A tegnapi viharos este keveset aludtam, az utazás napja pedig mindig hosszú, mindig fárasztó, most mégis csak fekszem az ágyamban, és nézem a plafont. Másodszor erednek el a könnyeim a sötét csendben- az utolsó éjszakám ebben az ágyban annyira más volt. Átpillantok az ágyfüggönyön túlra, Anathemára, akit az a bájital, amit a sérülése miatt szed, jótékony álomba szenderített. Örülök, hogy legalább ő pihen, mert az ő fájdalma még rosszabb lehet.
Ahogy felülök, és igyekszem kidörzsölni a kellemetlen viszketést a combomból, mozgást veszek észre egy ággyal arrébb. A legalább egy órája tartó plafonbámulás hozzászoktatta a szemem a sötéthez, ezért gondolom, hogy Marlene nem csak forog álmában, és valószínű ő sem tud aludni. Biztos furcsán érzi magát, hogy egyik barátnője elvesztette az anyját, a másiknak pedig a teljes családját letartóztatták- a két dolog pedig egyetlen esemény keretében következett be. Nem tudom, hogy Anathemával beszélt-e erről az egészről, én viszont rosszul érzem magam miatta, hogy nem beszéltem még vele erről részletesebben. Váltottunk levelet, de biztos vagyok benne, hogy a három órás szenvedéssel írt oldalas levél távolról sem merítette ki a témát. Marlene lenne az első ember, akivel úgy beszélhetnék erről, hogy nincs személyes érintettsége a témában.
Eszembe jut az este, amikor megbeszéltük, hogy mihez kezdünk az életünkkel, és mindketten aurorok akartunk lenni. Részemről ez az egész csak gyerekes, buta másolási mánia volt, és valószínű kihullottam volna, amikor kiderül, hogy mennyire önfejű vagyok, de tudom, hogy a lány ezt komolyan gondolja. Összeszorul a gyomrom, ahogy eldöntöm, beszélek vele erről, bármilyen következményekkel jár, bármilyen kellemetlen, és bármennyire nagy az esélye, hogy összeveszünk. Szívesen visszafeküdnék, de felelős vagyok, érte tehetek valamit, úgyhogy bebújok a papucsomba, megigazgatom a térdig érő hálóinget, és halk léptekkel Marlene ágyához csoszogok. Bután bámulok rá a sötétben, most még visszakozhatnék, végül mégis megteszem azt a lépést.
- Marley, alszol? Beszélnünk kell.- korán lesznek óráink holnap, az idei szeptember elseje pedig szerdára esik, úgyhogy bőven lesz még a hétből, bőven szükség lenne energiára, mégis leülök a másik lány ágyának végébe, jelezve, hogy most, ezen az alkalmatlan órán akarok megbeszélni vele mindent.
Keresztbe teszem a lábam, és nézem a lányt a sötétben- sokat gyakoroltam, hogy hogyan lehet nem egyenes úton megérkezni a kívánt témához, milyen módon lehet felvezetni egy beszélgetést, most viszont nem egy aranyvérűeknek szervezett vacsorán vagyok. Ma este, úgy érzem, nem ez az út a helyes út, és bármennyire gyorsan ver a szívem, nem próbálok kerülni. Halkan, de már nem suttogva beszélek.
 - Marley, gondolkoztam anyámmal kapcsolatban. Figyelj, tudom, hogy hogyan képzeled el a Roxfort után az egészet, de nem szabad aurornak menned.- megnyalom kicsit a szám, ahogy leesik a papucs a lábamról, a körmeimmel pedig rámarkolok a meggyűrt hálóingre. Én már rájöttem, hogy hová vezet az az út, amin anyám járt, és nem akarom, hogy Marlene is végigmenjen rajta.

Furcsa, ahogy Marlene megfogja a kezemet, kicsit meg is gyűröm a lepedőt, ahogy hozzám ér. Nem tudom, hogy meddig fogja fogni, mit fog szólni, ha rájön, hogy nem csak azért jöttem, hogy sírjak a vállán. Emlékszem, mennyire felháborodtam volna, mennyire ellöktem volna két évvel ezelőtt, ha valaki azt mondta volna, hogy ne legyek auror, és félek tőle, hogy megharagszik rám. Nem akarom, hogy tönkremenjen a barátságunk. De azt még kevésbé akarom, hogy boldogtalan legyen, és fiatalon erőszakos halála legyen.
