Elképesztően dühös voltam rád pár nappal ezelőtt. Dühös voltam, mert fogalmad sincs, mit éltem át miattad, mennyire más volt, mint a teljes eddigi lét, érzésanarchia, amiben nem lehet rendszert teremteni, vagy legalább egy kódot, amivel megfejthető a célhoz vezető út, és lassan elszabadult a pokol, míg végül magam kezdtem el egyenként beleverni a rozsdás szögeket az ázástól elkorhadt koporsómba.

Dühös voltam, mert fogalmam sem volt – és most sincs –, hogy benned mi írja a történelmet, és bár sosem értettelek igazán, csak néha szerettük volna azt hinni, hogy közel állunk egymáshoz, de sok dologban soha nem is állhattunk volna távolabb. Volt időm gondolkodni és rájönni, hogy szinte semmiben sem hasonlítunk, és valójában a huszadik századom rejtélye, hogy mi tartott össze bennünket oly’ sokáig, és hiába csábítóan egyszerű megoldás, de az nem válasz, hogy soha nem feküdtünk le egymással.

Dühös voltam, és csalódott. Úgy éreztem, úgy érzem, hogy te semmit sem változtál, miközben az én világomat sörszínű után fekete kényszerzubbonyba zárták, és minden egyes nappal szorosabbra fogták, míg én szépen lassan elkezdtem hinni abban, hogy ezzel képes leszek élni, még ha csak lélekvesztett Chaplin is fényes sétapálcával az oldalán. Te ugyanolyan álvidám vagy, a szemeid gyémántutánzatként csillognak, az arcod ragyog, mint egy délibáb, mosolyogsz, mert...nem is tudom, hogy miért, és azzal álltatod magad, hogy minden rendben van, ahogy mindig is volt.

Talán ez az, amiben hasonlítunk. Mindketten várjuk a megváltást, talán mástól, talán egymástól, és közben elhitetjük magunkkal, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy történik. Azóta az este óta egyfolytában rád gondolok, és ezt nem mondtam el a pszichiáteremnek, de nem tudom kiverni a fejemből a hangodat, az ajkaid ízét, a szembogarad. Hiába próbáltam legyőzni a soha el nem tűnt aggodalmat, hogy épségben vagy-e, ezúttal nem sikerült.

Így állok pár nappal később reggel 7-kor az ajtód előtt farmerban és fehér pólóban (a pizsamámban), két kopogás után, küzdve a gondolattal, hogy bánom, hogy megismertelek.

seneca már nem a régi

Éberen, úgy tűnik, talán pislogás nélkül ül a pulton, egyik lábával az alatta elhelyezkedő szekrényen hintáztatva a semmit - szórakozottan belenyúl a kiürült kávésbögrébe, valami cukros maradékot kotor benne, és a szájába nyomja. A fények állásából ítélve tehát reggel van, ez azért rendben van, kipipálható eleme a teendőknek, másénak persze, neki meggyógyulnia kell - szerinte sajnálni kell különben, pedig eddig azt hitte, az igényel külön energiát, hogy ne törődjünk szeretteinkkel, bármilyen hülyén is viselkednek, de nem, Herk megoldotta a kérdést, erőlködni akkor kell, ha úgy teszünk, mintha.
Megdörzsöli a szemét, előbb az egyiket, aztán a másikat - így szokták a depressziósok, gondolja, de hogy pontosan miért, fogalma sincs, arról meg főleg nincs, ki kopogtat éppen ilyenkor az ajtón. Nem vár látogatókat, és mások tőle a meglepetést, hogy alig két napja tette be a lábát az országba, és máris eladományozta a veséjét - ez most is ébren tartja, amíg leugrik a pultról, és nem fárad azzal sem, hogy megkeresse a pálcáját, magában nyit ajtót, azt a benyomást keltve, mintha frissen ugrott volna elő a ruhák közül, tiszta, hófehér a pólója, meg a rögeszméi, hogy az ilyen ember kifelé biztosan nem depressziós. A dög.
- Tudtam én, hogy mégis kell az a kávé. - konstatálja Herk jelenlétét, az is úgy működik, mint a nap mozgása, sok köze nincs a hogyanhoz mások logikájának, Herk egyszerűen megtörténik, nem érdemes firtatni, csak beengedni, mert még egy kertben lezajló drámához nincs kedve, ereje sem - Lehetséges volna, ha obszcén elképzeléseid vannak róla, hol jártam, mit csináltam, kivel dugtam, azokat még az elején megkérdezd, és utána hagyhassuk a fenébe? - reménykedve hátat fordít, megkeresi a kannát a különben ijesztően üres pulton, ahol mértani pontossággal sorakoznak most az eszközök, de leginkább úgy, ahogy emberek katalógusokban élnek, még egy kósza morzsa sem bontja meg a tökéletességet. Vajon hogy issza ez a Herk a kávéját? Nyilván üresen, határozza el, ez a remete mindjárt rákezd a hegyibeszédekre, akkor neki is szüksége lesz valami erősre, ami megtartja a jelenben - majd kitalálja, hogy ez a kávé, vagy a pult hűvös felülete lesz-e, és érdemes lett volna megkérdezni Taraht, ő vajon ilyenkor milyen túlélési technikához folyamodik. - Iggyt sem rejtegetem egyik ágy alatt sem, apád meg már elment, nem vagyok én olyan érdekes, hogy megérje velem Eliza Doolitlet is játszani - neked sem kellene, senki, aki öt perccel régebb óta ismer, tudja, hogy ejted a mássalhangzókat, mindegy, milyen fess vagy most. Tejet, cukrot?

