Hónapok teltek el, de én nem mertem feltűnni a fényben. Sokáig barangoltam még utána is, sokáig kerestem a célt, nem meglepő azt hiszem, hogy nem találtam. Az évek során elembertelenedtem, nem tudom már igazán, hogy hová tartozom és mit szeretnék, de Tatjana mindig a fény felé próbál húzni engem. Ahogy láttam, tényleg lehetőségem nyílik arra, hogy hazautazzak - vagy legalábbis a környékre -, engedtem egy idő után a kísértésnek. Hiányzott Bulgária, a maga csodás módján. Egészen más az életvitel, a környék... az angol esős, nyálkás időtől szinte hányingerem volt már a végére. Szörnyen rosszat tett nekem ez a néhány év, a testvéreimtől eltávolodtam, a többiek pedig szinte kitagadtak vagy inkább halottnak mondtak engem, de megtanultam értékelni az apró jót az életben, a szükséges rosszal együtt. Nem hinném, hogy valaha is erőltetni fogom a visszatérést, inkább lenne ínyemre egy új kezdet, egy új élet Vele, aki nem hagyott el, aki keresett akkor is amikor más nem. Csak reménykedni tudok, hogy megkapta a levelemet és a régi, gyermekkori törzshelyünkön ismét találkozunk, ismét egyesülhetünk, még ha a mi kapcsolatunk nem is az az igazi nyálas szerelmes dráma, mint amire egyesek számíthatnak. Nem mondom, hogy jól vagyok igazából, mert egyáltalán nem. Igyekszem az ellenkezőjét mutatni, de a pyromágia felemészt, egyre kisebb részem érzem mágusnak, még az a kevés varázslat is elveszett már úgymond bennem ami volt. Nem erőltetem, hisz az évek alatt inkább mugli nomád módra éltem az életem mintsem varázslóként... de valamilyen szinten felmerült bennem a gondolat, hogy ezt is meg kellene most már próbálnom, hogy nincs ki üldözzön, nincs ki keressen... új életcélok felé terelgettem magam. Talán Tatjana ebbe is a segítségemre lehet majd... de miért is kezdeném rögtön ennyi kéréssel? Csupán csak nyugalomra vágyom és biztatásra, icipici biztatásra a jövőnket illetően. Abszolút megérteném, ha már nem érdekelném, ha már talált volna valakit aki értelmesebb és jobban megáll a lábán a világunkban. Helyet foglalok a fűzfa alatt, egy hosszabb bottal a földet kapargatom és elmélkedem. Kiürítem az elmém. Észre sem veszem, hogy valaki közeledik...
♫ Berserkir
••
I solemnly swear
I am up to no good
Tatjana Ivanova
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Frances Bean Cobain
»
»Vas. 3 Nov. - 1:10
Ilarion & Tatjana
There's no more words for what I've done! I find myself behind the sun!
Boldogsággal töltött el a tény, hogy a Nagyúr elbukott végleg, és minden követőjére is vadásznak a Minisztériumi aurorok és minden igazság szerető ember. Ez számomra már csak azért is jó, mert azt jelenti hogy Ilarion is hazatérhet hozzám, azaz már ha egyszer megtalálom végre. Elgondolkodtató hogy lassan valami nyomkövető átkot teszek rá hogy tudjam merre jár, és ne egyen szét az aggodalom. Már hetek, hónapok teltek el a legutóbbi levélváltásunk óta és amikor újabb levél érkezik, boldog mosollyal fogadom hogy találkozni akar velem a régi törzshelyünknél a fűzfánál. - Igen, igen igen! - ugrálok fel az íróasztalom mellől, ahol a levelet olvastam és már szaladok is hogy felkapjak valami vállalhatóbb ruhát mint egy szakadt talár. Aggódtam érte hiszen az egy dolog hogy a jegyesem a szüleink jóvoltából, és el kellett volna engednem, de én nem tudtam. Nem fogadtam el hogy meghalt, és nem adtam fel a keresését se. Ritkán tudtunk találkozni ezekben a vészterhes időkben de most talán hazatérhet hozzám. Mert a saját családjához nem mehet haza. Nem engedem vissza. Olyan nincs a világon. Ilarion ozzám fog hazajönni és nem engedek belőle. Viszonylag gyorsan szaladok a találkozóhely felé. Sötétkék talárban és kibontott hajjal, mert tudom hogy mennyire szereti a hajamat. Sietek ahogy tudok, és csak kétszer akarok átesnia saját lábamban. Az új világ, az új rend... kicsit bizakodással tölt el, hogy a gonosz legyőzésre került és talán van esélyünk egy közös életre. Reménykedem, hiszen mást nem tehetek, és már messziről megpillantom a fát ahol mindig is találkoztunk. Arcomon mosollyal szaladok a fa felé. - Ilarion! Ilarion! - vetődöm rá és nem érdekel hogy ül, áll, fekszik. Bármit is csináljon én örülök neki és nem habozok ezt kifejezni is. - De jó hogy végre itt vagy! - Persze eltettem minden levelét és üzenetét biztos rejtekre.
♪ No more sorrow ••
I solemnly swear
I am up to no good
Ilarion Dragomir
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Alex Hogh Andersen
»
»Csüt. 12 Dec. - 14:01
Ilarion & Tatjana
Megnyugvást keresve
Igyekszem majd minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy jobb életem lehessen. Furcsa ennyi év után visszatérni a civilizációba, nyilván, nem lettem ősember, de azért nem volt meg az a luxus, hogy meleg kaját, meleg ágyat láthassak minden egyes nap. Szörnyű, hogy ez előfordulhat még, szörnyű, hogy ilyen emberek léteznek akik belehajtják az embert a saját vesztébe... és hogy a családra se lehessen számítani? Kiábrándító. Minden megmaradt reményem csak azért tartott életben, mert Tatjana az életem része. Apró nevetéssel reagálok a vetődésre, szorosan magamhoz húzom őt, immár mindketten a földön fekszünk. Pillanatokig csak ölelem, végre nem kell szégyenkeznem a kinézetem végett, a tisztaságom miatt. Nyugodtan megszállhattam egy nyilvános helyen mielőtt idejöttem, felkészültem, hiszen nem akartam hogy rossz bőrben lásson. Látott már, de nekem most ez fontos volt. Furcsán érzem magam kicsit, de mosolyom akkor sem lankad, ahogy őt nézem mozdulatlanul, ahogy a vidámságot látom a szemében... - Bizony, itt vagyok. Nem is kell már elmennem... vagyis, hát menekülni legalább biztosan nem. - Abba még nem gondoltam bele, mi lesz, ha majd a szüleim is megtudják, hogy visszajöttem, mit gondolnak majd Tatjana szülei és így tovább... elterelésképp hátrasimítom csodás fekete haját, végigsiklok kezemmel arcán. - Minden rendben? Hogy vagy? Mesélj, mit szólnak a történtekhez a szüleid? - Milliónyi kérdésem van amit most már feltehetek félelem nélkül, kételyek nélkül, de azért némileg még bennem van a bizonytalanság... remélem majd Tatjana elűzi ezeket a mai napon.
Kezdőlap