Megfogom az ujjait, fogom a kezét, ahogy válaszol. Nem fogadja el, nem is számítottam rá, hogy egy szó elég lesz, de nem is dobott ki az ágyából, nem is háborodott fel. Talán azt hiszi, még mindig az érzelmi sokk, a fájdalom beszéltet engem, talán azt gondolja, hogy a szenvedés végével újra felveszem azt a keresztet, amit anyám tett a hátamra, és amit tavaly már letettem. De az igazság az, hogy józan vagyok. Belenézek a szemébe, keveset látok az arcából a félhomályban, úgyhogy kevésbé olvasom a vonásait, az arcát, mint lélegzetvételét, hangszínét, a kezét, melyet most már mindkét kezemmel közrefogok.
- Én is azt akartam, amit te, amikor auror akartam lenni. Jobbá akartam tenni a világot.- talán hazudok most, hiszen tudom, hogy mit akartam a legjobban ezen a világon: én akartam lenni a hős. Én akartam lenni az a nő, aki kimenti a sötétségből a Varázsvilágot, akit magasra emelnek, tisztelnek, aki kitör azokból az aranyszínű béklyókból, jegygyűrűkből, nászágyakból és szülőszobákból épített börtönből, amitől annyira rettegtem, és ahol amúgy sem lettem volna megbecsült fogoly. A sötétség azonban csak ruhák színe, alatta pedig nincs más, csak emberek más elképzelésekkel: Arestes Avery és Arcturus Avery, akik olyanok, mint mi mindannyian. Erősebben fogom a kezét, ahogy folytatom.
- De a világ nem lett jobb anyámmal. Auror lett, és soha többet nem fogom látni. Miatta talán Anathema sem látja többet a sajátját, és örökre viselni fogja azokat a sebeket. Azokat biztosan nem a saját családjától kapta.- érzem, hogy újra megerednek a könnyeim, de nem húzódok el, hogy letöröljem őket. Nem vagyok már olyan gyenge, olyan gyáva, hogy el akarjam rejteni az érzelmeimet, hogy féljek tőle, ha esetleg látják a fájdalmamat. Sem Marlene előtt, sem senki előtt ebben a szobában nincs mit szégyellnem rajta.
Beljebb fordulok az ágyon, behajlítva magam elé húzom az egyik lábam is, szembefordulok a lánnyal. Marlene gyönyörű, okos, és bármit elérhet az életben, bármerre mehet két év múlva, még csak most kezdődnek a RAVASZ éveink. Szörnyű belegondolni, hogy öt éve lettünk szobatársak, az út, amin indult, pedig könnyen vezethet öt éven belül a most élettel teli lány halálához. Anyám halálánál azonban sokkal szörnyűbb volt az élete, amit élt. Kissé elcsuklik a hangom, ahogy folytatom.
- Anyám tönkretette az életét. Egyedül volt, senkiben nem bízhatott, egyedül volt, és semmit nem ért el, csak meghalt. Nem volt boldog. Tudom, hogy nem tűnök most összeszedettnek... de kérlek, gondold át ezt még egyszer!

- Nem, nem ő volt. És tényleg lelkiismeretes volt.- tudom, hogy anyám nem kapott választást, ha tényleg őt vezényelhették oda Anathema házához. Eleget tudok az Aurori Kollégáium vezetéséről, hogy tudjam, a Minisztérium rabszolgáitól halhatatlan hűséget vár el, számára az aurorok csak egységek, akiket kiküldhetnek helyekre, hogy vezetőik hatalmon maradjanak. Anyám nem volt ember, valaki anyja, felesége, barátja számukra: csak egy egység, ami le fog számolni egy aranyvérű családdal. Lenézek a kezünkre. - De azt hiszem... az utolsó pillanataiban megbánta az egészet. Szerintem azt kívánta, hogy bár soha ne lett volna auror.
Végigsimítok a hüvelykujjammal Marlene kézfején, elkezdem érezni a szívverésem, de egyelőre visszanyerem a könnyeim nagyját. Könnyű lenne hagyni, hogy átöleljen, rádőlni a vállára, fogadni az együttérzését, azután átbeszélgetni vele ezt az éjszakát, és nagyon szívesen tenném ezt. Ezt akarom tenni. De meg kell mentenem őt attól a zárt koporsós temetéstől, ami mindannyiukat várja az út végén. Csak akkor erednek el kicsit jobban a könyveim, amikor ígéretet tesz, pedig nem vagyok benne, hogy igazat mondott. Ma éjjel el akarom hinni. Megereszkednek a vállaim.
