fantasztikus, nagyon tetszik a lágy esésű szoknya, ilyenekben kéne járnod hétköznap is. - Végignézek rajtad, finoman felvonom a szemöldököm a szavaidat hallva. - Remélem, ha majd ki akartok mozdulni, táncolni vagy ilyesmi, nem valami ragyás, uncsi nevelőnőre hagyjátok az unokahúgaimat és az unokaöccseimet, hanem Inès nénire. - Rád kacsintok, a pincér megérkezik a kávéddal, én mélange-ot kérek, azzal az elképesztően fekete narancsos trüffeltortával, amit belépve rögtön kiszúrtam a pultban.
Csak akkor folytatom, amikor ismét kettesben maradunk. - Ölni tudnék egy jó cigiért. De itt biztosan nem lehet rágyújtani, ez olyan helynek tűnik. Na, mindegy, amúgy meg, hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, nem várnak engem vissza, és mi ez a többesszám, talán azt gondolod, hogy valami férfiháremet tartok fent? - Felvont szemöldökkel, szélesen elvigyorodok, visszaadom a képet. - Milyen kis pajzán lettél, pedig alig néhány hete lettél házas.

Számtalanszor megfordult a fejemben - a legalkalmatlanabb pillanatokban, a számlakönyv, néha Edgar felett, óhatatlanul furcsa módon - hogy talán én hibáztam mégis a nagyobbat, nem is a szeretőd, mert nem jön a számra, hogy másnak nevezzem, ha nem is képzelem el a folytatást. A férfi, aki leveled szerint nem parancsolhatott annak, hogy férfi, és te nő vagy, számoltam a tételeket, kanyarítottam a karaktereket, és nem tudtam nem arra gondolni, amit mondott, hogy én számítottam el mégis magam, én, aki a legjobbat akarta, talán valóban így volt mégis a legjobb. Nem tűnsz boldogtalannak, nem tűnsz bűnbánónak sem igazán, a kávémba pillantva visszaigazolódni látszik minden, amitől tartottam, ezért nem tudok rád úgy nevetni, ahogy megérdemled. Talán semmit sem tudtam rólad.
- Valóban, a lágy esésű szoknya forradalmasítaná a szőlőben tett látogatásokat. - ha nevetni nem is tudok, mosolyogni egészen biztosan, senki más nem intene meg így, senki másnak nem jutna eszébe ruhákról beszélni ilyenkor. Téged csak bámulni lehet, gondtalanságod csak őrizgetni vagy irigyelni, és egyre beljebb eszi magát bennem a kétség, talán én irigyeltem, nem őriztem jól. - Inès néni bármikor vigyázhat rájuk, amikor csak szeretne, ha megvárja, hogy elkészüljenek előbb. Vagy van Inès néninek néhány javaslata, hogy csalogassuk hamarabb a gólyát?
Nincs bennem ártó szándék - ebben vagyok biztos egyelőre, szeretném hallani, ahogy viccelődsz, ahogy elmeséled, milyen trükköket hallottál a leendő gyerekek nemévnek befolyásolására, vagy csak milyen izgalmas dolgot olvastál, és képzeljem el, mennyi mindent láttál, amíg nem voltál itt.. - Látod, milyen csapás szakadt szegény Edgar nyakába. Maman szerint hagynom kellene többet pihenni, mert karikásak a szemei, és az persze eszébe sem jut, hogy a birtok ügyei miatt nem alszunk..
Azért megkínállak cigarettával, valahogy kötelességemnek érzem, hogy gondoskodjam rólad, kisimítsam a kósza hajszálakat az arcodból, egészséged után érdeklődjem, leküzdhetetlenül aggódjak körülményeid iránt, ha nem is az én ügyem többé, férfival élsz te is, nem vagy gyermek többé semmilyen értelemben. Ha épp ki találnának bennünket hajítani, még a cigarettára is együtt gyújtunk rá.
- Hát világítsd meg a helyzetet, hogy vagytok most? Ha már így elkárhoztam, kibírok bármi részleteket.