jó szenvedni, britannicus?

Mozdulatlanul, zsebre dugott kézzel nézem, ahogy kinyitod ködös végtelened ajtaját, mint Vénusz légycsapója, gyönyörű vagy, különleges, tökéletes tökéletlenségben fürdesz, hajad illata annyira semmilyen, mintha örök életemben a részem lett volna, és hangodból árad a zavar, amit egy szemhunyásnyi csendes szünettel élvezek ki. Van egy gomb bennem, amit csak te tudsz megnyomni, és te általában kalapáccsal versz rá, mint a vidámparkban a vagánykodó apukák, és nem tudom eldugni saját magam elől azt a félelem- és megnyugváskoktélt, amitől a függőd lettem.
Szótlanul végighallgatlak, lassan körbenézek a lakásodban, ami sosem volt még ilyen idegen, odasétálok a pulthoz, és megvárom, amíg kitöltöd a kávét, amit nem fogok meginni.
- Hogy vagy? – mély szemeidet vizsgálom, mint régész a többezer éves metszetfalat, és veled szemben talán most először nyíltan felvállalom, hogy féltelek.
- Nem kérek kávét, köszönöm! – suttogom, és le sem veszem a szemeimet arcodról, mintha bármelyik pillanatban megváltozhatna, és attól félnék, hogy sosem lesz újra a régi.
- Fáradtnak tűnsz. Mikor aludtál utoljára? – hozzád akarok érni, meg akarlak simogatni, szorítani, hogy össze ne ess, mert sosem voltál ennél vidámabb, amióta ismerlek. A virág is a halála előtti pillanatban a legragyogóbb.

seneca már nem a régi

Már akkor is valami méla beletörődéssel vette tudomásul a következőket, amikor rájött, hogy ő az, ehhez a körhöz végképp nincs türelme, ha ideje éppen lenne is - tulajdonképpen érvei sincsenek arra, miért ne hallgathatná végig, ez olyan komoly, megfontolt dolog volna, de ki nem szarja le Herk látszólagos és későn érkező racionalitását, not today satan, not today.
- Kiválóan, köszönöm kérdését. - ezek után legfeljebb az időjárás megvitatása következhet, és akkor már úgy sem lehet tenni, mintha előzékeny volna, akkor majd biztos rágyújt, és hallgathat további életvezetési tanácsokat Didifalva előző díszpolgárától, mintha kiérdemelte volna. Valahol kiérdemelte, hát ő jött vissza, de egyre kevésbé érti, minek. - Ha emiatt vagy itt, kezelőorvosom és gyógyítóm is van, a menstruációm rendszeres, csak az unalmas beszélgetésektől kijön a narkolepsziám, még két egész kérdésed van, mielőtt a padlóra zuhanok.