- Köszönöm, Marley! Köszönöm!- szinte suttogom a szavakat, még erősebben, talán egy kicsit túl erősen is szorítom a kezét. Felemelem a szabad kezem, az alkarommal, a hálóinggel letörlöm a könnyeimet, ahogy törökülésben leülök vele szemben, még mindig fogva a kezét.
Furcsa érzés ránézni kipirult arccal a félhomályba burkolózó Marlene McKinnonra. Ő volt a másik legjobb barátom, akivel nem együtt nőttem fel, nem játszottam vele a Roxfort előtt, de akivel annyi mindenben közös volt az érdeklődésünk, akivel hasonló életet képzeltünk el. Tavaly, amikor a semmiből kinyilvánítottam, hogy nem leszek mégsem auror, elkezdtem figyelni a külsőmre, és eltüntettem Tess Nottot, a kemény csajt, féltem tőle, hogy a közös érdeklődés eltűnésével megromolhat közöttünk a barátság. Örülök, hogy tévedtem. Ahogy Anathema is fogta a kezemet, amikor alig volt bennünk bármi közös, most Marley sem enged el.
- Köszönöm, hogy fenn maradsz velem! Köszönöm, hogy itt vagy!- átölelem a lányt, miközben hagyok megeredni néhány könnycseppet. Néha nem tudom, hogy valaha felszáradnak-e, de a napi alkalmam száma egyre jobban csökken, és most már szinte teljesen megállom nap közben. Talán nem is a fájdalom és a szomorúság könnyei ezek, csak boldog vagyok, hogy átölelhetem őt, hogy érezhetem, milyen sokan vannak körülöttem. Amúgy is azt mondják, hogy aki sírt, magát sajnálja; nekem annyira nincs okom rá, hogy sajnáljanak, nem maradtam egyedül. Anyámnak is több sajnálni való van az életében, mint a halálában volt.
Elengedem a kezed, ahogy egy-két perc elteltével, még mindig könnyes szemmel hátrébb dőljek, megtámasztva a kezeimmel magamat. Letörlöm a könnyeket, amik talán az utolsók lesznek ma éjjel, és kicsit távolabbra engedem a fájdalmat- elértem, amit akartam, elmondtam, amit akartam, és érzem a szeretetét. Lenyomom a sötét érzést abba a tengerbe, és remélem, hogy lassan belefullad.
 - Sajnálom, hogy olyan ritkán írtam! Három vagy négy levelem a kukában végezte a nyáron többszöri újraírás után. Amúgy sem hiszem, hogy el tudtad volna olvasni őket.- mosolygok, kicsit nevetek belül magamon, ma éjjel nem zavar az az ostobaság sem, aminek vádjával ostorozom magam minden leírt betű miatt. Csak belenézek a szemedbe, és elfogadom a problémákat- az az idegesítő analfabetizmus éppen annyira én vagyok, mint a fájdalom. Egy napon legyőzöm mindkettőt.  - Mesélj, milyen nyarad volt? Voltatok valahol nyaralni? Mit csináltál? Mi a helyzet a fiúkkal?- mosolygok.

- Nem tudom. Őszintén szólva... nem hiszem, hogy valaha bármit sikerült igazán végiggondolnia.- anyámról sok dolgot lehet elmondani, de azt nem igazán, hogy összeszedett, átgondolt lett volna, valaha megtervezett volna valamit. Emlékszem, hogy milyen kapkodva, milyen összevisszaságban mutatta meg azokat az átkokat és bűbájokat, amiket a közös edzéseink során vettünk a szalon alatti gyakorlóteremben, még én is tudtam, hogy nincs semmilyen tanterve. Az egészen biztos, hogy soha nem gondolta át, hogy hosszú távon mit művel velem a nevelése.
Boldog vagyok, hogy átölelhetem Marlenet, és érezhetem, hogy van még egy ember a világon, akire számíthatok. Még ha ő talán nem is érzi úgy, hogy ő számíthat rám, talán furcsának gondol, még ha tudom is, hogy nincs vége ezzel az egésznek, ő is számíthat rám. Tartozom neki azzal, hogy megmentem az életét, és segítek tovább terelni egy boldog útra, ahol nincs háború, nem vagyunk statisztika, nem vagyunk egy újabb egység, amit ki lehet küldeni néhány gazdag ember kedvéért. Átölelem- furcsa, hogy mennyire ódzkodtam ettől a gesztustól negyedéves korom végéig, és most mennyire jól esik.