A mélange és a sütemény is az asztalra kerül, belekortyolok az előbbibe, csupa hab lesz a felsőajkam, de még mielőtt lenyalhatnám, tessék, már szóba is hozod a gólyát, én pedig egy hosszú, egyenes másodpercig úgy meredek rád, mintha most látnálak először, mintha az arcodra lenne írva minden közös kalandunk, aminek a biztonsága olyan csalogató, és amit nyilvánvalóan soha nem fogok visszakapni - és könny szökik a szemembe, és belül érzem is, ahogy elpattan valami, egy apró, rezes csengésű húr, ami után csak a katasztrófa marad, pedig titkolni akartam előled, máshogy akartam megmondani, vagy csak egyszerűen nem akartam, hogy tudd, én sem vagyok igazán biztos benne. De így, tejhabosan, az arcomat a ruhám ujjába törölve - csak olyan vagyok én is, mint azok a középosztálybeli zuhanykabinok, amiktől a megérkezésem estéjén is kirázott már a hideg.
- Jaj, Bernie... - És annyi mindent akarok mondani neked, annyi hálát és annyi beismerést, hogy hülye voltam, kis naiv fruska, hogy meg sem érdemlem, hogy a cipődet belém töröld, hogy az egyetlen reményem te vagy, mert nincs senki más, aki megmenthet még önmagamtól. A hajamba túrok, mintha ettől bármivel is javíthatnék az összképen, mintha nem úgy ülnék itt az előkelő, Arrasban varratott ruháimban, mint régi énem karikatúrája. Mély levegőt veszek, és bent tartom, egészen addig, amíg sürgetővé válik a késztetés, hogy megszólaljak, hogy ne húzzam tovább az időt, de az arcom olyan szánalmasan nedves, mintha valami proli lennék, hüppögő proli a középosztálybeli zuhanykabinjával - nem így akartam. - Gyereket várok. - Bocsáss meg.

- Sejtettem. - mondom, csak mint egyszerű megállapítást, mintha rendelnék még egy süteményt, pedig az elsőt sem fejeztem be, vagy mintha esőre állna, és kitekintve levonnám a következtetést: ma sem hoztam esernyőt, elázunk hát. Olyan magától értetődő a felelőtlenséged, hogy az jobban megrázna, sőt, egyenesen mindent aláásna, ha azt mondád, nem történt semmi, te nem adtad oda magad a férfi hitvány utánzatának, aki neked mégis az egyetlennek bizonyult arra az időre. Tehát mégsem untatott úgy a középszer, nem bódított annyira felháborodás, hogy olyan körülmények közé jutottál, volt, ami és aki vigasztaljon, és amikor segítséget kértél, nem a józanság nevében született, csak elmúlt a köd, nem altatott tovább a káprázat.
- Nem ismerek nálad önzőbb embert, Inès. - mondom megint, bár ebben sincs emelkedett hang, ezt is közlöm veled, akkor hát nem gyújtunk rá, elteszem a dobozt, keresztbe teszem a lábam, mert másként elzsibbadt, és nézek rád, minden kudarcom elismeréseként némán csak. Hogy az önzőség vidám, fodros tulajdonság, te mindenkivel elhiteted, neked mindenki hinni akar, nem lehet nem szeretni a zsibogásod, ahogy napfényes mosollyal körberagyogsz, de most napfény után a zivatar, majd én jövök, hogy megmentselek, megvédjelek a gonosz következményektől, másként nem lehet, nemet mondani, elutasítani elképzelhetetlen volna, hát még a bajbajutottat, a szerelem bolondját, akit most sem szűntem meg sajnálni, épp ezért olyan ördögi az egész. - Na és hogyan tovább?
Pedig kérdés csak, nem vád, összefonom az ujjaimat az arcom előtt, előrébb hajolok, hogy halljam, miként menekülsz ezúttal, most itt előlem a vigyorokba, mert meg nem vetlek, el nem ítéllek, de nyilván meg nem érthetlek, te meg nem fogsz hidat teremteni a semmi fölé, a hajad a füled mögé gyűröd, és ellenállhatatlan leszel, mintha én lennék a férfi, de én az anyád vagyok, a helyettes, a naplemente után égzengés.
De aki szeret táncolni, szeressen az esőben is.