Kávét kezd főzni, és a pultra könyököl, várván a jólneveltek poklából felcsapó lángokat, amelyekben égnie kell menetrendszerűen, de nem, nem tudja komolyan venni ezt az illedelmes, őszintén érdeklődő Herket, amely nyilván a maga bűneivel már elszámolt, vagy legalább besöpörte őket valami alá, hogy ne kelljen velük foglalkozni, lehessen másokat basztatni azokéval, milyen udvarias, milyen érdektelen mégis, mert majd jön a szentbeszéd, és őt nem érdekli, ilyen ez a gyönyörű kurva élet.
- Minek jöttél ide? Komolyan kérdezem. - ad egérutat, amin végigmehetnek, nem fárad a kávé bögrébe adagolásával, megissza abból, amiben készült, kinyita a hűtőt, minden aranyvérűek nagy gyönyörűségét, dobozból issza a tejet, és csak azért áll meg, mert üres már, valaki, nyilván valami hozzá hasonló gondolkodó így tette vissza az utókor számára - Mielőtt arra hivatkoznál: nem akarom, hogy megments vagy meggyógyíts. Mikor legutóbb megpróbáltad, majdnem belehaltam - megkérlek, hogy erre keress valaki mást. Minden más esetben hallgatlak. -

jó szenvedni, britannicus?

Mindig ilyen voltál, sokszor keserű, de legtöbbször csak afféle szarkasztikus, amitől mosolyog valami bennem. Megenyhül az arcom, talán meg is nyugszik, hogy a temperamentumod még a helyén van, ha más részed nem is. Sosem tudtam eldönteni, mit érzel, amikor velem vagy, velem akarsz-e lenni, vagy csak a saját magad alkotta közönséged előtti színjáték, hogy nem akarjuk elengedni egymást, máskor meg úgy tűnsz el, mintha soha itt sem jártál volna, de közben meg olyan krátert hagysz magad után, amit még egymillió év múlva is vizsgálhatnának bennem.
Türelmesen végig hallgatlak, legalábbis látszólag türelmesen, valójában élvezem minden egyes pillanatát az ellentmondásaidnak, és azt hiszem, ezért jöttem ide.
- Híztál? – nézek rád teljes fapofával, mint ahogyan sosem néztünk egymásra, és persze ez is csak színjáték, mert ebből élünk mindketten, őszinte színjátékból, csak néha rossz irányba megyünk ki.
- A pszichiáterem szerint rossz ötlet, ezért itt vagyok – nekidőlök a pultnak melletted. – Elvihetlek reggelizni? – annyi emlékem, örömöm és fájdalmam van a tekintetedben, és nem tudom, mi kínoz jobban, a hiányod vagy a közelséged, de ha ebbe bele lehet halni, így szeretném. – Pár napja nyílt egy palacsintázó a város szélén. De ha mást kívánsz, oda megyünk - csak légy velem még egy kicsit. Csak egy kicsit.

seneca már nem a régi

Apu nem lenne büszke rá, sőt, apu nyilván Herknek szavazna bizalmat, leültetné, egyetértene abban, hogy mindketten faszok, kettejük faszsága pedig nem illeszkedik olyan jól egymáshoz, hogy abból egy egész legyen, ami majd másokat idegesít, mint a jó házasságok esetén. Apu persze lófaszt sem tud a jó házasságokról, vagy úgy általában bármiről, aminek nincs köze húsz évvel ezelőtt menő kviddics-trükkökhöz, úgyhogy most el is felejti, Herkre, illetve Herk kifent változatára koncentrál, habár ez ebben a se nem éber, se nem elég álmos, átmeneti balzsamosságban nehéz feladatnak tűnik.
- Remélem, így az első trimeszter végére azért jó lenne. - vonja meg a vállát, és visszateszi az újfent üres dobozt a többi levegő közé, ásít egy nagyot a hűtő, de ez Herknek nem fog feltűnni, őt lefoglalja, hogy még ebbe a sápkóros kiadásába is belepréseljen valami ütős egysorosokat, de így, hogy nem részeg, ez nem bocsánatos bűn, az ember józanul igazán nem hivatkozhat arra, hogy szar az élete - Gondolom, nem te fizeted. Magadnak miért nem tartasz önismereti körbevezetést? Hagyd el, Bancroft, üzenetet várok, nem megyek sehova. Ha enni akarsz, rendelj valamit.

