Öt órai tea, hát persze, hogy nem felejtettem el, mama.
Hogy is felejthetné el? Mások utazással töltik az első Roxfort utáni nyarukat, fergeteges partikra járnak (egyesektől úgy hallotta), felelőtlenül viselkednek, Merlinre, szórakoznak. Neki a családja jutott, mint mindig, minden út végén ők várják és minden új kezdet kapujában, mintha a nemes és nagy múltú Black-ház örök és sérthetetlen lenne, holott a valóság - erre Bella sosem győzi elég hangosan felhívni az ő, vagy épp a szüleik figyelmét - ettől messze áll. Mégis, ő nem adta a fejét utazásra, ifjú hölgyek ilyesmire nem vetemednek egyedül és inkább nem kérdezte meg, kivel mehetne, helyette a családi üdülést követően alig győzték betáblázni társasági eseményekkel a naptárát, nehogy unatkozzék, nehogy ötletei támadjanak, nehogy ne legyen szem előtt. De persze, vele könnyű. Annyira szem előtt van, hogy néha megfeledkeznek róla, de azért az anyja nem felejtette el délelőtt emlékeztetni, hogy uzsonnára fontos vendégük érkezik.
Nem annyira fontos, hogy felügyeletre szoruljanak, és nem annyira, hogy az ezüsttel terítsenek, de annyira mindenképp, hogy ne kelljen aggódni és feszengeni. Kivételes, ha egy vendégnek tényleg örül. Persze udvarias és rettentően kedves mindenkivel, kivel jobban, kivel kevésbé, ügyfes megfigyelő, szavak nélkül is tudja, mit várnak tőle idehaza, kivel hogyan kell viselkednie, de közben hol nem lépi át a saját határait, hogy nem hazudtolja meg magát teljesen. Szeretne mindig önmaga maradni, még ha rejtőzködve is, de önmaga.
De Anát igazán szereti, kicsit talán úgy, mint ahogy Cissát is szereti, ők ketten persze nagyon különböznek, de ránézésre az ember ugyanazt a hófehér bőrt, világos tekintetet, szalonokba (zárt üvegvitrinekbe) illő finomságot látja. Anathema Avery azért minden illúziója ellenére mégis csak nagyon más, mint a saját húga, rendszerint merőben más témákról fecsegnek ők ketten, ha magukra maradnak és másfajta pillantásokat váltanak a felnőttek háta mögött.
Adott lenne a helyzet most pláne másmilyen beszélgetést folytatniuk. Egy nálánál kevésbé tapintatos ember, talán magától élne is a lehetőséggel, anélkül, hogy tudná, Anathema mit szeretne. Ő azonban a végletekig tapintatos, többnyire legalábbis, vendégekkel mindenképp, már-már annyira, hogy csomót köt saját esetleges kíváncsiságára is. Néha szabályosan magába fojtja a szót, feltolja a nyelve hegyét a szájpadlására, felső fogsora mögé, és ha halvány mosolyt szolgál fel mellé, senki ember fia nem veheti észre a mozdulattól épp-csak megfeszülő felső ajkát. De Anathemát egyébként sem lenne szíve faggatni, elképzelni sem tudja (vagy talán elképzelni tudja, igazán átérezni viszont nem, hiszen nem járhat a lány cipőjében), hogy érezheti magát, milyen lehet egyedül elveszettnek lenni, mások kegyelmének és jóakaratának kitéve, öntudatlanul politikai, hatalmi szereplővé válni, oldalt választani, még ha csak egy kislány is, akinek aligha ajánlották fel a választás jogát. Ha tudna, segítene. De nem biztos benne, hogy segíthet, azon túl, hogy barát marad, az a fajta, aki vészterhes időkben is marad.
- Hát persze, Ana - felpillant a lányra, ahogy a teájáért nyúl ő is, azért csak a szeme mosolyog, hátha nem kellene túl vidámnak mutatkozni ilyen furcsa, vészterhes időkben, és hát nem lepődne meg, ha furcsa, vészterhes, egyenesen szomorú dolgokról kellene  most beszélniük.
Ehhez képest a történet nem várt kanyart vesz, némi szolid, udvarias csodálkozással hajta csak félre a fejét, most hogy senki nem figyel, bokájánál keresztezett lábainak egyikét inkább átveti a másikon, és azzal a lendülettel együtt kicsit jobban Anathema felé fordul. Ehhez a beszélgetéshez nem szomorúság és nem udvariaskodás illik, inkább egy őszinte, baráti jobb, amelyhez megbocsátható bűnt, hogy halántékát is megtámassza a fotel támláján, miközben hangtalanul kevergeti a teáját, és szinte csörrenés nélkül teszi aztán az alátétre.
- Tapasztalataim azt mutatják, hogy a szüleink szeretik ezt is elferdíteni. Azt tanítják nekünk, amit ők is tanultak, remélve, hogy mi nem szegjük meg épp úgy, mint ők, de nem hiszem, hogy ismernék bárkit, aki ne szegte volna meg... előbb vagy utóbb - elsőre ő ezt egy picit kiábrándítónak találta, mint ahogy kiábrándítónak talált mindig mindent, ami a valóság fényében máris kevésbé tűnt varázslatosnak. Beleértve szerelmet, testiséget, nőket, férfiakat... rájött, hogy ez sem feltétlenül misztikusabb dolog, mint bármi más a világban, de mint mindenben, lehet szépséget találni ott, ahol keressük. Ha nem adjuk fel. Mégsem tudja eldönteni, hogy az ő feladata lenne-e ezt elmondani Anának, meglehet, a lány valami egészen mást tapasztal majd, mint ő, de persze közben... van vajon most bárki más, aki ilyeneket mondhatna neki? - Talán ennek gondolatát kicsit kiábrándítónak találod, és meglehet, igaznak sem. Én már nem gondolom, hogy ez jó, vagy rossz lenne. Csak az, ami és amihez kezdünk veled. Nem tudom, van ennek értelme? - szabadkozva mosolyog, lehet, tényleg csak ő van itt, de lehet, nem ő a legmegfelelőbb.
Aprót sóhajt, de nem gondterhelten, inkább csendesen elgondolkodik, szeretné, ha tudná a választ minden kérdésre, kimondatlanokra is, de ő sem olyan életet élt, ahol teret engedett volna hirtelen felelőtlenségeknek, hétköznapi csábításoknak - Attól függ, mire gondolsz pontosan. Szerelemre, vagy puszta vágyakozásra? Azt hiszem, mindkettő lehetséges, de lehet egyszerre szerencsés, vagy szerencsétlen is, aki megtapasztalja, és érezheti őszintén, vagy hazugságból. Romantikus, vagy unalmas válaszokat szeretnél? - - elvégre mondhatná azt, hogy nincs ebben semmi titokzatos, semmi különleges, ez is csak olyan, mint éhesnek, vagy szomjasnak lenni, miközben ő maga sem tudja még, ez valóban az-e, amiben hinni szeretne.