Rám kevéssé jellemző módon némán, leszegett fejjel hallgatom végig csendes, szakszerű megállapításaidat, hogy önző vagyok, és nyilván felelőtlen, és a legszörnyűbb valószínűleg éppen az, hogy képes vagyok mindezt vidámságba csomagolni, elhitetni a világgal, hogy ez egy kitűnő élet, és ami azt illeti, egészen kitűnő is volt egészen addig az ominózus estéig. - Én pedig nem ismerek nálad önelégültebbet. - Felnézek rád, indulat és kétségbeesés csillog a szememben, nem tudom elképzelni a visszautasítást a te szádból, olyan hihetetlennek tűnik az egész helyzet. Mit eredményezne, ha most eltaszítanál? Valószínűleg az utcán halnék meg, francia utcákon, milyen ironikus, ha már egyszer Eoghan ősei hősies hülyeségét követve visszament a szülőhazájába megvívni egy eldönthetetlen háborút, visszajövök hozzád, ennyi volt az egész, és valószínűleg mindketten az ellenkezőjét reméltük.
Amikor a hogyan tovább felől érdeklődsz, átszűrődik rajtam mindaz a remény, amivel visszajöttem az országba, amivel most kedvem lenne a lábadhoz borulni, és könyörögni a megbocsátásodért, és látod, mégsem teszem. - Nem tudom. - Hirtelen már nem kívánom sem a süteményt, sem pedig a kávét, amit valószínűleg szintén nem kéne innom, de pont teszek rá. - Meg akarom tartani, de... nem tudom. Nem tudom, hogyan kell anyának lenni. Valószínűleg tévedés az egész. - Talán én is tévedés vagyok. 

- Köszönöm. - és azzal hátradőlök, ez tehát tiszta játszma, mindenki a maga rossz, de végtelenségig őrzött rossz tulajdonságaival, nincs új a nap alatt hát, Delacourék azért csak Delacourék maradnak mindig.
Nincs bennem igazi indulat, de nem maradhatott tovább rejtegetve, tudnod kell, amit teszel, csak megoldandó problémák áradatát zúdítja ránk, míg te tovatáncolsz valaki más felé, most talán felém a férfitől elfelé.
Valóban önelégült vagyok, míg te önző, minden vakságok nélkül vagyunk egymásra utalva ebben a kegyetlen világban, amibe talán beleszülettünk, de ami azért igyekszik bennünket kivetni magából.
- Nem hiszem, hogy van, aki valóban úgy születik, hogy tudja, hogyan kell majd tartania a karját hozzá. - kimondod az én félelmem is, habár számomra távolban zeng az ég, míg te ázol itt előttem. Tudod, hogy nem löklek majd ki az ajtón, de a pohár tartalma keserű lesz, bárhogy fogom a kezed közben - és gondolnom kell a családunk többi tagjára, akit magunkkal sodorhatnak félelmeink: a szerelemre több, mint alkalmasak vagyunk, ám úgy tűnik, anyának nem teremtettek bennünket, ha így megül mindkettőnk tekintetében a tőle való rettegés, holott ez ünnepnap, akárhogy esik is, új tőkét kellene ültetnünk veled, nevetni a naplementében, aztán táncolni a lampionok alatt, pohárköszöntőt mondani - neked gyermekpezsgővel, dacoskodva, de vidáman - és tisztán örülni, hogy ilyen ajándékot kaptunk. De épp úgy félek a szavaimtól, mint most talán te is. - Nem.. nem hajthatod el, bárhogy legyen is.. majd.. majd együtt kitalálunk valamit. Nincsenek illúzióim, hidd el.. de még sosem volt olyan, mint ne lett volna megoldás. Élethez való megoldás. Hiszel nekem, ugye?

