Egy ilyen átok okozta seb - sejti az agya legszélén, ahol valami tisztaság, rend kéksége uralkodik, pedig rohadtul belezuhanhatna a többi mellé az öntudatlanságba, de talán ezért: pont úgy néz ki, pont úgy fest, pont olyan szaggal bír, mint a hamburgerhús, fél-csecsemőfejnyi forró, barna barázdák, a kézművesség tenyérlenyomata.
Jobb válla úgy el van szorítva, hogy az alatta futó erek feleslegessé látszanak válni - véres bal tenyerével illedelmesen öklöt formáz, kopogtat, tájékoztat, a barátjához jött, a legközelebbihez, akinek önzőn az ölébe hajtja a fejét, és megkérdezi tőle, nincs-e véletlenül valami olyasmije, már az arcán túl, ami enyhítheti az ilyen fájdalmakat. Irodalmian hangzik, nem is összefüggőnek, de mert a parázs nem alszik el a húsában mélyen, nem jut eszébe hangot is kölcsönözni neki.
Régi barátja, az a magyarázatra nem szoruló hang elvezette ide, nem hallgatni rá pazarlás volna - mint a leszúrását megértő disznó, felhördül, és bolyongva maga körül megindul a lány felé, hideg tekintete mégis kivehető, mint valami végső jellemvonás, amellyel búcsúzik az ember saját magától - ha lenne tükröződő felület, megnézné magát benne, még senkit nem látott haldoklani, de nem is hitte, hogy ilyen elsők is vannak.
- Andrine... Andrine.. - személyisége megtartani látszik önmagát, bár érzi a hangján, mintha imádkozna az istenéhez, de annak egészen biztosan nem beceneve ez, és egyébként is különös viszonyuk nem most menti majd meg. Lényének egy hideg, ablakszerű leképeződése most is bámul, méri a világot, mint zsugori a pénzét: az nagyon is ott van, mögötte a semmi most is betölteni várja a pillanatot, uralni azt, legyen bár a test darabos, ami újra lépésre készteti, ami nem tette lehetővé, hogy most ne a túlélés érdeke mozgassa - összeszorul a gyomra a gondolatra, hogy a lány hamarosan látja majd őt ilyen állapotban, kíváncsi az arckifejezésére, arra, mit mond majd, ha megérti, mi történt, úgy mindenestül éhes, és ezen a mindent betöltő sült hússzag nem segít.

Nem szereti, amikor így jönnek hozzá, de egyre gyakrabban jönnek. Mintha nyitott ablaka lenne az észak veszélyeire, az apja távozása elvitte a kulcsot, nem lehet bezárni, viharban, napsütésben, mindig nyitva áll, olykor ugyan elfeledkeznek róla, de aztán amikor baj van, mintha éjszakába világító torony ablaka lenne. Mehetnének máshova, mások bizonyára jobban is értenek ahhoz, amit ő csinál, de ugyanúgy tudja, mint ők, hogy nem mehetnek máshova. Nem fordulnak másokhoz, ha fordulhatnak egymáshoz is, nem hogy íratlan törvény, de némán elsuttogott fogadalom ez, a megtörhetetlen fajta, az a fajta, ami alól nem bújhatnak ki soha, és ha mégis megtennék... nem lenne többé hova hazatérniük.
Égett hús szaga van. Nem csak a bőréből, nem csak az ingujj maradékából, de mintha még a hajából is az áradna, álmából felriasztva különösen émelyítőnek érződik, de látott már rosszabb dolgokat, olyan dolgokat, melyet az ő korosztályuknak nem kellene látnia, de már mind túlvannak valami sötét keresztségen, amitől akár fel is nőhettek volna, épp csak mintha képtelenek lennének rá.
- Gyere - ennyit mond csak, különösen hűvös, józan, csendes hangon, ő, aki elsőként tud sírni bármilyen butaságon, még csak nem is annyira titokban és elég, ha Mika egyetlen rossz szót szól hozzá, máris darabokra törik, ő, aki némaságba burkolózva, a világ összes fájdalmával tud velük az üveg aljára nézni, aztán addig táncol ugrálva, amíg valaki le nem emeli az asztal tetejéről, még mielőtt leesne onnan; ő most csendes és józan, határozottan karolja át Roman derekát, hogy így jussanak el a konyháig, pedig biztosan nem bírná el őt, ha nem jönne a saját lábán, bármilyen lassan is.
A holdfény egyformán sápadra festi őket a hideg csempén, nincs is szíve teljes világosságot gyújtani, épp csak a pultok feletti lámpákat kattintja fel, hogy biztos szemmel lásson, biztos kézzel dolgozzon - Mutasd.

