Minden alkalommal órákig készülődök egy-egy ilyen bulira. Szinte szertartásként állok a ruha - és ékszerválasztás elé, de a zuhany alól kilépve elsőként vizes fürtjeimmel foglalkozom. Szeretek a mágiával élni, olyan könnyű, egyetlen pálcaintéssel minden olyanná válik, ahogy elgondoltam. Összehúzom magamon selyemköntösömet, a gardróbomba lépdelek. Úgy érzem, olyan boldog vagyok, pedig igazából nincs különösebb okom rá. Ujjamat gyengéden végighúzom a felaggatott ruhákon, egy piros, nyakánál és a hátán csipkés ruhára esik a választásom. Régebben inkább a visszafogott, egyszerű darabokat kedveltem, de az utóbbi időben szükségem volt némi változásra, kihívásra, és nem utolsó sorban rájöttem, hogy igen jól állnak nekem ezen modellek. Ehhez már igazán nincs nagy szükségem csillogó ékszerekre, egy egyszerű fülbevalót teszek még fel, valamint utolsó sorban a sminkemmel pepecselek el. Az órára tekintek. Korán van, de nem nekem. Amikor Ragnarhoz készülődtem, sosem foglalkoztam az idővel. Az utóbbi időben még nem sikerült sajnos olyannyira túllépnem rajta, amennyire azt szerettem volna. Minden út visszavezet hozzá. Minden pillantás rabul ejt, minden érintésére megfagy a vérem. Pont úgy, ahogyan annak idején, legelőször is.
A birtokhatárra hopponálok, onnan pedig könnyed léptekkel suhanok végig a jól ismert úton, egészen a bejárati ajtóig. Egy pillanatra sem gondolkodom el, koppintok néhányat azon, és amikor kinyitján nekem, csak egy apró biccentéssel jelzem a köszönetemet és egyből a nappalihoz veszem az irányt. Tudom, hogy ott van, mindig ott van, ha pedig még nincs, akkor sem hiszem, hogy igazán meglepetést okozok neki az ittlétemmel. Mindig is csodáltam ezt a házat, olyan egyedi és különleges, valahogy hasonlóképp képzelem el a sajátomat is majd egyszer. Játszi könnyedséggel libbenek be Ragnar látókörébe. Észrevétlenül fut végig rajta tekintetem, viszont amikor kettesben vagyunk, egy pillanatig sem titkolom vonzalmamat előtte. Még ha tisztában is vagyok vele száz százalékosan, hogy ebből már igazán komoly kapcsolat sosem lehet... Kicsit pimaszul mosolyodom el, mikor a poharat nyújtja felém üdvözlésként. Elégedetten veszem el tőle, majd mellé helyezkedem a kanapén, és meg is ízlelem az alkoholos nedűt, szükségem van rá, hogy kicsit ellazuljak.
- Azt hiszem, egy csöppet elvesztettem az időérzékem. - Vigyorodom el. Nehezen veszem le róla tekintetem. Azt hiszem, a kettőnk kapcsolata mindig inkább a tettekben nyilvánult meg és nem a szavakban. Viszont ígyis igen jól megértjük egymást még a mai napig.

Az iskola és talán egész Észak-Európa összes tinédzsere szemet vetne Ragnarra, ha meglátná a sármos mosolyát, a kecses mozdulatait, az elbűvölő tekintetét. Viszont ez most nekem adatik meg, csakis nekem, és én tudom, hogyan játsszam ki a kártyákat, hogyan vegyem fel az álarcokat és ne foglalkozzam a jövővel. Mert most csak a pillanatnak szeretnék élni és fogok is, hisz minden alkalommal ezt teszem. Mert szükségem van a figyelmére, az érintéseire, az italára. Pimasz kis mosoly marad az ajkam sarkában ahogy mellé vergődöm, figyelem őt, minden pillanatban és gondolatomban egyre csak vágyódom az érintésére. A vizsgáló tekintete megigéz, kis arcpírt is hozzátesz a sminkemhez, ami természetesen igen jól mutat fehér bőrömön. Koccintok vele, beleiszom az italomba, kicsit eltereljem tekintetem, pedig nem szeretném, olyan jó, hogy minden figyelme most rám szegeződik, és egy ideig még kisajátíthatom őt. Elégedetten tekintek az italomra. Egyáltalán nem szégyenlősködöm, vele teljesen felesleges, hiszen oly természetes már ez mindkettőnk számára, évek óta húzzuk-vonjuk egymást.
Őszintén mosolyodom el amikor azt mondja, több ideje jut rám így, hogy korán jöttem. Pontosan erre számítottam, sőt, talán kicsit kevesebbre is ettől. Ahogy finom ujjai a nyakamra tévednek, majd ott kezdik el végigsimítani azt, egyszerűen felemelem a fejem, utat engedve neki, minden érintésének, libabőrös leszek és kénytelen vagyok a szememet is lehunyni néhány pillanatig. Az ital is megremeg kezembe, tartom, hogy ne borítsam csinos ruhámra, viszont ahogy ajkait megérzem a bőrömön, szinte akaratomon kívül emelem szabad kezemet és simítom végig a hátát. Feltüzel ahogy közeledik, feltüzel, ahogy érzem leheletét, testem minden pontja bizsereg, minek nekünk buli, minek nekünk bármi, amikor élvezhetjük egymást.
- Azt hittem már meg sem kérdezed. - Lehet, hogy azért sem ellenkeztem volna, ha Ragnar itt és most dönt meg a kanapén, olyannyira képes néhány jól irányzott simítással elvenni az eszemet, annyira felizgatni, de már úgy ismerjük egymást, mint a kisujjunkat, és nekem még soha nem volt jobb, mint vele, de talán ez azért lehet, mert tényleg tudja, mi kell nekem. Ahogy elemeli fejét a nyakamtól, megsimítom arcát, felállok és kezemet nyújtom érte, az italom pedig egyhúzóra kiiszom, hogy letegyem a poharat és kis fekete táskámból előhúzzak egy apró simítózáras zacsit, néhány pici színes bogyóval. - De előbb... egy kis hangulatfokozó. - Néha kell, néha muszáj, ki kell lépnem a zónából, ki kell tombolnom a sok hülyeséget. Még nem veszek ki belőle, megvárom, hogy felkeljen és elinduljunk, mindennek meg kell adni a módját, de tudja jól, hogy így szeretem, ezt is tudja jól.