Mennyire féltem beavatni téged, most mégis azonnal érzem, ahogy a teher, ami eddig csak az én vállamat húzta, könnyebbé válik. Bérénice, milyen veled született adottság birtokában teszed ezt? Én sosem voltam képes arra, hogy a te magabiztos nyugalmadat árasszam, amivel mintha még a saját szívverésed felett is tökéletes lenne az uralmad - az én nyugalmam mindig pillanatok renyhe unalma volt csak, unalom és vágyakozás a következő kalandra, nem tagadhatom, elítéltem azokat, akik lesimított ceruzaszoknyával voltak képesek teázni a szalonban, amikor odakint annyi minden várt ránk.
- Persze, hogy hiszek. - Ennyit tudok kipréselni magamból, belekortyolok a kávémba, nem érzem az ízét, de azt hiszem, nem kéne ilyeneket innom. Vagy hát ki tudja? Sosem hallgattam mások tanácsaira, leszámítva téged. Azért rád odafigyeltem az esetek többségében, valahogy mindig biztos voltam benned. - Bernie... - belekezdek, annyi mindent akarnék mondani neked hirtelen, de meg kell törölnöm az arcomat a bal kézfejemmel, mert csurom víz, és nem akarom, hogy ilyennek láss, csak olyan jólesik sírni. Legszívesebben hozzád bújnék. De nem tudom, elfogadnál-e úgy, ahogyan régen. - Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked. És mamának és papának. De főleg neked. Olyan csodálatos életed lehetne nélkülem. - szipogva elkezdem a villámmal széttúrni a süteményt, nem akarok felnézni rád, nem akarom, hogy lásd, milyen szánalmas lettem néhány hónap leforgása alatt. - Boldogan élhetnél Edgarral, nagy egyetértésben, sok vad, szenvedélyes szeretkezéssel, és boldogan nevelhetnétek a gyerekeiteket, irányíthatnátok ezt a pofás kis maffiabirodalmat. De mindig beleköpök a levesetekbe. - Halkan felsóhajtok, és most először ráveszem magam, hogy megkeressem a pillantásodat. - Eddig sosem értettem, micsoda fájdalmat okozok neked ezzel. Csak most - csak most értettem meg.

Nem áll módomban jelezni neked, talán nem szerencsés épp most a szenvedélyes éjszakáimat emlegetned - szenvedélyesek, mert mindketten éjt napallá téve próbáljuk megszilárdítani helyünket, ami természetesen járt, azzal meg a rosszindulat és a praktikák, hiába született Edgar annak, akinek - ezt itt így felemlíteni csak azért lehetséges, mert kínban vagyunk, ezért hallgatok, összefonom a karjaimat, felettük nézlek egy darabig, és értem, könnyebb így neked, nehezebb nekem.

- Hagyd ezt, nélküled az nem én volnék. Komolyan mondom, igazán nem tudok haragudni rád, bárhogy próbálod is a magad öröméből szétzúzni mások nyugalmát. Ők sem fognak tudni, de a többiek.. azt nem tudom, nem tudom, mi történik majd. - holott azért jóstehetség híján is sejtheted, mint a vadak a sérült zsákmányra, vetik rád majd magukat, ahány hibád, szeplőd van, vagy véltek felfedezni rajtad, az mind pellengérre kerül, és több kifejezéssel illetnek majd, mint amit megbecsülni érdemes volna. Az ostoba vénasszonyok és urak, akiket megvetettünk, ki-ki a maga vérmérséklete szerint, végül is, előlük is szöktél a szabadságba, illő hát, hogy ők örüljenek a bukásodnak is, ami elűzi az üres óráik gondját, kárörömmel megédesítve a megszokott teadélutánokat. Az italomhoz nyúlok, nem tudom, nem fogom-e akkor, épp ezzel a mozdulattal az arcukba önteni, mikor a szájukra vesznek téged. Tudhatod jól, ismersz eléggé.
- Nem is volna igazi szeretet, ha időnként nem fájna. Inkább arra gondolj, mit okoztál a szüleinknek, és gondolj arra, hogy mégis megbocsájtották. A szülők végül.. mindent megbocsájtanak... legalábbis szeretném ezt hinni. - nem is gondoltam még a gyermekedre, nem hagyott időt rá az indulat, a félelem, meg most a könnyeid is több figyelmet követelnek, de már előre tekintek, látom az alakod mint változik, hogy lesz egyértelmű, mennyire boldog voltál hónapokkal ezelőtt. Találunk-e megoldást, azaz, inkább elfogadható magyarázatot, amivel köztünk maradhatsz teljes valódban, ha az a buta fiú mégsem bizonyul olyan butának végül.. És te, te gondolsz-e már rá? Képes leszel-e őt a különben határtalan reményeid elé helyezni? Önelégült vagyok, míg leteszem a poharam, ezúttal megengedem magamnak, de csak mert nem osztom meg veled - Ő.. ő tudott róla, és mégis elengedett? Keresni fog itt? Eljössz velem, ha menedéket keresek neked, amíg kitaláljuk, hogy mondjuk el?