Sok mindenre gondol egyszerre - úgy általában az emberi test esetlenségére, amit a mágia sem rejteget elég hatékonyan, és nem azért, mert olyan kiváló megfigyelő, megnyilvánul minden fejfájásban, pattanásban, a halánték őszbe borulásában, hogy nem ér semmit, úgy igazán tényleg lófaszt se - aztán arra, vajon Andrine levonta-e már maga is ezt a következtetést, közvetlenül az után, hogy megértette, hol is van az ő helyük a teremtésben.
- Nem azért vagyok itt.. - mondja, aztán mutatja a karját, elengedi, és hagyja a vért megpattanni az ujjai között, bár valami dacosság nehezen enged teret még a régi barátnak is, nyilván a hülye megszokás, pedig sosem volt közelebb hozzá, hogy lássa az ereket a bőre alatt, Andrine tökéletes, amennyire égitestek szoktak azok lenni, távoli és csak egyként értelmezhető. Érdekes. - Nem mehetek haza az után, hogy ők küldtek oda.

Tudja, hogy mekkora törése ez most a sorsnak, bár a seb is súlyosnak érződik, annál sokkal mélyebben fut a szégyen - amiért megbízunk szüleink emberségében, morális mérlegében - és az ismeretlen félelme, ahonnét most előkúszott, egyelőre egy egész darabban, ha félig elfogyasztva is. A felismerés, hogy kicsodák ők valójában, ez minden bizonnyal bódító hatású, arcba nyomott kábítószer sem ilyen tisztán adja felnőttségünk körvonalait - vagy, mert róla van szó, kijózanító, világos. Még nem döntötte el, megbocsájt-e ezért, de mert érzelmek híján főleg csak sejtette, mikor mi volna racionális, vagy épp ellenkezőleg, a hisztérikus, és ezáltal emberi, várakozott, mint mindig.
- Mióta tudod? - kérdezi az arcát figyelve, és mert helyzete megengedi, átható tekintettel térképezi fel minden pórusát, mimikájának hajlását, még azt is, hogy vesz levegőt, haján hogy ég a csekély fény, hogy lesz belőle is az a valaki, akinek szánták, miként rajzolja át a muszáj az emberi jellemet. Biztosan tudja, másképp nem volna ilyen gyakorlott, tudnia kell - most már ő is tudja, honnan a sebek néhányukon, miről nem beszélnek, pedig neki mindenről, mindig, mindenki.
Ép kezével megérinti a csípőjét - ezt éri el, ez tűnik ésszerűnek egy kezdődő kiborulás alapján. Három ujja nyugszik rajta: szinte nem is érzi most az erősödő hússzagot.