Legtöbb esetben elgondolkodom azon, hogy tovább kellene kelletnem magam, húzni a dolgot és elrejteni az érzéseimet, de minden egyes alkalommal amikor hozzám ér, képtelen vagyok rá. Mintha valami berögződött volna, mintha csak ez lenne a normális... talán ezért is van az, hogy nem tudom kizárni őt az életemből, mert testileg magához láncolt az első pillanattól kezdve. Ilyenkor nem bánom, nincs is mit, mindig ezzel biztatom magamat.
Nem gondolok abba, hogy rajtam kívül még mennyi nővel volt már, hogy minden ujjára jutna egy parti, az eszemet elveszi és csak a saját kielégültségem a tét, az élvezet, az érzés amit bennem kelt ilyenkor, hisz az jobb egy drognál is, elbódít. A pia csak egy plusz, a hangulatot alapozza meg, de ennek is megadjuk a módját mint mindennek, a luxus nálunk nem újdonság, még ha nem is mindennapos, de azért a nyár alkalmával majdnem az.
Szélesen mosolyodom el, kicsit beharapom ajkamat és végigtekintek rajta ahogy feláll. Kezeim olyan jól illenek az övéibe, mintha oda teremtették volna, nem habozok, azonnal elindulok a szobája felé. Szinte el is felejtem már a bulit, a többieket, a társaságot, minek is az, amikor mi ketten együtt sokkal jobban megalapozzuk az egészet? Izgatottan lépem át a szoba küszöbét, csak futólag pillantok körbe, hisz itt soha semmi nem változik igazán. Magamhoz húzom rögvest a fiút, levetkőzve a maradék gátlásaimat is, csókra nyújtom nyakam, ajkaihoz közelítek, játékosan meg is harapom, de a következő pillanatban már a puha ágyban fekszem, ő pedig hevesen, akaratosan lép fel, amivel még inkább felkelti vágyaimat. Egy pillanatra meg is feledkezem a bogyókról, de ő emlékeztet rá készségesen, pimaszul mosolygok rá ahogy meglátom azt a nyelvén, majd én is elveszek egyet, leutánozom mozdulatát, aztán pedig mint valami éltető nedűt, úgy nyelem le a drogot, úgy lazulok el, mintha azon nyomban hatna rám. Egyszerűen csak átkarolom Rangar nyakát, onnan pedig mindkét kezem óvatos simítással mellkasára szalad, majd következő pillanatban már ingét veszem le róla. Nem hagyom, hogy olyan gyorsan előre szaladjon, határozottan tolom el magamtól, le az ágyra, majd felülkerekedve csókolom végig nyakát, kulcscsontját, mellkasát.

Erős nőnek tarom magamat, akaratosnak és tudatosnak, de ilyenkor mintha egy teljesen más helyre kerülnék. Mintha másik személyiség kerekedne felül a testemen, mintha belül rángatná le a tapétát, áthúzva egy másik mintára... vajon valaha képes leszek neki nemet mondani? Ajkai, a pimaszsága, a határozottsága, a játékossága... mind felkeltik érdeklődésem, mind igazán megérintik a testemet. Olyan érzések keltenek magukba, melyek később csak fokozzák majd izgalmunkat, a drog amit pedig nemrég lenyeltem, sokkal izgatóbbá teszi az élvezetet. Apró sóhajokkal jelzem türelmetlenségem, már akarom, de sietni sem szeretnék, mert ki kell élveznem most ezt a helyzetet, mert lehet, hogy legközelebb már nem tehetjük majd meg... mégis a mának élek, és szerintem ő is, de ez az, ami most a legkevésbé érdekel.
Boldogan szabadulok meg a ruhától, hófehér, puha bőröm immáron csupaszon simul az övéhez. Pillanatokkal később már érzem a hatását a bogyónak, az alkohollal elegyedve kellemesen bizsergeti meg arcomat, ajkamat. Kezemmel Ragnar arcához nyúlok, végigsimítom egészen ajkáig, majd onnan lefelé és nem tétlenkedve szabadítom meg őt a nadrágjától, türelmetlenül nyúlok férfiasságához, és csupán csak annyira engedem távolabb magamtól, még lekerül rólam is a fehérnemű.
Forróság önti el a testemet, csókjaim, érintéseim egyértelműek, hiába akartam lassítani, hiába akartam gyengéden közeledni, nem erre vágyom, türelmetlenül húzódom közelebb, de most meghagyom neki az irányítást.