- Nos, én sem beszélhetek másokról, mint akiket ismerek, de az én évfolyamomon és felettünk a társaság, legalábbis, a nagy részük, a kifogástalan felszín alatt ezernyi titkot rejteget, melyeknek azt kell mondjam, jelentős része szívügy, vagy meglehet, a szívnek ugyan olykor ehhez köze sincs, de mindenképp témába vág… - nem feltétlenül tudja, helyes-e ilyesmiről beszélgetnie Anathemával, de hát előbb-utóbb maga is ezt fogja tapasztalni, sőt, már tapasztalja is, premier plánból fogja mostantól azt nézni, ki-kivel-hogyan-hol, mert lesznek és vannak, akik nála kevésbé az ész felé húznak, akiket nálánál másabban neveltek, akiknek mindez sokkal kisebb téttel folyó játék - Ki tudja, talán azért, mert a legtöbbünknek nagyon hamar igyekeznek elrendezni előre a sorsát, és ezekben a döntésekben ritkán játszik szerepet bármilyen érzelem. Az ember viszont mégis csak kíváncsi - úgy gondolja, Ana is, természetéből fakadóan is ezt gondolná, de nincs is erre ékesebb bizonyíték, mint maga ez a beszélgetés. Ha nem érdekelné, bizonyára nem is kérdezte volna. És azt reméli, azért épp őt kérdezte, mert ez nem csak kettejük között maradhat, de beszélhetnek egymással őszintén is.
- Azt hiszem, sokféleképpen lehetünk féltékenyek. Ahogy sokféleképpen lehet szeretni is. Jó lenne, ha tudnék egyenes válaszokat adni, de attól félek, ez nem ilyen egyszerű. Egy szerelem is ezer fajta lánggal éghet, lehet érzelmesebb, épülhet erősebb testi vonzalomra is, az egyik éppenséggel működik a másik nélkül is, féltékeny pedig még lehet az ember egy barátság miatt is, egy tanulmányi siker miatt is, az ember… hát, arra vagyunk programozva, hogy ezerféle dolgot legyünk képesek egyszerre érezni. Tudod például, pontosan hogyan érzel Theodore iránt? A barátod, vagy annál azért kicsit másképp gondolsz rá? Ezért zavar, hogy talált magának valakit, vagy csak a jövőbeni ígéret megcsúfolása bánt és az, hogy eszedbe sem jutott, ilyesmi akár meg is történhet? - elvégre nincsenek itt helyes és helytelen válaszok, ha őszinte is, akkor sem tudná Anathema helyett érezni és megítélni azt, amit a lány érez, így segíteni is nehéz. De azért mindenképpen meg fogja próbálni.
- Azért is nehéz ez az egész, mert ahányan vagyunk, annyiféle dolgot tapasztalunk… biztos észrevetted már, hogy az embereknek olykor egészen más dolgok fontosak, mint másoknak. Van aki szereti a szép szerelmes történeteket, van akit sokkal inkább lázba hoz egy test, mint egy szív, és kombinálhatod ezt a végtelenségig… előbb-utóbb biztosan rá fogsz jönni, te hogyan szeretnél szeretni, vagy hogyan szeretsz. Nincs azzal semmi baj sem, ha esetleg még nem érzed, de Theodore meg igen. Nem lehettek egyformák - figyeli elgondolkodva Anát, annyival azért nem idősebb nála, hogy ne emlékezzen rá, amikor még neki is volt ilyen kérdése, ezer szám. És azért nem állítaná, hogy elfogytak volna a kérdései. Másokhoz képest kétségtelen, hogy nem annyira tapasztalt, épp csak fél combig merült el ebben a zavaros vízű tóban, mindig jobban vonzotta az értelem, mint az érzelem, és arról is tudna beszélni, hogy amikor először nyitott rá véletlenül hatodévben a szobatársára, ő meg milyen elképzelhetetlennek gondolta, hogy egyszer ő is gyűrött lepedők között egy másik meztelen testet érintsen - Papíron tényleg tud unalmas lenni a szerelem, de azt hiszem, a valóságban ritkán az… pont azért, mert sosem tudhatod, mire számíthatsz a másiktól. Vagy épp magadtól - kicsit meglötyögteti a csészében a teát, aprót kortyol. Nem mintha oka lenne ne őszintén felelni a saját tapasztalatait illetően, az igazság azért mégis csak az, hogy sosem beszélt senkinek a tavaly nyárról, nem véletlenül. Bízik ugyan Anában, és ugyan, mégis kinek mesélhetné el? Ő mégis inkább az a fajta lány volt mindig is, aki szeretett magának megtartani bizonyos dolgokat, mintha attól, hogy megvannak a maga titkai, nagyobb biztonságban lenne a világtól.
- Én inkább szerelmes voltam, azt hiszem, a legtöbbünket annyira elrontotta már a sok mese, amit ha van szerencsénk, eleget hallunk, hogy nehéz elgondolni szerelem nélkül bármit is. De láttam elégszer mindkettőt, és ahogy bizonyára te is meg fogod tapasztalni, elégszer akarnak minket prédájává ejteni mindkettőnek. De azt hiszem, a legőszintébb dolog, amit mondhatok, hogy légy önmagaddal türelmes, és ne siess olyan helyekre menni, ahova valójában nem akarsz... de azt hiszem, ez nem a legreálisabb tanács - némi kritikával mosolyog, úgy beszél, mintha annyi mindent megélt volna már, pedig többnyire csak megfigyelt, mindig jó szeme volt az emberekhez, apró rezzenésekhez, titokban váltott pillantásokhoz, de többnyire mindig kívül maradt, ha megtehette. De persze, előbb-utóbb mindenkit apró végzetek sokasága éri utol - Mit vélsz megérteni? Ha szeretnél róla mesélni, persze... - pillant aztán fel a csészéjéből Anára, nem akarná, hogy kellemetlen legyen neki a beszélgetés, de mégis, az érdeklődése őszinte, és szeretné, ha a lány ezt tudná.