A sütemény finom. Csak a második falat után döbbenek rá, hogy a feszült helyzet dacára már egy falat lement - és rávetem magam a tányéromra, mintha a desszertvillával való lapátolás sportág lenne, és gyerekként valahol az is volt, amikor még nem volt igazi tétje, mert mindketten tudtuk, bármit teszek is, a nap végén a szüleim jól adnak majd férjhez. Ha szerencsém van, olyan férfi mellé kerülök, aki társam is lesz bizonyos dolgokban - hogy Anton mim lehetett volna, most már inkább hagyjuk. Utólag fáj egy rész a gyomromban, ha eszembe jut, milyen magas lóról beszéltem vele, mennyire inkább vágytam az apjához, egy olyan jövőbe, ahol nem nekem kell remegő kezű fiatal fiúknak elmagyaráznom, mit hová tegyenek. Akkor azt hittem, a kielégülés lesz a boldogságom kulcsa is, hiszen az a férfi, aki forrón szeret, aki érti a testem nyelvét és nem tétovázik beszélni is azt, nos, ő csak álmaim lovagja lehet. Álmaim lovagja pedig nem lépne meg csendesen, szomorú mosollyal, mert annyi minden lehetett volna a miénk, ha egy kicsit jobban hasonlítunk a romantikus regények sztereotipikus alakjaira, már a vágyainkat leszámítva.

Igen, ostoba voltam, de tudom, hogy nem kell többször kimondanom, lenyalom a szám szélére ragadt csokoládékrémet, megborzongok, mennyire finom, és mennyire vágytam erre, rád, hogy úgy üljünk itt, mintha minden a régi lenne. Pedig már semmi sem lesz többé a régi, nem igaz? - Nem tudom. Ha te meggyőznéd őket, hogy megtegyék... hogy elengedjék ezt nekem. Akkor talán. Rád mindig hallgatnak. - Nem gondolok a hangomban bujkáló keserűségre, mert ismét a papírforma igazolódott be: Inès, a bajkeverő bajt kever, hatalmasat, Bérénice, a megbízható pedig kimosdatja. Minden erejével. Az ölembe bámulok, szótlanul, de végül felkapom a fejem, neveknek sem kell elhangzania, pontosan értjük egymást.
- Azt hiszem, sejtette. De nem mondtam el neki. - Hogy tegyek valamit, a számhoz emelem a villát, leszopogatom a narancs hátramaradt ízét, mielőtt folytatnám. - Többször is utaltam rá. Többször is majdnem elmondtam. De végül nem voltam képes rá. Ezt biztosan megbocsáthatatlan ostobaságnak tartod, de... tudtam, hogy ha elmondom, majd valami önigazoló nemeslelkűség miatt magával akar vinni. Írországba. Hogy megszüljem a gyerekét és szenvedjünk egymás mellett évtizedeken át. Egyszerűen nem bírtam volna ki. Mikor elment, azt ígérte visszajön hozzám, és azt hiszem, mindketten az ellenkezőjét reméltük. - Még akkor is, ha ezzel vissza kell táncolnom.  

Jó, mert ha visszajön, meg fogom ölni - pillantok bele az italba egy pillanata, és komolyan gondolom, hogy a férfi, aki befurakszik előbb a húgom szívébe, testébe, majd nyomorúsággá változtatja minden álmát, és újra meg újra arra kényszeríti, hogy csalódjon magában, bennünk, a számunkra csak kedves, számára örökigazságok sokaságában.. nem érdemel irgalmat, nem érdemelt akkor sem, amikor lelkesen szájalt velem a vélt parnasszus magasságáról, akkor és ott kellett volna megátkoznom, és fájdalmasan elkéstem vele.
Nem állít meg a dolog formai követelménye sem - épp elég földünk van, azok, mint legendákban a nők, elég szomjasak egy kis vezeklésre. Új italt rendelek, ezt kivégeztem.