- Én is itt leszek. Itt leszek nektek, örökre.- komolyan gondolom a gyerekes hangzású ígéretet, komolyan azt érzem, hogy bármit elviselnék, bármit megtennék, hogy vigyázzak rátok. Meleg az ölelésed, fontos vagy nekem, és bármit is hoz az élet, a barátod akarok maradni. Talán percek telnek el, mire végül kibontakozok a karjaid közül.
Kicsit ellazulok, ahogy rátérünk a leveleimre és az írási képességeimre. A fájdalom visszavonul az elmém mélyére, mosolygok is, ahogy ráébredek, nem zavar, hogy esetleg ostobának tűnök, elismerek egy olyan hiányosságot, ami a legtöbb elsősnek sincs. Bizonyára éppen olyan kínszenvedés lehet olvasni azokat a leveleket, mint nekem végigolvasni egy könyvet, biztosan meglenne a véleménye rólam bárkinek, aki a kezébe fogna egyet, de nem érzem úgy, hogy el kell fednem ezt az érdektelenség látszatával.
- Igyekszem többet írni. A legutóbbi tíz hüvelykes pergamenen már csak harmincegy helyesírási hiba volt.- kicsit úgy hangzik, mintha gúnyolódnék magamon, de igazság szerint majdnem a felére csökkent az eddigi hibáim száma, alig egy év alatt. Anya szerint egyszerűen egy betegséggel születtem, egyszerűen csak diszlexiám van, de nem fogadom el, hogy soha nem fogok helyesen írni. Bármit is hoz a jövő, rengeteg levelet kell még megírnom.
Mosolyogva hallgatom annak a szép, eseménytelen nyárnak a történetét. Majdnem biztos, hogy rendeztem volna valami születésnapi partit, ha máshogy alakulnak a dolgok, az első lépéseket már megtettem júliusban, és biztos, hogy az egyik első meghívó a tiéd lett volna. Az nem lett volna a legkevésbé eseménytelen, talán még most is kábultak lennénk a két nappal korábbra tervezett bulitól. Jövőre, az utolsó évünk előtt egészen biztos, hogy bepótolom. Mindenesetre, az eseménytelen nyár szépnek hangzik, az unalmas mindennapok, fagylaltkelyhek, medence melletti napsütés, fülledt éjszakák, hirtelen záporok anélkül, hogy bármi történne, amiről mesélni lehetne, nagyon szép nyárnak hangzik.
Csak futólag ismerem Marlene bátyját, úgyhogy csak bólogatok kissé azt illetően, hogy önállóbbá, zárkózottabbá vált. Eszembe jut a kapcsolatváltozás köztem és Theo között, de nem tudom, hogy megtörtént volna amúgy is. Theodorenak soha nem volt barátnője korábban, és valahogy nem hiszem, hogy akkor is minden ugyanígy lett volna, ha Anathemával osztja meg az ágyát. Sokat számít, hogy Adore utál engem.
- Hát, igazából hálás lehetsz neki, hogy diszkrét. Az én bátyám nem zárja be mindig a szobája ajtaját. Nyár végére, mióta összeszedte a barátnőjét, le kellett némítanom a falakat is.- nem tűnik akkora titoknak számomra, hogy Marley bátyja miért zárkózik be, néha mindenki magára zárja az ajtót nemtől függetlenül egy bizonyos kor felett. Ha el is tekintünk ettől, vannak napok, amikor amúgy sincs semmi tennivaló a szobán kívül. Én is el tudok mostanában tölteni egész napokat anélkül otthon, hogy bárhová kimennék az ebédlőn kívül, ad valamiféle biztonságot, hogy az a zárt tér csak az enyém, senki nem zavarhat meg bent. Sokszor hiányzik a társaság, de a Roxfortban nagyon nehéz visszavonulni kicsit, ha az ember magányra vágyik.
- Hát, ebben nálam sincs változás, Marley. Mondjuk nem is sokat voltam fiúk között a nyáron.- talán túl szigorú vagyok a választékkal, de nem volt senki Adrian óta, aki igazán érdekelt volna- pontosabban, nem volt egyetlen fiú sem, aki engem érdekelt volna. Adrian a mai értékrendemmel még beszélőviszonyba sem kerülhetne velem. Van néhány helyes fiú az évfolyamon, de általában a varázs véget ér, amikor kinyitják a szájukat. Azt pedig nem keverem ide, amit Anathema felé érzek, még senkinek nem beszéltem róla, hogy más lányok is tetszenek.