- Szerintem mindenkit máskor kezd el foglalkoztatni - mondja valójában inkább tényszerűen, semmint vigasztalón, nem azért, hogy direkt ne legyen vigasztaló, de ez csak puszta igazság. Van, akit már a Roxfort első évében, vagy korábban lelkesedéssel tölt el a kviddics is, aztán ő meg itt van tizennyolc évesen és még mindig csak so-so van vele, nem halna bele a lelke egy darabkája sem, ha mondjuk ki kellene hagynia egy Világkupát. Ezt is mindig így képzelte, meg minden mást, hogy a dolgoknak megvan az ideje, és a dolgok ideje nem mindig ugyanakkor jön el más és más embereknek.
Persze hazudna, ha ne tudná, milyen furcsán érezni magad azért, mert kicsit másképp érzel vagy gondolsz bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Talán eleve ezért lett olyan, amilyen, némiképp csendes és magának való, a testvérei közt mindenképp, mert hát sokszor úgy érezte, őt nem ugyanazok a dolgok érdeklik. Nem mintha tizennyolc évesen máris elégedett lenne önmaga minden vonásával, szokásával és gondolatával, de arra már rájött, hogy neki ez jutott, szóval akár el is kezdhet megbékélni vele. Ki tudja, idővel meg is szeretheti magát.

Megértő, halvány mosoly van az arcán, mindannyian láttak már ilyet, vagy legalábbis hasonlót, de talán mégis többet számít az a két év, ami kettejük között van, mint gondolta volna. Vagy ha nem is a két év maga, az a két év, hogy míg Anathemának ő az idősebb, akit még éppen ismer, addig neki azok, akik nála idősebbek két-három évvel, és az már valóban nem mindegy.
- Lehet, hogy Theodore egykor még tényleg ezt akarta, ugyanúgy, ahogy korábban neked sem jutott eszedbe, hogy létezhet más. Az, ami történik, nem feltétlenül jelenti azt, hogy végig becsapott volna, hiszen csak gyerekek voltatok - meglehet, Anát valójában nem is ez aggasztja, bár úgy sejti, ott kell lennie ennek is. Ha megpróbálja a helyébe képzelni magát, ő is elárulva érezné magát - Ha többet és jobban tanítanának minket ezekről a dolgokról, talán nem szégyellnék mind beszélni róla és akkor minden hasonló helyzetet mennyivel egyszerűbb lenne tisztázni… - ezt viszont egészen komolyan is gondolja, akkor talán nem kellene a fiúknak csak pusmogva beszélniük disznóságokról, sőt, talán nem is számítana a legapróbb dolog is disznóságnak, és ha nem lenne ekkora tabu ebben a közegben nagyjából minden is, hát talán annyira vonzó sem lenne olyan dolgokat csinálniuk, melyeket tiltanak.
- De azért nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a fiúk még mindig többet megengedhetnek maguknak nálunk… - lenne benne némi finom, óvatos rosszallás? Kétségtelen. Semmivel sem tartja magát rosszabbnak egyetlen férfinál sem, épp csak nem tanácsos ilyesmit fennhangon hirdetni, annál jobban tanították, főleg azzal kapcsolatban, hol az ő helye és mit tehet meg következmények nélkül, mit nem - Bármennyire jó lenne azt mondani, hogy Theodore és a te helyzeted nem merőben más, sajnos nem lenne igaz - hogy ez magyarázat arra, miért történik, ami? Semmiképp sem, de elég fontos tényező.

- Nem tudom, hogy a szomorú-e a legjobb szó… csak az jutott eszembe, hogy ez az egész rettentően nehéz. Egy rossz szív diktálta döntés, és az egész életed megváltozhat. Ha nekünk fontos, hogy a családunkat tegyük boldoggá, ha fontos a kötelesség, akkor ez az egész valójában mit sem számít, akár le is tehetünk szerelemről, szenvedélyről, ami nem kétlem, létezhet, nem csak túlzás. De abban nem vagyok biztos, hogy majd nekünk is megadatik. Ha például a szüleimre nézek, nem sokat látok egyikből sem. Nagyon ritka lehet, hogy egy elrendezett házasság az a fajta szerelem, amiről romantikus regényekben olvashat az ember. Biztosan vannak jó házasságok és van benne öröm, de nehezemre esik elképzelni, hogy amire most te gondolsz, azt egy ilyen úton is meg lehet találni. Ha pedig bármelyikünk letérne az útról azt remélve, hogy megtalálja… - finoman megvonja a vállát, hiszen egyikük sem döntött még úgy, hogy félrelépjenek, akár a szó konkrét, vagy átvitt értelmében - Talán tényleg attól lennénk igazi emberek, ha vétünk és érzünk, és ebből fakadóan hibázunk. Csak késznek kell lennünk arra, hogy ennek ára van - elvégre Ana nem mond butaságot, és amíg mondjuk Theodore Nottról van szó tényleg, addig nincs is ebből gond, na de akaratlanul is eszébe jut, hogy talán nem is arról beszéltek eddig, amiről beszéltek, apróság pedig, épp csak Theodore-ból hirtelen Mr. Nott lesz, ami lehet egyszerre semmi és minden.
- Mr. Nottal kapcsolatos…? - kérdez vissza óvatosan, nem ugrik rögtön arra gondolatainak íve, ami akár nyilvánvaló is lehetne, de ahogy az szalonokban szokás, ritkán vannak a gyerekek saját nevükön nevezve, még bizalmas beszélgetésekben sem.