Lehet, hogy vissza kéne menned a pszichiáteredhez, lehet, hogy ő is visszakérhetné a pénzt, amit az oktatására költött - gondolja, és mondja a nyaka íve, amivel jelentőségteljesen a kandallóra bök a szemével, mintegy jelezve Herknek, hogy onnan várja az üzenetet, nem az égiektől, teljesen nem borult el, ha erre a konyha sterilitása nem lenne elég bizonyíték. Vajon modortalanság lenne most itt hagyni, befejezni a mosást, kivakolni a lenti fürdőszobát, vagy általában hasznos dolgot csinálni a jó előre megjósolható hisztériák helyett? Nyilván, és a Kalocsa Róza leánynevelő kalendáriumán ezek szerint edződött Herk majd szóvá is teszi. Nyilván.
- Még egyszer utoljára megkérdezem, aztán a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el. - és azzal elindul a pedáns konyhából a pont ilyen pedáns nappaliba, és megkeresi a pálcáját a hajtogatáshoz, nem néz közben fel a vendégre, még akkor sem, mikor a fehérneműk kerülnek sorra - Minek vagy itt? Az etetésen kívül. Komolyan.

numa numa yei

Értetlenül nézek rád, hiszen azt mondtad, hogy… De nem szólok semmit. Mit szólhatnék? Csak egy betolakodó vagyok, és talán mindig is az voltam, és talán soha nem is kellettem neked semmire sem, semmi igazán fontosra, csak telebeszéltem a saját fejem, hogy nekünk már nem lesz Más, más valódi, és rohadt nehéz bevallanom, hogy hosszú ideje csak áltatom magam. Mert így van. Vagy nem?
- Meghívlak – a szó közepén berekedek, vagy csak elcsuklik a hangom, nem tudom, nem is fontos, csak megbicsaklanak a világaim egy pillanatra, a sokadikra, de…legalább nem küldtél el. Veled maradhatok még egy kicsit. Csak egy kicsit. -  Az üzenet megvár. Hívtam taxit – miattad, hogy ne essen bajod, hogy ne félj a hoppanálástól, hogy minél tovább ülhess közel hozzám.
Mintha szándékosan kikerülnél, mintha mindenképp távol akarnál maradni tőlem, mintha félnél. Félsz tőlem?
Amikor elmész mellettem, lesütöm a szemeim, aztán irányodba fordulok, nézem, amit csinálsz, a mozdulataidat, a…fehérneműidet. Végül a kézfejedet. Hidegnek tűnik. Észre sem veszem, hogy szóltál hozzám, csak kis idő múlva, amikor végre megszakad az illúzió. Nem tudok neked azonnal válaszolni, hiába is szeretnék, hidd el, nagyon szeretném azt mondani, hogy véget vessünk a szenvedéseinknek, vagy az enyémnek, így vagy úgy, talán tényleg önzőségből, talán végtelen önzetlenségből, bármi előfordulhat. Nem tudom, mit mondhatnék neked.
- Vártalak haza – végül csak ennyire futja, tudom, harmatgyenge vallomás vagy mi. Ezt követi egy koordinálatlan mozdulat, felállok a székről, feléd fordulok, vagy az ajtó felé, tanácstalanul, mert el kellene mennem, hiszen te nem vártál, de látni akarlak még, és ezt nem tudom visszafojtani, megint nem megy, mert…
- Segítsek? - lépkedek feléd.

seneca már nem a régi

- Hagyj békén, Bancroft. Vidd a bűntudatodat máshová reggelizni. - zárja le kettejük eddig is egyoldalú beszélgetését, figyelmét már a ruhákra fordítja, és elismeri, most már kezd valóban érezni valamit szép lassan, de az nem kifejezetten kedvez Herk feltámadt jótékonykodásának, valószínűleg az egészségének sem, ha kimondja.