- Tudom. Semmi baj - mindig ezt mondja mindegyiküknek. Tudja. Érti. Nem csak úgy érti, ahogy barátok mindenre azt mondják egymásnak, hogy értem, megértem, tényleg érti, mert ennek ugyanúgy részesei, még akkor is, ha más-más szerepeket töltenek be. Az apja őt biztos sosem küldené el helyekre, ahol baja eshet. Neki nem ez a szerepe, ahogy a lányoknak többnyire nem ez a szerepe, és dühíthetné, talán valahol dühíti is ez a megkülönböztetés, épp csak megtanulta a szerepét. Túlságosan is jól tanulta meg a szerepét. Gyakorlatilag eggyé vált vele, ő maga a szerep, és talán nem is több ennél. Soha nem is volt, soha nem is lesz.
Az, hogy nincs baj, hogy semmi baj - az már hazugság. Tökéletesen átlátszó és émelyítően egyszerű, bizonyára egyiküknek sem nyújt semmiféle vigaszt, valahogy mégis jobb, hogy van.
Nem tudtuk mindig is? Egy kis része ezt szeretné felelni, mert amióta tudja, amióta tényleg tudja, ezt érzi. Tudat alatt talán mindig tudták, mert látták, hogy ez a család, ez a nagy és szerteágazó család nem egésen olyan, mint más családok, még a gazdagságuk sem olyan, ahogy jönnek és mennek nem olyan, az arcok, a mosolyok nem olyanok, az üzleti telefonok nem olyanok, az egészben van valami baljós feszültség, épp csak amíg gyerekek voltak, igazi gyerekek, nem tudták megnevezni mitől nem átlagos és normális. Egy gyerek automatikusan jónak gondolja a szüleit. Még a furcsaságra sem az az első reakciója, hogy a szülei talán "rosszak". A munkájuk miatt pedig pláne nem fájdítja a fejét. De talán tényleg tudták mindig, micsodák, mert ennek születtek ők is, észrevétlen mégis ösztönösen. Meglehet, egyikük sem volt soha más, mint ami most is épp csak most tisztábban látják magukat a tükörben.
- Egy ideje. Pár hónapja talán - vagy inkább másfél éve, amikor az apja először vitte le úgy az üvegházba, hogy nem hallást erősítő főzetet kevertek, nem könnyű vágások fájdalmát oltó tinktúrát, nem influenza ellen javallott vitamin keveréket, vagy mások jólétét és gyógyulását segítő bájitalokat, inkább valami olyasmit, ami mindennek egészen az ellentettjét éri el. Mert mi szüksége lenne neki, nekik erre, hacsak nem lehet valós forgatókönyv, hogy ártani akarnak valakinek?
Kihúz Romannak egy széket, gyengéden letolja rá, sérült karját felemeli a pultra, óvatos mozdulatokkal igyekszik kiszabadítani ingje romjaiból. Nem kellene varázsolniuk még, megtehetné persze, az apja bizonyosan magára vállalná, de egyébként is óvatosabb tud így lenni - Ez volt az első...? - kérdezi talán minden tapintattól mentesen, de igazán nem az hangzik ki belőle, hogy "te még csak most...?", ez az egész tulajdonképpen nem érdekli őt, mit számít, ha aztán mind ugyanoda lyukadnak ki?

Könnyű Andrine elméjére gondolnia - hogy annak mélyén vajon mi fogalmazódhat meg helyzetükről, mi lappang még várva a lehetőséget az eltörére, mert nyilván véleménye van a szerepe alatt, mert nyilván motivációit is hozzáillesztette a neki osztott lapok sokaságához, de ez, bármi néven is nevezheti, nem jön elő magától, és nem csak azért nem, mert a lány tökéletes volt, embereket meghazudtoló és csúfoló módján idegen közöttük, hanem mert félt tőle, és erre egyből irigyelni kezdte azt a hatalmat, ami félelmet ébreszthet egy olyan tündérben, ami erre kényszeríti akkor is majd, amikor összeomolhatna.. látni akarja, legalább részleteiben a ziláltságot, ami feldúlja az arcot szükség idején, és nem takarhatja be önmagával egy személyiség sem, szálai kiszabadulnak, és Andrine álomszerűsége megtörik, aztán létezni kényszerül a továbbiakban.
Éhesnek érzi magát, az égett hús szaga ellenére.