- Ez most elég.. bonyolult volna, a matuzsálemek kollégiuma újabban minden idejét.. ránk fordítja, és ha azzal vágnék vissza, hogy hazaérkeztél, de biztosan nem gazdagítod majd őket a házasságoddal, nem tudom elképzelni, hogy.. elkerülhetjük a legrosszabbat. - kelletlenül futni hagyom minden megfontolt indulatomat a szeretőd iránt, titokban remélve, talán létezik feloldozás, talán csak a hormonok viccelnek meg, az olyan kedves volna, emlegethető történet, nem egy ijesztő probléma. Rég láttalak, úgy tűnik, azt nem tudom megbocsájtani, hogy valaki végül beváltotta a hozzá fűzött félelmeimet, és magadra hagyott. Nem a gyermekeddel, hiszen ő valóban ajándék, bármit suttogjanak is majd, boldoggá nevelheted tőlük távol, az a férfi azonban.. megtanított félni, megtanított csalódni.
- Ez egy gyáva féreg, Inès. Neki kellene itt ülnie, neki kellene aggódnia, és nem azért mondom, mert elküldenélek, hanem mert ő az apja, akár tetszik neki, akár elengedi a füle mellett a meg sem fogalmazott kéréseidet. - az nem szolgál örömmel, hogy igazam lett, kimondásakor is tehernek bizonyult, velünk ül az asztalnál, és nem szabadulhatunk tőle, amíg gondolhat egyet, és visszatérhet valóban, hogy megint ostoba fruskának nézhessen, akit dédelget, aztán mikor igazán szüksége lesz rá, hátrahagyhatja a nyugalma érdekében- El fogom ásni a szőlőben, ha visszajön, és ezt nyugodtan megmondhatod neki, ha úgy adódna. Semmivel sem jobb, mint Malavai volt.. mindegy, kérlek, ne is figyelj erre, foglalkozzunk veled. Hogy segíthetnék? Komolyan kérdeztem, ha szerzek egy biztos helyet, itt maradsz a közelben?

Elmélázva figyelem, ahogy újabb kör italt rendelsz, ahogy a matuzsálemek kollégiumáról beszélsz, mosolyognom kell, mert ez annyira olyan, mint azelőtt, amikor következmények nélkül kinevethettük az unalmas rokonokat, a borzalmas kalapban parádézó dámákat és hajukat kínosan középrészen elválasztó férjeiket, amikor még a legerősebb kötelék hozzád kötött minden ugratás és egyet nem értés dacára. Most viszont nincs helye a nosztalgiának, mert mindaz, amit meg kell oldanunk, kínzóan leszűkíti a kereteinket. Milyen ironikus, éppen körülöttem, aki szabadságra vágytam, aki lehetetlenül sokat megadtam az önrendelkezésért, csupán azért, hogy visszatérve még szorosabb legyen a póráz. Fáj, persze fáj, a hiúságom vergődik, de nem tehetek egyebet - hiányoztál, hiányzol, és a legjobbat akarom ennek a gyereknek, akinek a létezésébe sem akartam belegondolni eddig a percig.

- Igen, igazad van. Egy gyáva féreg. - Arcizmom sem rándul, ahogyan ezeket a szavakat elismétlem, újabb falatot szúrok a villámra, és elmélázok az ízén, mielőtt lenyelném. Az én kis ír forradalmárom legnagyobb bűne végül mégis az a megbocsáthatatlan szenvedély és mindent felülíró romantikus hőskép lett, amitől a boldogságomat reméltem. De egy dolgot muszáj tisztáznom veled. - Éppen ezért ez az utolsó alkalom, hogy azt mondtuk, a gyermekem az övé. Ez nem igaz. Nos, rendben, talán tőle van - vállat vonok, ez aligha nagy teljesítmény, szaporodni minden férfi tud, apává azonban válni kell. - De ő az enyém. Egészen az enyém. És sejtem, hogy ez otthon senkit nem fog érdekelni, de neked értened kell, amikor ezt mondom. - Valószínűleg érted is. Remélem, hogy érted. Az ígéreted pedig, hogy a visszatérő Eoghant elásod a szőlőben, furcsa módon nevetésre késztet. - Nem fog visszajönni. Pedig én adnám a kezedbe az ásót. - Még akkor is, ha ez megbocsáthatatlanul durvának tűnik, ez az igazság. Eltöprengek a kérdésedet hallva. Már nem áll szándékomban úgy tenni, mintha boldogulnék nélküled. Már csak a karodba akarok borulni, sírva hálálkodni, aludni egy normális ágyban, tudva, hogy velem vagy és vigyázol rám. - Most, hogy újra láttalak... nem bírnék elmenni. Egyszerűen nem. - Nem bírnálak magam mögött hagyni téged. 