Várta. Az ember várja valami bizarr érdeklődéssel a számlákat is, meg persze az apró bűncselekményeinek következményeit - végül is eleget hallgatta Herk és Moira balhéit, abban pedig rendszerint főszerepet játszott Herk istenadta faszfejsége, és most, hozzáteszi, hogy Moira elemi ostobasága - és ehhez most őt érte a szerencse, hogy asszisztálhat. Megáll a mozdulatban, ásít egyet, egyenesen bele a kézfeje hátába, és unottan átnéz a válla felett, mint akit ugyan szórakoztat a királydráma, de már bérletet váltva rá sejti, hogy miért ő ül egyedül a nézőtéren.
- Nem kell. Megtetted a kötelességed, elmehetsz, au revoir. - még egyszer végigméri Herk rendezettségét, ami tökéletesen passzol a nappali ujjlenyomatok és életjelek nélküli terébe, de egyébként annyira tájidegen, hogy önmagában is ijesztő, dacára, hogy nem tűnik annak. Direkt használja ezt a hangot, így képzeli el azt a bizonyos Mrs. Herket, akinek köszönhették ezt a gáncs nélküli lovagot, de mert nem árasztotta el feltétlen anyai szerettel annak okán, hogy pont olyan kibaszott alkoholista volt, mint apu, ő most élvezheti ezt a végtelen kört, amiben lényegében magával beszélget, de valaki más szenvedésének szövegkönyve szerint - Menj, és keress valakit, akit ez érdekel.

numa numa yei

Mondhatnám, hogy meglep a reakciód, de igazán ostoba lennék, ha nem erre számítottam volna. De te nem kegyelemdöféseket adsz, hanem rajtam fened a késed, talán szándékosan, talán nem, és semmi fogalmam nincs, hogy mit akarsz tőlem, hogy mit akarsz már és mit már nem. Egyik pillanatban azt mondod, nem tudsz élni nélkülem, a másikban úgy dobsz el magadtól, mint a lovász a szarpucoló kefét, ha jól végezte dolgát. Mégis megtorpanok, amikor sokadjára intesz távozásra, és ezt túl szépen is fejeztem ki, és még mindig nem tudom, hogy amit érzek, az inkább düh vagy inkább fájdalom, vagy düh szülte akarat, torz vágyakozás, és nézlek, nézem a tekinteted, és eszeveszettül keresem azt a gombostűfej méretű csillanást, hol a jobb, hol a bal szemedben.
Ideje volna összeszedned magad, Bancroft! Ez a nő nem akar téged. Semmire sem. Játék volt az egész. Illúzió, volt idő, amikor jó voltál valamire, de ennek vége van.
- Aggódtam érted. Hiányoztál. Féltelek – válaszolok ingerülten, a „megmutatom, csak azért is” jegyében, nehezemre esik, pedig máskor is mondtam már neked ezt, de nem így, nem ilyen emlékek után. – Ha most kimegyek azon az ajtón – mutatok felé, miközben pislantás nélkül nézem az arcod -, így, akkor nem jövök többet be rajta. Ha be akarod fejezni, tessék! – kitárom a karjaim magam mellett. – Ha pedig hajlandó vagy beszélni, akkor 5 percig a taxiban fogok ülni az ajtó előtt.
Kilépek a küszöbödön, és becsukom magam mögött az ajtót. Kérlek, könyörgök, hogy gyere ki! Ezt kellett tennem, mert megőrülök tőled, megbetegítesz és egyszerre gyógyítasz meg, életben tartasz és elszívod az életerőm, beteges, amennyire magamhoz akarlak ölelni, jobban, mint az alkoholt valaha kívántam, és mégis elvonási tüneteim vannak tőled, ahányszor meglátlak, aztán ez elmúlik, és újra feltéped a sebeket. Beülök a taxiba, a hátsó ülésre, a másik oldalra, hogyha kijössz, be tudj ülni. Amekkora reménnyel ketyeg a mellkasom, annyira próbálom megértetni magammal, hogy nem fogod kinyitni azt az ajtót.
- A temetőbe – motyogom a sofőrnek egy kis idő után. Lassan elindítja a motort.