Megértően bólogat - Persze, értelek. Sosem könnyű különbözni, legyen az bár a legapróbb dolog - részletezhetnék bizonyára ennél jobban is mindketten, ezernyi szabály hálója tartja egyben a közös világukat és az ezernyi szabálynak mind meg kell felelni, már egy görbe hajszál is lehet felháborító, hát még egy ferde gallér, akkor miért épp a nők ne lennének nagyító alá állítva minden vélt, vagy valós hibájukért? Az emberek egyébként is szeretnek ítélkezni, de nők esetében, az a tapasztalata, még jobban. Ezer butaságért szidták már le itthon is és biztos benne, egyetlen fiatal úr ismerősének sem róják fel, ha egyedül kóborol. Hát még ha érdeklik dolgok, amelyeket mások nem, vagy nem ugyanazokra a dolgokra vágyik, amelyekre kellene...
- Sajnálom - hajtja félre aztán fejét részvétteljesen, szeretne ezernyi tanácsot, jó tanácsot adni, de hát hogyan jönne ő még ehhez is? Alig ismeri Theodore Nottot, leginkább semennyire, és hasonló tragédiát sem élt meg, mint a fiú és Ana, papolhatna térről és türelemről, de talán neki valójában itt nem a tanácsadás a szerepe, hanem a figyelmes hallgatás. Talán abban jobb is, okoskodni könyvek felett, megy neki az is, hogyne, de a saját hibáiból már megtanulta, nem ugyanaz olvasni valamiről, meg megélni azt. Ha úgy vesszük, talán Anathema két éve híján is többet élt tapasztalati szinten, mint ő. De minimum ugyanannyit - Remélem, idővel megenyhül. Ha másért nem is... ó, nem is tudom, de egy barátságot mindenképp kár lenne eldobni - minden más meg? Olyan fiatalok még. A szüleik szerint persze sosincs korán egy eljegyzéshez, de lehet a Black szülőket lányaik oly különböző természete, és a legidősebb zabolátlansága türelemre intik, miközben ki ne gondolná, hogy egy Anathema Avery tökéletes erre is?

- Hű, hát akkor ők a legszerencsésebbek, nem? - haloványan játssza vissza Ana nosztalgikus mosolyát, ő aztán biztos nem számolhatna be hasonlóról, a szüleik legszenvedélyesebb pillanatai bizonyára azok lennének, amelyekben együttes erővel gyűlölnek, vagy vetnek meg valamit, vehemensen értenek egyet bizonyos sarkalatos kérdésekben, vagy szinte az utolsó rezdülésig hasonlatos lassú pillantással mérnek végig valamit, valakit, amiről már előre tudják, hogy elfogadhatatlan. Nem is tudná őket másképp elképzelni, ezért akaratlanul is ehhez mér mindent és mindenkit, és pesszimistább hangulatában valami hasonlót képzel el magának ő is, mintha ne tudná, hogy ezer másik opció is létezhet számára. Még annál is több, ha valamivel több bátorság szorult volna belé.
Meglehet, Ana nem véletlenül szaladgál év közben bíbor-aranyban, és ebben körökkel maga mögött hagyná.
- Sok mindent el tudok képzelni, Ana, ami még nem jelenti azt, hogy elhiszem, megvalósulhat - feleli halk nevetéssel, nem feltétlenül kitérni akar, de a képzelete mindig remek volt, ahhoz képest a valóság... nos, sokszor nyomába sem érhet a képzeletének - Egy rövid időre ismertem valakit, külföldön, akivel ha tehettem volna, rengeteg időt töltöttem volna együtt. Ki tudja, talán bármi lehetett volna belőle, de azt hiszem, idehaza valahogy nem a megfelelő embereket ismerem - biztos úgy hangzik ez, mintha senki nem felelne meg neki. Talán van is ebben némi igazság, és nem mintha ne találna olykor megkapónak egy tekintetet, vagy arcélet, nincs annyira kőből, márványból, ahogy tűnik, de valahogy ez sosem lobbantotta igazi lángra. Ez csak... nem elég.

Elgondolkodva hallgatja Anát, máskor is nagyon figyel magára, minden gesztusára, pillantására, az arckifejezésére, ez afféle másodlagos ösztön számára, de most még ezen túl is igyekszik, hogy ne nagyon áruljon el az arca semmit, véletlenül se tükrözzön megbotránkozást, komoly értetlenséget, vagy sajnálatot, különösen azt ne. Pedig van ebben a vallomásban valami félelmetesen, élesen, életszerűen logikus, hiszen szinte Ana maga is megmagyarázza, kimondja, mi ennek a vonzalomnak az alapja, melyben nem kételkedik ugyan, hogy valóságos, mégis majdnem egészen biztos benne, hogy egészen helytelen és tévútra csal. Legalábbis kénytelen ezt gondolni, ha Anát egészen komolyan veszi, nem pedig lányos csacskaságnak bélyegzi, ahogy talán a felnőttek tennék - neki ez eszébe sem jutna, egységes egészként pörgeti végig a beszélgetésüket, és hát akaratlanul is felmerül benne a gyanú, hogy az egészet talán nem is Theodore ihlette. Vagy nem csak ő.
- Szóval Anathema Avery jobban kedveli az érett férfiakat - egyértelmű ugratásnak szánja ezt, hamiskás mosollyal, ahogy szalonokhoz illik, ha csak ketten vannak a lányok, finom viccelődéssel próbálja oldani a csomót, ami a nyelvére akarja kötni magát. Ha Ana megbízik benne annyira, hogy ilyesmit megosszon vele, igazán nem élhet vissza a bizalmával - Ha Mr. Nott ezt hallaná, biztos vagyok benne, rettentően hízelgőnek találná - teszi aztán hozzá, ezt már elég komolyan, nem tudja, kimondhatja-e nyíltan, hogy talán okosabb lenne, ha erről sosem tudna, mert a végén még túlságosan is hízelgőnek találná.

