Ahogy minden tanárnak és diáknak, úgy hivatalosan nekem is jár a kikapcsolódás a roxmortsi hétvégéken. Rendszeresen élek ezzel a lehetőséggel annak ellenére, hogy nem tudok vajsört inni, és nincs lehetőségem édességek vásárlására sem. Számomra sokkal nagyobb öröm az, hogy egy kicsit kizökkenhetek a mindennapi kerékvágásból, és olyan arcokat láthatok, akiket egyébként nem. Tehát a vajsörtől függetlenül minden alkalommal betérek a Három Seprűbe pár kedves szó erejéig, ha másért nem is.
Ma is hasonló szándékkal indulok útnak a félig macskaköves, de inkább poros ösvényen. Nem érzem a finomra taposott és rúgott port az orromban, és nem bukdácsolok a kiálló kődarabokban, de ilyenkor mindig felidézem azokat a pillanatokat, amikor még éltemben gyalogoltam.
Súlyos, hangos menetelés léptei voltak azok. Vállamon fegyver, mellemen vért, hajam és arcom pedig ragadt a több hetes mosdatlanság miatt. Csak a cél lebegett a szemeim előtt: haza kell jutnom innen. Ennek ellenére nem mutattam gyengeséget. Kisebb vezetőként nem tehettem ezt, hiszem tudtam, hogy mások is ugyanerre vágytak. Ismertem névről az embereimet, tudtam mindegyikük történetét és legféltettebb titkaikat, melyeket csak nekem mertek elmondani a táborban. Nem gyengülhettem el ezek előtt az emberek előtt.
A diákok is az én katonáim, ha úgy vesszük. Felelősséggel tartozom irányukba és példamutatással. Nem véletlenül vagyok semleges attól függetlenül, hogy meghallgatom őket, ha kell. Olyan ez, mint régen. Más a köntös, mások az emberek, de a felállás megmaradt.
Az átlagosnál korábban indultam, ezért ahogy beérek a faluba, nem találkozok diákok tömegével. Pár ember lézeng még csak ezekben a korai órákban, és ezt a javamra kell fordítanom. Zavartalanul veszem a Szellemszállás felé az irányt, hogy ott gondolkodjak általános, minden embert foglalkoztató filozófiai kérdéskörökről, mint a koboldlázadásokat kiváltó koboldtársadalmi problémák és az óriások jelenlegi élete.
Csendes, nyugodt helyet kerestem ehhez még évekkel ezelőtt, és egy kevés örömmel éltem meg, hogy ráleltem az elhagyatott ház előtti kerítésre. Diákok is csak ritkán járnak erre, ezért most sem kell félnem, hogy ok nélkül rámrontanak.
A borús világlátásom nem érdemel publikációt.

Sok tíz, de már száz év is eltelt, mióta a leány átlépte azt a határt, amit halandó igen csak ritkán merne. Áttetszővé vált, homályossá, mégis a Sors furcsa fintora, hogy pont ez segítette abban, hogy mindent megértsen. A múltja, a jelene, és majdhogynem a jövője és tisztává vált. Az éveknek, és a kedves kalandoroknak köszönhetően végre megértette mi is ő, ki is ő, és ki lehetett volna... A halál kegyetlen, mondják sokan, ám a leánynak az igazság sokkal jobban fájt. A képességei, amiket mindig rejtegetnie kellett, a pálca titokzatos eltűnése, ami az egyetlen remény lett volna a számára mind-mind elvették tőle azt, ami születése jogán járt volna. Szomorú volt, sokáig gyászolta önnön magát, míg nem végre el tudta fogadni sorsát. Beletörődött, és lassacskán végre ismét meghallotta a remény hívó szavát. Látni vélte a férfit, akit oly' vakon szeretett, akitől volt, hogy félt, majd meghalt érte. Mégis, mindössze képek voltak ezek csupán, melyek vezették előre hosszú, évszázados utazásain át. Vezették egy olyan helyre, melyről álmodni sem mert volna sohasem, mindössze mások történeteiből hallott a hatalmas kastályról, melyet szörnyűséges rengeteg ölel körbe. Ismét úgy érezte, mintha darabokra törnék a szívét. Ez az a hely, ami oly' sok izgalmat tartogatott volna számára, és mégsem juthatott el ide sohasem. Most sem képes megközelíteni, hallott is róla eleget a vándoroktól, "védőbűbáj", így szokták hívni. Helyette körülötte kerengett, a férfi képe minduntalan erre hívta, az az apró mosoly, egészen az előző estéig mindig arra mutatta az irányt. Ámbár a mai korai órák új irányba hívták. Egy ismeretlen, szinte már kihaltan csendes kis falucskába, a macsaköves utcák vezették útján előre, mígnem egy hatalmas, elhagyatott kúriához nem ért. Nem értette, miért is ide hozta ezúttal a kép, de már megtanulta az évszázadok során, hogy nem érdemes megkérdőjeleznie, hiszen úgyis mindig igaza lesz.