Ideje volna elengednem a benyomásaimat rólad - hogy milyen megrendülten falsz most, a pillanat szülte félelem, de te visszajöttél, kértél akkor is, amikor semmire nem számíthattál, magad döntöttél eleve menekülésedről, így bármely ötletünk, amely megmentésedre szegődik, akár Edgar elméjének remekműve, akár az enyém, hamvában holt. Nehezemre esik, bár nem amiatt, mert korainak érzem a gyermekáldásod - nyilván a helyzet nem ideális, de egy gyermek nem ilyesmi függvénye - hanem mert úgy megszoktam a rád gyakorolt hatásom, felelősségem súlyát, hogy azt elengedni nagyobb falat lesz, mint neked lehetett visszakúszni, remélni.

- Nem akarok részrehajló lenni, főleg nem a korábbi, tőled eleve független konfliktusaink miatt, de valahogy mindig ez a benyomás ér a férfiak részéről, mikor az élet valódi dolgai kerülnek szóba. - némán köszönöm meg az elém lehelyezett pohár vizet, halkan kérdezi a pincér, hozhat-e még valamit, talán úgy sejtheti, mi itt éppen magunkba dőlünk egész nagyságos házunkkal együtt, valahol igaza is van - Értem, mindennél jobban. Egy nő elsősorban mindig magának szüli a gyermekét, mert mikor megfogan, honnan tudhatná biztosan, apa-e a férfi, akitől származott? - talán nem erre gondolsz, de minden bizonnyal megegyeznek a gondolataink, ha az út, amin levontuk őket, nem is feltétlenül. Sem apánk tétova bizodalma az életben, sem az apósom sótlan parancsai nem tölthetnek el egyikünket sem a biztos apa képével, a többiekről nem is beszélve - egy pillanatra majdnem elejtem a poharat, csak lassabban merem a számhoz emelni, mert vajon mi lesz, ha Edgar nem lehet az, ez nyilván csak az én bűnöm lehet, mindegy, ráérünk még, Róma sem két nap alatt dőlt össze - Rendben, akkor azt hiszem.. kivehetnék neked egy szobát itt, a közelben. Bármilyet, amilyet szeretnél, ahol biztonságban érzed magad. És egy gyógyítót, egy gyógyítót mindenképpen, hogy elmondja, mire lesz még szükséged, és hogy.. minden rendben van-e. Ezek az első lépések, de ezekkel sem akarlak magadra hagyni, csak még.. még nem tudom, hogyan csempészünk vissza a matuzsálemek kollégiuma elé, mikor amúgy is lángol a ház, és te még az ehhez képest szélcsendből is kereket oldottál.

Keserédes a bizonyság, hogy pontosan tudod, miről beszélek. Az egész életem egy elviselhetetlen kuszaság, minden lépés rettenettel tölt el, mert nem tudom, melyik szekrény ajtaja pattan fel, hogy a tartalma a nyakamba boruljon és maga alá temessen - úgy menetelek előre, hozzád, vissza a régi életünkbe, mintha mindez nem számítana, pedig körülöttem minden megtelt, színültig, a játékainkkal, a kacatokkal, amiket az elmúlt években hagytam hátra. Eoghan szekrénye olyan nagy, félek, hogy teljesen összenyomna, ha egyszer kibillenne az egyensúlyából, és még csak nem is azért, mert az én kis ír forradalmárom a vesztemet akarná. Nem, ő mindig csak a legjobbat akarta nekem, a lehető legostobább módon. És tessék, most még ezt a gyereket is nevezzem az övének, ismerjem be teáscsészék pereme fölött suttogva, hogy igen, megfogott a tisztelt, pletykára éhes publikum. Hirtelen szorítani kezdi a torkomat az érzés, mit érzés, a bizonyosság, hogy ennek a gyermeknek, az én gyermekemnek, a kurva életbe is,  sosem lesz tiszta lapja. Sosem adhatom meg neki éppen azt az apróságot, amihez minden újszülöttnek joga van. Őt mindig ferde szemmel fogják nézni, és akik ismerik a szökésem történetét, keresni fogják rajta azokat a vonásokat.