- Mindkettő. De legalábbis megértettem, miért nem rajong a gondolattól senki, hogy fiatal lányok egyedül utazgassanak a nagyvilágban, a végén még túlságosan is kedvükre való dolgokat találnának és nem lenne, aki visszaterelje őket a megfelelő ösvényre - nem mintha azt akarná mondani, hogy ő is így gondolja, hiszem őt sem térítette vissza a szó legszorosabb értelmében senki, mégis itt van, de tudja azt is, hogy nem mindenki hajlandó gyakran az észt választani a szív helyett, főleg, ha senki sem figyel. Neki sem sikerült teljes egészében, hazudna, ha azt mondaná, mégsem csavarták el annyira a fejét, hogy mondjuk megszökjön a családja elől, és az első lángok vonzásában sutba dobja eddigi életét, csak mert valaki megtetszett neki.
Pedig lehet igaza van Anának, és csak így lehet, és amit ő remél, hogy tisztes körökben is megtalálhatja ugyanezt, sokkal esélytelenebb, mint engedni az azonnali, elsöprő érzelmeknek. De számára ez legalább annyira ijesztő, mint egy rideg házasság, jó lenne, ha létezne valami a kettő között, de nem biztos benne, hogy létezik igazi, tökéletes boldogság kockázat nélkül, hát meg kell barátkoznia ezzel a gondolattal.

- Azt hiszem, ebben nagyon igazad van. Olyan jól ismerjük egymást és olyan kevéssé ismerünk másokat, hogy azelőtt elunjuk ezeket a remek fiatalembereket, semhogy komolyabban el kellene gondolkodnunk rajtuk - elképzelni sem tudja, hogy mondjuk valamelyik évfolyamtársához adják, fiatalabbak meg a hagyományok szerint ritkán jöhetnek szóba, az idősebbek meg? Ha annyival feljebb kell menni, hogy már ne tapadjanak a személyre kamaszkori emlékek, menthetetlenül azonnali szakadék kerülne közéjük. Mintha nem lehetne nyerni ezen a játékon.
Kedvesen Anára mosolyog, de megrázza a fejét - Nem. Nem, de köszönöm, nagyon aranyos vagy, egyelőre minden rendben. Nem mintha máris kellemetlen kérők hadát kellene leráznom - nem feszegeti sosem az indokokat, mire várnak, kire várnak a szüleik, talán csak egy megfelelő kérőt keresnek Bellának, hogy ne érje szó a ház elejét, és addig ő biztonságban van, bár nem egészen biztos abban, hogy nincs ennek valami a hátterében, egy bizonyos úriember feltűnően sokat kóricál mostanság a házuk táján és még nem sikerült eldöntenie, kötelező köröket járnak-e körülüttök, vagy van valami, amibe őt nem avatták be.
- Feltétlenül mesélni fogok. De azt remélem, érdekes, izgalmas, ugyanakkor nehéz is lesz - amit nem bán, nem is úgy mondja, örül, hogy lesz valami, amibe igazi gondolatokat ölhet, amiért megdolgozhat, ha olyan lenne minden hónapja, mint ez a nyár, meglehet, beleőrülne, szóval őszinte nevetéssel reagál Ana megjegyzésére a szezont illetően.

- Tudod... - kezd bele hirtelenül, aztán hirtelen is hallgat el, nem igazán tudja, hogyan mondhatná jól és helyesen, amit mondani akar, hogy ne tűnjön úgy, mintha mindentudó lenne - vagy mivel nem az, mintha annak akarna tűnni -, és Ana értse is, hogy mire gondol, de ne vegye tőle zokon - ...tudod, én egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ne csak ne tartaná Mr. Nott hízelgőnek azt, ahogy gondolsz rá, de meglehet, egyáltalán nem is tartana gyerekesnek. Nem szép dolog ilyet mondani, de van ez a rosszmájú klisé bizonyos korú férfiakról és a fiatalabb lányokról... csak egy dolgot ígérj meg nekem kérlek, jó? Vigyázz magadra, és tényleg ne csinálj semmit, amit valójában nem szeretnél - részben ismétli magát, mégis fontosnak tűnik, bár a kérés még így is túl sok teret enged, de hát mit mondhatna? Tiltson, figyelmeztessen ennél is nyíltabban? Érne az bármit is, ha az a bizonyos tűz így is-úgy is megégeti Anát, megelőzheti ezt egyáltalán bármivel, amit mondhatna, vagy tehetne? Az biztos, hogy majd gyakrabban ír neki, ezt meg is fogadja ebben a szent percben - A kettőtök helyzete különleges, és bár sosem mondanám, hogy nem illendő, de könnyen azzá válhat - teszi hozzá mégis óvatosan, megértően hunyorog Anára, túlságosan is érteni véli, miről beszélnek, de ő már sejti azt is, hogy ha választhatna, hogy egy idősebb nőre, vagy egy férfira bízza a saját biztonságát, semmiképp sem a férfit választaná.
- Nem tudhatod, mit hoz a jövő, és az idő sok sebet begyógyít. Most sem maradtál egyedül, ezt sose felejtsd el és a te érdemeidet nem határozza meg semmi, ami történt és történhet. Megnehezítheti persze, de ostoba az, aki nem lát emögé. Azzal biztosan nem szeretnél te sem időt tölteni.

- Ahogy azt is csak az idő tudná megmondani, megbánjuk-e majd végül, vagy sem, ha így teszünk - végeredményben mindig ez a baj, ez az ijesztő, nem tudni, milyen következménye lesz egyik, vagy másik, a pillanat hevében meghozott döntésnek, és más dolog játszani a tűzzel sárkánybőr kesztyűben, meg csupasz ujjakkal, hogy bármikor megégethessük magunkat. Ő mindig is óvatos volt, talán természetéből fakadóan is az, nem azért, mert hibát hibára halmozott volna már, és tanult volna belőle, mindig is a "lassan járj, tovább érsz" elv mezsgyéjén navigálta az életét, mindig volt előtte egy egyenes vonal, amihez kimérhette a saját útját, épp csak bizonyos apró kihágásokat engedélyezve magának, ahol még nem kerül veszélyesen távolra ettől az egyenestől - Nem - megrázza a fejét, talán illendő lenne megmagyaráznia, miért nem avatta be a testvéreit, de pont, ahogy az óvatosságra, éppenséggel a titkolózásra is hajlamos. Jelen esetben talán azt hitte, akkor nem csinál a dologból nagy ügyet, ha úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, ami talán igaz is, de ha igazán a mélyére nézne annak, miért nem érzi úgy, hogy mindent is meg akar osztani a szeretteivel, akkor a végén még rájönne, hogy azért titkolózik, mert túlságosan fél mások ítéletétől, túlságosan érdekli, mások miképp gondolnak rá, hogyan vélekednek róla, pedig ő szeretné azt hinni, ez nincs akkora kihatással az életére, nincs akkora hatalma felette, mint amekkora.
De mindenkinek megvannak a maga apró hazugságai, amelyekkel életben tartja magát és végül ezért nem magyarázkodik Anának sem, ahogy arra sem kéri, ne is beszéljenek majd erről a jövőben senki másnak. Ízléstelennek érezné a kérlelést, főleg, hogy talán magától értetődő közöttük ez a bizalmasság.