- Igen. A pénzügyeikről tudtam, és nem érdekelt, de ennek nem látom értelmét. - tudja, hónapok óta tartogatja magában a felismerést, hónapok óta mérgezi csendesen magát vele, és látszólag remekül viseli, külön ékszer a bőrén ez a tumor, bármelyikük ülhetne itt, akkor sem tenne másként. Megint megfogja a ruháját ép kezével, könnyű a zavart szenvedő értelmetlen biztonságkeresését felfedezni a mozdulatban, elképzelhető, hogy azért is teszi - de nehéz, sűrűsödő légzése az éhség eredménye, biztosan van íze annak a pániknak, annak az úrnak nevet is lehet adni, ami erre utasít, végezni dolgunkat, és ha neve van, hát meg is lehet változtatni. Nem érzi, nem is érezte soha a fenyegetést, látni persze látta, felismerte, ha felé tartottak, de Andrine tökéletes fogoly, és egyszer talán tökéletes áldozat is lesz, nagy harapásokkal elfogyasztható remegéssel, és ő nem lesz ott, valószínűleg addigra megöli majd valaki ilyen ostobaságok címszóval, mint a bosszú, vagy a valuta. Megmarkolja az anyagot, és ismét az arcára néz, nehezen szólal meg, csupa zabálhatnék a hangja, ha épp összecseng a fájdalommal is.
- És élvezed a bizonyosságot? Hogy egyszer nem lesz mit összerakni, és eltemethetsz bennünket, gondolom sorban mindenkit, és csak olyanok maradnak, akik nem kérdeznek már semmit, és téged sem érdekel, csak a feladatod. - ebben tökéletesen biztos - majdnem annyira, mint Andrine jelenlétében, abban ember nem lehet nyugodt soha - ez be fog következni, a barátaik ennél hevesebbek, képességek terén pedig gazdagabbak, értelmszerűen minden történet végén van egy punktum. Nem félti az életét igazán, hiányzik belőle ez a késztetés, de a lány számára ez nem lehet még behegedt seb, még várat magára, annál erősebb a késztetés, a vágy, hogy fejet hajtson minél hamarabb azelőtt, aminek ő a helyére kíván lépni.
Megadóan, nyugodtan tűri a gyógyítást, segít kibújni az inge maradványaiból, hátát a szék elejének veti, és fájdalom helyett inkább a még mindig szorított anyagra figyel: ha egyelőre más érzékeivel is, de úgy táplálkozik Andrine jelenlétéből, mint az a nagyobb úr, a kényszer szokott.

Féloldalas, keserű mosollyal bólint. Hogy a dolgoknak van-e egyáltalán értelme, nem tudja eldönteni. Valaki számára bizonyára van, vagy miért csinálná? Az, hogy ő nem érti teljes egészében, nem hordoz magában semmiféle meglepetést, hogyan is érthetné? Nem lát eleget, mert nem avatják be, neki nem ez a dolga, és valahányszor próbálta magát kicsit jobban beleásni, végül inkább mégis elfordította a fejét és a fülét. Nem hiányzik ez neki. Így is folyton aggódik, amióta így jönnek hozzá. Nem akar még többet tudni, elég ha tudják azok, akik láthatólag évek óta biztonságos ügyességgel játsszák ezt a játékot, épp csak abban nem biztos, hogy ezt a rutint meg tudják tanítani nekik is.
Nem remegnek meg az ujjai, ahogy biztos tapogatózással szedi ki a kis darabkákat, amik a fiú bőrébe olvadtak - valahol tudja, össze kéne rándulnia nem csak Romannak, de neki is, valahányszor hozzáér, de nem rándul össze, nem szisszen fel, nem remeg az ujja, nem undorodik és nem sírja el magát. Persze valószínűleg el tudná, ha megengedné magának. És remegne is, ha Roman lenne az első barátja, akinek gyógyítóra lett volna szüksége, de csak őt kapja helyette. Először még remegett a keze, amikor Mika jött felszakadt szemöldökkel, zúzódásokkal és több törött bordával. Nem is volt olyan rég, mégis ezer évnek tűnik, talán ezer év indokolhatná, miért nem rendül meg igazán. Vagy csak iszonyatos hamarisággal gyilkolta meg önmagának azt a részét, amelyik képes lenne megrendülésre.
Ugyanilyen hamarisággal, némi értetlenséggel villan aztán fel tekintete a fiúra, ahogy végzett az első fázissal - Mégis miért élvezném? - kérdez vissza némi bizonytalan elborzadással, sosem érezte sem a tudást, sem az igazságot igazán felszabadítónak, inkább rémes felelősségnek és bizonyos tekintetben átoknak. Néha csak jobb nem tudni bizonyos dolgokat és mivel ők mindig csak ketten voltak az apjával, sokáig dédelgette magában, milyen jó a kettejük kapcsolata. Most is jó, csak kicsit átalakult. Annak idején az anyjával kapcsolatos pletykákat is igyekezett kevéssé meghallani - nem tudni azt is jobb volt.
Megvonja a vállát, nem közönyösen, inkább csak úgy, mint aki tudja, nincs hatalmában változtatni ezen - Egyszer mindünket eltemetik, Roman, ez is csak egy élet, épp olyan, mint az összes többi. És honnan tudhatnád? Talán ti fogtok eltemetni engem - ebben viszont van már némi közöny, egészen szenvtelenül beszél saját halálának az eshetőségéről, aztán csak ellép a fiú mellől és alkoholt tölt egy pohárba, nem fogasztásra, hanem hogy törlőkendőt mártson bele és visszatérjen Roman sérüléséhez - Sajnálom, ez nagyon csípni fog, de jobb, ha fertőtlenítjük. Készen állsz? - megkérdezi, szabad kezét megtámasztja a fiú másik vállán, mintha a baráti érintés segíthetne bármiben, és ki is várja, amíg Roman válaszol, csak utána kezdi végigtörölni az égett bőr híján inkább húst, újra meg újra megmártva a kendőt az alkoholban.