Felnézek rád a tányérom felett, és hirtelen zokogni van kedvem, a nyakadba borulni, kérni, hogy törölj ki minden emléket, vagy törölj ki engem, vagy ezt az egészet, töröld ki Eoghant, törölj ki mindent, ami nem illik a képbe, egy nyugodt, teljes élet képébe.
- Kérlek... kérlek, ne menj el! Nem tudom, kérhetlek-e még erre. De nem tudnám egyedül végigcsinálni. - Túl sokáig voltam egyedül, még úgy is, hogy közben egy másik test karnyújtásnyira feküdt, egy másik agy kattogva járt, talán éppen azon tűnődve, hogyan csússzon ki az ujjaim közül, hogy ne kelljen beismerni a vereséget, hogy ne fájjon senkinek a szükségesnél jobban. A szavaid néhány percre elcsüggesztenek. Tényleg, hogyan? Későn jut eszembe, hogy a lángoló ház okáról érdeklődjek. Talán vannak új fejlemények, az én botrányos szökésemen kívül is? - Mit nem mondtál el? Vagy a szökésem lángjai ilyen magasra csaptak? - Keserű az elégedettség, hiszen éppen erre vágytam, és most milyen durván visszaüt rám. - Egyébként egyértelmű. Ha ég a ház, és nem lehet eloltani, tereld el a figyelmet. Valami nagyobbal. Mondjuk, cunamival. Az fájdalmas, de biztosan eloltja a lángokat.

Mikor elhatározom, hogy felnőttként kezellek - hiszen elég felnőtt voltál megismerni azt, amit elméletileg a házasság után kellene, akkor biztosan, ha azonnal szerelemnek hiszed majd, annak is nevezed.. és most bánom igazán, hogy nem mondtam el mindent, amit az életről épp hajszállal, de előbb tudtam meg - és rögtön törleszkedni kezdesz, mintha azt tervezném, hogy azt mondom, világgá megyek, és itt hagylak magadra. Késő volna ezt is nehezményeznem, talán a helyedben magam is épp így rettegnék, hogy az utolsó ajtó is becsukódik, ha előtte ígérték is, beléphetek rajta, hazamehetek.

- Inès, nem hagylak itt, már a szoba kivételéhez is szükségem lesz rád. Vagy azt akarod talán, fogjam a kezed, míg a gyógyító megvizsgál? Ehhez talán már.. túl nagyok vagyunk, elkísérhetlek az úton, de nem védhetlek meg úgy tőle, mint régen. - pedig szeretném valóban elvenni a félelmeidet, azt suttogni gyermekkorunk hintaágyán, a lugas előtt, hogy rossz álom a nehézség, nekünk ilyesmivel egyébként sem kell törődni, csak hogy elég sebesen fussunk, mikor az hív, akit szeretünk. Megszorítom a kezed az asztalon, egyebet nem tehetek, nem szülhetem meg helyetted a gyermeked: pedig szeretném, hidd el.
Nehezen, halkan sóhajtok, ez tényleg nem tartozik másokra, eddig úgy gondoltam, rád sem, neked van egyéb gondod, de most szaporítom majd.
- Nem, az még.. csak pletyka, senki sem tudja pontosan, mi történt veled, még Edgar sem. - bűntudatosan oldalra pillantok, aztán vissza rád, összepréselem az ajkaimat, mert kellemetlen így is, előtted is, amiről szó esik majd - De meglesz a böjtje, ne aggódj, csak előbb.. még kiélvezik majd, hogy Edgart alkalmatlannak nem csak a szökésed és a gyermeked miatt lehet majd nevezni, hanem mert korábbi lobbizásuk ellenére engem választott, én pedig nem vagyok terhes. Mintha ebben is dacoskodni akarnék velük.. de tudod, mennyi becsülete van a gyermekteleneknek Delacouréknál: mint a döglött macska az út szélén. Amit megígértem, tartom is, Inès, haza fogsz jönni, de emiatt.. nem lesz egyszerű.