Megrázza a fejét, picit megvonja a vállát: láthatólag nem aggasztja annyira ez a kérdés, mint talán illene, de hát éppen most kellene meghazudtolnia magát? - Nem hiszem, hogy Sirius miatt lenne, de azt el tudom képzelni, hogy a hagyományok végett sokan azt gondolják, Bellának illene előbb férjhez mennie. De bevallom, sosem kérdeztem a szüleimet, hogy vélekednek erről, vagy mik a terveik ezzel kapcsolatban... - nem mintha ne töltené el egyfajta nyugtalansággal, hogy a szüleik hallgatnak és nem mondanak semmit, amitől ő maga sem tudja eldönteni, mi lappanghat a háttérben. Talán tényleg a legnagyobb feltűnés nélkül igyekeznek alkalmas kérőt találni Bella számára, talán egészen másfajta okokból nem igyekeznek házon kívül tudni a két idősebbet. Abban azonban igazán nem reménykedik, hogy előbb-utóbb nem kerül terítékre a téma, de inkább nem is kérdez rá, hátha pont ezzel cibálná meg az alvó oroszlán bajuszát.
- De mivel nem érzem különösebben sietősnek... annyira én ezt nem is bánom - vallja is be kis sóhajjal, nem mintha ítélkezne, hogy a nála két évvel fiatalabb Ana máris az eljegyzése és jövője miatt aggódik, de sajnos ő nem tud ezen aggódni. Nem is annyira meglepő talán, hogy pont azon okból kifolyólag is fejezte ki idehaza továbbtanulási szándékát, amint lehetett, hogy véletlenül se az oltár előtt akarják tudni mihamarabb. Nem biztos benne ugyan, hogy ez tökéletes védelem, de hát még azt sem tudja, szorul-e egyáltalán védelemre. Ha tündérmesére nem is vár, szerencséje még igazán lehet, ő is tudja, hogy nem kell feltétlenül utálatosnak lennie egy esetleges kérőnek, lehetne ígéretes is...
- Nem mondanám gyerekesnek. Egy testvér ajándék életünk végéig. Lehet persze átok is, és nem fogok hazudni, néha nem egyszerű, mégsem lennék szívesebben nélkülük - mondja mosollyal, ha egyke lenne, meglehet, ő is irigyelné a másik Black-lányokat, mert bár lehet, megvannak nekik a maguk súrlódásaik, de mégsem vitathatja el tőlük senki az egységes frontot, amivé szükség esetén változhatnak.

Kedves természetességgel viszonozza Ana mosolyát, gondosan elrejti az aggodalmas keserűséget, már most tudja, hogy az ősz elejéig sokat fog erre gondolni, arra, hogy mást kellett volna mondania, netán kérdeznie, de egyelőre el kell fogadnia, hogy ebben a fejezetben ez a szerep jutott neki, ezt kellett eljátszania.
Ő is kortyol párat a teájából, a csészét, kiürülvén az asztalkára csúsztatja és nem tölt újra, ujjait könnyedén összekulcsolva ejti az ölébe, fakuló derűvel - Ha nem is lesz akadály, biztosan megváltoztatta az életedet és attól függően, milyennek szeretnéd ezt az életet, segíthet, vagy éppen hátráltathat... - mondja őszintén, ahogy arra Anathema kéri, miért épp ebben próbálja meg balzsammal haszontalanul kenegetni a nyílt sebet? Pár rokon az Azkabanban sosem lesz legyintések tárgya, inkább vált ki homlokráncolást, rosszallást, elfordulást, de ahogy arra már Ana is rájött, a másik oldalon épp fordítva, még elismerésre is okot adhat - Mitől félsz igazán? - kérdezi ahelyett, hogy rögvest rávilágítana, a legtöbb család otthonának ajtaja most is épp úgy nyitva van Anathema Avery előtt, mint a Black házé, hiszen mindig divatos volt jobbnak tartani magukat másoknál, hát még ha ennek a hiszemnek holmi Sötét Nagyurak hatalmat is akarnak adni...

- Hmm, melyik unokabátyádra is gondolunk...? - persze, ha nagyon megerőltetné magát, biztosan magától is rájönne, és mint mindenki, akinek illik, nagyon igyekszik megjegyezni pontosan a ki-kinek-a kije dolgokat, de kutya legyen, ha most lustaságból nem fogad el inkább segítséget. Ha az ember bizonyos eseményekre megy, úgyis mindig felfrissíti az ebbéli tudását. Ő legalábbis sosem rest az édesanyja szoknyájára járni, mintha ezzel is igyekezetét akarná az asszony orra alá dörgölni, hogy cserébe majd aztán egy kicsit békét hagyjanak neki. Látod, engem érdekel, nem kell aggódnod, vagy közbeavatkoznod.
- Nem biztos, hogy lekerült a terítékről, csak azért kérdem... pusztán azért, mert csend van a házunk táján, nem merném feltételezni, hogy a szüleimnek valójában nincsenek is terveik. Nem vallana rájuk - mondhatná azt is, hogy ez a vihar előtti csend, de nem akarja, hogy Ana azt gondolja, tényleg ilyen borúsan látja a helyzetet. Nem egészen optimista, az igaz, de azért nem is végletekig pesszimista. Próbál a realitás talaján maradni és felkészülni mindenre, amit felé vethet az élet. Nem mintha az olyan egyszerű lenne.