- Mr. Blynberch... - Halkan csúszik ki a hang ajkai közül. Mint, aki szörnyet lát, rémült tekintete talán emlékeztetheti a férfit, amikor hirtelen színtvallott, micsoda is ő. Ezúttal viszont nem ájul el, nem is képes már rá. Mindössze dermedten áll a leány, mozdulni sem mer. Érzi, hogy ezúttal valós, nem csak egy képként jelenik meg előtte a férfi. Mégis fél, hogy ha megmozdul, talán ezúttal is eltűnik előle.

Az életben minden okkal történik. Mindenki ezt mondja, akkor is, ha erre semmi szükség, mert már az emberek könyökén folyik ki. Mindent irányít egy felsőbbrendű hatalom, nevezzük azt univerzumnak vagy valamilyen istennek, esetleg a sorsnak, de ezt már rég elfogadtuk életünkben is. Ugyanakkor mi van a halottakkal? Mi van akkor, ha ránk ezek a magasztos és olykor értelmetlen eszmék nem igazak? Mi van akkor, ha ránk nincs hatással az univerzum és mi sem vagyunk hatással másokra? Mi van akkor, ha ez a tünékeny való igazából nem is igaz, hanem a halotti sírban átélt mozgóképsorozat?
A válasz egyszerűbb és triviálisabb, mint azt a filozófusok szeretnék: nem tudjuk, hogy mi van akkor. A tény azonban megijeszti az embereket, hogy nem tudunk mindent a világról. Nem véletlen tehát a sok mítosz, a kitalált istenek, a népek eredettörténetei és nem véletlen maga az Egyház sem. Az emberiség virtuális valóságot teremt a tudatlanság miatti félelme okán, és talán ez történik a holt lelkekkel is, akik visszavágyódnak. Talán csak képzelgünk, de ugyan miért ne élvezhetnénk ezt az egészet?
- Igen, ms. - megfordulok, és torkomon akadnak a szavak. Annyi éve már, hogy elhagytam az otthonomat és ezzel együtt Annát is, hogy jogosan mondhatnám, hogy mindez elveszett a múlt emlékei között. De az én emlékeim rendszerezettek és örökkévalók. - Mit keres itt, ms. Moore? - itt. Csodálatos, hogy hányféleképpen lehet értelmezni ezt az egy szót, és nem is feltétlen csak a térre. Mit keres ebben az időben, ezen a helyen, egyáltalán a világon? De bármennyire meglepő a jelenléte, örülök annak, hogy nem halt meg teljesen.
- Kérem, mondjon el mindent. - közelebb megyek a csak sziluettként, de számomra teljesen bizonyosan kirajzolódó szellemalakhoz, és nem is elfeledve, de nem törődve a testiség képtelenségével, megfogom a kezét.