Elgondolkozik pillanatokra - Andrine művészete úgysem igényli a jelenlétét, sőt, minél inkább eltávolodik tőle, annál könnyebb neki - vajon mi volna a legvalószínűbb befejezés mindannyiuk számára, mert nyilván ez számolható érték, olyasmi, amit józan belátással mérni lehet, ha nem felhőzi azt semmi szentimentalitás. Figyeli az alkoholba anyagot nyomó mozdulatot, Andrine mindengyiküket túléli majd, ha rajta múlik, de persze emberből van ő is, bármi váratlan szenvedély magával ránthatja, mondjuk éppen Mikael, akire majd valaki más testében találnak rá átvágott torokkal - vagy vajon visszaváltoznak, mikor meghalnak? el ne felejtsen utánanézni - és aztán Szafficseket valami szerencsétlen baleset éri, neki pedig elmúlik a születése óta szűnni nem akaró fejfájása a hangjától. Hella temetésén találkoznak majd, ahol Ragnarököt nem érdekli, hogy miatta történt, az alkoholizmus és az ostobaság halálos, Lars bőg majd, Lars mindig bőg, mielőtt eltűnik, talán rendőrök, talán egy sorozatgyilkos jelentőségét alábecsülve.
A merengésből megint Andrine zökkenti ki, szenvtelenül néz rá, de nem biztos benne, hogy látja is, mármint őt itt, nem a sok veszteségtől egészen keserűvé aszalódót, aki természetesen túléli majd, aki az ő koporsóját már egyedül kíséri.

- Nem valószínű. Az emberek vigyáznak a szép és hasznos dolgaikra, és te nő vagy, mi pedig hímsoviniszták. Elég jók a túlélési esélyeid. - biccent egyet a kérdésre, aztán némaságba süpped, egyebet nem tehet. Igen, Andrine nem olyan buta, hogy feláldozza magát, ugyanakkor a szüleik is többé-kevésbé sértetlenek, csak a felszín alatt háborodottak. Azt nem kétli, hogy fizikailag megsemmisülni volna üdvösebb, ezt a szenvedést nyújtja el valaki értelme, ragaszkodása: lehet, hogy empatikusabb lett volna biztosítani a lányt arról, hogy még előttük meghal, lehet, hogy ő jobban érdemli mindegyiküknél. Ezt persze könnyű félreérteni, az ember elméje, ha nem beteg, nem érthet egyet a kegyes halállal sem, ezért inkább halkan felszisszen csak, mikor a karjához érnek.
- Azt hiszem, a szüleink.. elkényelmesedtek. - szűri a fogai között, próbálja ellazítani a karját a gyógyítást segítendő, Andrine testére koncentrál, nem az arcára, az arca valószerűtlennek tűnik a ködön túl, halálközelinek - Ha azt hiszik, mi sem fogunk belehalni.. abba, amibe ők kényszerűségből nem. A többiek.. a többiek is ezt hiszik.. hogy majd túléljük, mert mi nem halhatunk meg.