Megértően figyeli Anát, nem lenne ugyan késő semmelyik pillanatban visszavonulót fújnia az őszinteségtől, mégsem érzi szükségesnek, főleg, ha már egyszer így teremtették meg közös erővel a beszélgetésük hangulatát - Igen, szeretnék saját családot, azt hiszem. Csak... nem vagyok benne biztos, hogy olyan családot szeretnék, mint az enyém, és abban sem, hogy ebben meg is találnám az életem egyetlen értelmét - mindig ez zavarta talán igazán, hogy a házasság, a család, mintha egyetlen dologgá redukálná a nőket. Lehet sokféleképp nevezni ezt a szerepkört, hogyne, mégis egyértelművé teszi a régi nóta, hol az ő helyük, mire jók, és olyan ritkán látni, hogy ezen valaki szabadon túlmutat. Ismernek ugyan példákat mindketten, de ugyanúgy ismerik erről a társaság véleményét is, kit jobban, kit kevésbé kímélnek ezek a megjegyzések és ő mindig butaságnak tartotta, miért kell a szájukra venni valakit, csak mert egyetlen szenvedélye nem a férje ura, és a gyermekei. Mintha az ő anyja olyan makulátlan munkát végzett volna gyermeknevelés címszóval és ne tette volna le ennek terhét úton-útfélen, ahol túl bajossá és gyakorlatiassá vált volna a dolog.
Sosem hitt ebben, és talán már nem is fog, ahogy abban sem, hogy boldog lenne pusztán attól, ha férjhez megy, gyerekei lesznek, és aztán? Aztán mi? Mi marad akkor, ha a házasság kissé kihűl (vagy épp sosem volt szenvedélyes), és már a gyerekeknek sincs rá szüksége? Napról napra nézi, figyeli az anyját, és a hideg rázza a gondolattól, hogy lehetne a jövője ez is.
Nem, nem. Kell még ott legyen valami más is.
- Nem mintha baj lenne azzal, ha valaki tényleg csak családra vágyna, megértem ennek szépségét és örömeit is. Csak azt hiszem, nekem ez nem volna elég a boldogsághoz - igazán nem ítéletet akar mondani, távol álljon tőle, Anát sem győzködné, ha neki ez elég volna az életben, de hát beszélgetnek, elmondják a véleményüket, udvariasra csomagolva, de zabolázatlanul és az bizony ilyen.

- Azt hiszem, ez nem túl szívderítő a gondolat, de valamilyen szempontból a mi köreinkben egy eladósorba kerülő lány mindenképp és mindenkinek szabad préda - valóban nem vigasztalás ez, hogy is lehetne? És számít vajon bármit is, hogy most majd kik tekintenek Anára szabad prédaként? Ha úgy tekintjük a problémát, talán kevesebben akarnak majd tőle olyasmit, amit valójában meg sem adhat. Lehet ez jó, vagy rossz dolog is, de a hagyományoknak megfelelően egy fiatal hölgy egyébként sem nagyon szólhat bele az eljegyzésének dolgába.
Az ideológia elgondolás mindezek mögött egészen más kérdés - ez csak akkor probléma, ha a szóban forgó ifjú hölgyeknek a kelleténél szabadosabbak a gondolatai, és sosem kételkedett abban, hogy Anával ebben bizonyosan sorstársak, mely vélekedést ez a beszélgetés is tökéletesen igazolni látszik. El is komorul egy kicsit, ezúttal különösebb lehangoltság nélkül - hasonlóan látja a jelenlegi helyzetet ő is, mintha elkezdtek volna lecsúszni egy lejtőn, és még nem siklanak veszélyesen gyorsan, de nemsokára az a pillanat is eljön - Attól tartok ez valamennyiünkre igaz. Különösen óvatosnak kell lennünk, mit teszünk, vagy mondunk, csak a saját józan ítélőképességünkben bízhatunk igazán - és persze, abban a kevés emberben, akit az ember alaposan megválogatott maga mellé, de még azt is el tudja képzelni, hogy a bizalmatlanság jelen helyzetben még az ilyen kapcsolatokat is megpróbálja szétzilálni - Tudom, hogy más lesz most, hogy én már nem leszek az iskolában, de ugye tudod, hogy bármikor írhatsz nekem, ha úgy érzed, segíthetek neked? Legyen szó bármiről - mondja azért ki is a megnyugtató bizonyosság kedvéért, noha finoman ráncolódik a homloka a továbbiaktól.
- Rosierék...? Ennyire bizonytalan lenne már valóban bármi Theodore-ral? - ember legyen a talpán, aki néha követni tudja az ár-apállyal együtt változó terveket és szándékokat.

Halk "áh" hangocskával reagál, igen, így már rémlik neki valami, talán még egy arcél is, de bizonyos tekintetben ezek a férfiak mind egy kutyák. Amíg az embernek valamiért nincs oka komolyabban odafigyelni egyikre vagy másikra, akár futószalagon is vonulhatnának el előtte. Biztos nem illik így gondolnia semmilyen partiképes fiatalúrra, de nincsenek illúziói, pontosan tudja, hogy a hölgyeket pont így méregetik, ha lenne rá lehetőségük, talán még súlyra is és derék méretre is levennék őket, csak a miheztartás végett...
- Biztosan megtudjuk, mit terveznek. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, inkább előbb, mint utóbb - mondja csak afféle magától értetődő igazságként, a közhangulat felmérésében Anának igaza lehet, abban már kevésbé, hogy őt személyesen ne akarnák veszélyes frigybe lökni. Ha ez a Black család javát szolgálná bármilyen módon, nem biztos benne, hogy az ő jóléte (a véleményéről ne is beszéljünk), érdekelné a szüleit.
De mint kiderült a nyáron, mindig van lehetőség elkövetni valamit, amiért kitagadhatnak. Nem árt tudni és észben tartani ezt.

- Talán ez a nagy titok részleges nyitja. Ha ami az egyiket boldoggá teszi, az éppenséggel nem zavarja a másikat. Annyira legalábbis biztosan nem, hogy tiltani akarná. De ha ez még meg is adatik... hát, azt hiszem, még akkor is sokféle lehet egy kapcsolat - könnyen el tudja például képzelni, hogy olyan házasságban találja magát, ahol megadatik neki ez a fajta szabadság, nem bezárva lenni az illem és hagyományok alkotta aranykalitkába, de telhetetlenség lenne valóban, ha ennél valamivel többre vágyna? Lányos butaság csak ez, romantikus csacskaság? Érdekesen vág újra a témába az, amiről akkor kezdtek beszélgetni, amikor az anyja magukra hagyta őket, és bár akár el is merülhetnének benne újra, kétséges, hogy jutnának másféle eredményre, mint fél órával ezelőtt. Jó lenne persze egy hirtelen megfejtés és megvilágosodás, de nem érzi úgy, hogy sokkal okosabb lenne, mint korábban, talán csak egy kicsit derűlátóbb, hogy valakivel volt lehetősége érinteni ezeket a dolgokat.

Finoman megrázza a fejét - Nem lennél a terhemre Ana, komolyan. Még ha nem is valósak a rémek, attól még neked lehetnek épp eléggé valósak. Ha megkönnyebbülsz, ha írhatsz róla nekem, bármikor szívesen meghallgatlak - elvégre az nem kerül semmibe, és különben is, hiába várja a változást, neki is nagyon más lesz idén nem visszamenni a Roxfortba, nem belecsusszanni az ismerős szerepbe, ami csak egy diáklányé a sok közül. Megismer majd biztosan sok új embert, de talán nem lel majd igaz barátokra, talán nem lesz az egész olyan izgalmas, mint gondolta, de ha mégis, akkor is mindig szakítana időt egy régi barátra. Nem csak azért, mert ilyen jó barát lenne, neki is jól esne a sok újdonság közt valami ismerős, valami otthonos.
- Sajnálom - mondja aztán részvétteljesen, még akkor is, ha Ana saját bevallása szerint már szintén nem szeretné ezt az eljegyzést, de mégis. Egész eddig élt egy valóságban, amit aztán most kiforgattak mind a négy sarkából, hogy szinte egyetlen megszokott kapaszkodó se maradjon neki - Talán a nénikédhez lenne illendőbb menni, nem gondolod...? Ha valaki döntést fog hozni rólad, az elmondottak alapján felteszem, ő lenne az. Még ha nem is biztos, hogy figyelembe veszi a kérésedet, egy próbát biztosan megér. Nem tudom, Mr. Nott beleavatkozása az ügybe jelentene-e bármi jót is... - családi barátság ide, vagy oda, azért mégis csak a saját családjához húzna ő is, ha már valahova kell, de ezt is inkább csak azért mondja, mert nincs szíve az igazat mondani: ha az ember lányát férjhez akarják adni, megtalálják a módját. Hacsak az ember nem fordul drasztikus megoldásokhoz, melyeknek a végén könnyedén egyedül találhatja magát.

Halkan felsóhajt, némi tanácstalansággal, lassan csóválja a fejét, pedig rettentően nem szeret tanácstalan lenni. Minketten okos, értelmes, olvasott fiatal nők, az élet bizonyos dolgai mégis rendületlenül akarnak kibabrálni velük, kivel-kivel a maga módján, és ebben a játékban szegény Ana rövid szalmaszálat talált húzni, még általában véve a többi hasonló hölgyhöz mérten is.
- Bosszantóan fejfájdító ez az egész - mondja némi csak részben kendőzött frusztrációval, míg a maga helyzetével bizonyos mértékig az évek során képes volt békét kötni, beletanult, megismerte a neki kiszabott helyet, épp csak azt a helyet töltötte ki nyújtózkodással, amit kiszabtak neki, vagy csak annyival nyúlt túl rajta, ami még bőven bocsánatos bűn; addig Ana esete a maga módján egyedi, és kész labirintus. Szeretne benne segíteni, de azt sem tudja, hogyan kezdhetne hozzá, elveszik a politikai ármánykodás és a lány szülei hozta talán megkérdőjelezhető döntések szálai közt, és egyébként is - ha nem veszne el, akkor sem lenne joga beleszólni, még csak rokonság sincs köztük, legalábbis nem számottevő, de ha lenne is, akkor sem a családjának a feje, hogy mondjuk érjen bármit a szava.
Azt meg még magának sem tanácsolja jó szívvel, hogy ha valami nem tetszik, hát mindig lehetőség megszökni, elszaladni, így nem tanácsolhatja másnak sem.
Ettől függetlenül visszafogott lenne azt mondani, a mai beszélgetés alapján aggódik Anáért, és az a baljós érzése van, hogy jó okkal. Általában hallgat a megérzéseire, még ha nem is feltétlenül enged annak, hogy meggondolatlan tettekre sarkallják.
Épp ezért csak megértően bólint, kicsit lesüti a szemét, olyan dolgok ezek, melyekkel nehéz lenne vitatkozni, na meg persze, minek is? - Persze, Ana. Semmi gond - fogadja udvariasan a lány szabadkozását, nem mintha szükséges lenne ez bármelyikük részéről is, a barátságuk túlmutat a szalonok etikettjén, mégis túlságosan régóta lélegzik ezt a levegőt, hogy csak elengedjék. Így hát Anával együtt áll fel, ugyanazokkal az ismerős mozdulatokkal, ösztönösen simítja el az ölében meggyűrődött ruháját, és készül arra, hogy kikísérje a vendéget, még ha ez nem is az ő dolga lenne.
- Mindenképp tégy úgy - bátorítja a másikat ismét a levélváltásra, eszébe jut ugyan, hogy talán ajánlania kellene Narcissát, mint az utolsó Black-lányt, aki a kastély falai között lesz ősztől, aztán mégis letesz róla. Nem minta rossznak gondolná a húga és Anathema kapcsolatát, de valahogy mégis nehezére esik elképzelni, hogy érzékeny ügyekben egymáshoz forduljanak - És kérlek, vigyázz magadra - búcsúzkodik még az ajtóban, és hazudna, ha azt mondaná, nem nehéz szívvel engedi Anát útjára.