Végiggondolom a nyaramat, igyekszek főleg a júniusra és júliusra koncentrálni, mert ezt követően csak akkor csináltam bármit, ha muszáj volt. Nem jut eszembe semmi igazán nagy élmény, amit mesélhetnék, és nem kötődik a tragédiához, hosszú másodpercekig kutatok az emlékeimben, mielőtt összeszedek néhány dolgot.
- Főleg otthon voltam, de néhányszor bejártuk az Abszol boltjait, vettem néhány szép ruhát. Többször voltunk a tengernél, idén végre sikerült szereznem egy kis színt anélkül, hogy egyszer is leégtem volna. Sikerült néhány alapdolgot megtanulnom a nonverbális mágiából. Nem igazán voltam én sem semerre, főleg Anathemával és Theoval voltam. A nyár végére terveztem inkább társasági dolgokat, a szülinapom környékére. Ja, megismertem Adoret kicsit közelebbről. Nem mondanám, hogy kedveljük egymást.- kicsit megborzongok, ahogy eszembe jut a mardekáros lány, amint meztelenül áll Theodore szobájának ajtajában. Annyira különbözünk, annyira idegen számomra a viselkedése, és biztos vagyok benne, hogy utál engem. Én sem vagyok oda érte. - Akartam tartani egy szülinapi bulit, nyárzárót. Az sajnos elmaradt, de ha van kedvetek, hétvégén ünnepelhetünk együtt.

Sokszor én sem hiszek benne, hogy javulni tudnak még az eredményeim, ami az írást és olvasást illeti, de rámosolygok Marlenera. Jól esik, hogy nagyjából mindenki támogat, és végeredményben tényleg van javulás. Tudom, hogy számomra ez soha nem lesz olyan könnyű, mint egyes emberek számára, de muszáj fejlődnöm. Nem lehetek én a család analfabétája. Nagyanyám már így is hihetetlenül megvet engem.
- Igen. Elég kellemetlen volt néha.- annyira nem firtatom tovább a témát. Ha valakinek nincs olyan ismerőse, aki ennyire beletolja a saját magánéletét az arcába, nehezen tudja megérteni ezt az egészet. Theodore amúgy sem volt soha a diszkrét típus, idén nyáron pedig azt hittem, hogy szinte akarta, hogy halljuk, mikor van éppen azzal a lánnyal. Talán így akarta megüzenni, hogy mennyire elutasít mindent: a kényelmünket, a jó hírnevünket, és elsősorban Anathemát, a lányt, akit a feleségének szántak. Csak egy rövid pillantást vetek rá a szemem sarkából. Még mindig hihetetlenül dühít ez az egész.
Megigazítom a hajam, miközben hallgatom Marleyt, akiben csodálom, mennyire örül olyan kis dolgoknak, mint két darab ajándék könyv. Talán arról van szó, hogy boldog az ajándéktól, hiába nem tűnik hatalmas gesztusnak, bár én amúgy sem tudom értékelni a könyvek értékét. Ezerszámra állnak a könyvtárunkban, és az olvasás hihetetlen kellemetlenséget okoz számomra, valamit, amin túl kell lenni. Lehet, hogy az igazi érték az inkább, hogy az apja hozta külföldről.
- Nem tudtam, hogy ennyire érdekel a medimágia. De végül is, a jegyeid akár lehetővé is tennék, hogy arra indulj tovább, ha úgy döntenél, nem?- ha igazán segíteni akarnék az embereknek, valószínű, hogy arra akarnék most tovább tanulni, de az én motivációm soha nem ez volt igazán arra, hogy auror próbáljak lenni. Nem firtatom annyira tovább a dolgot, de magamban eljegyzem, hogy ez, mint alternatíva, akár működhet Marlene számára. Amennyire utolsó terveit ismerem, ez Anathemától sem áll messze. Igazság szerint örülnék, ha arra mennének mindketten, az egy nehéz, de megbecsült, biztonságos szakma, ahol kamatoztathatnák az intelligenciájukat és a kedvességüket.
- Valamikor augusztusban jöttek össze, onnantól nagyon sokat. Theodore imádja, pedig Teddynek hívja! Igazából pont olyan, amilyennek mondják: hihetetlenül lekezelő és bunkó. Úgy értem, mindenki viszonylag udvariasan fogadta otthon, és neki még a festményeinkkel is sikerült összevesznie. Engem kifejezetten utál.- nem tudom, hogy lett volna lehetőségem jóban lenni Adoreral. Mielőtt megváltoztam, beszéltek vele két-három mondatot, odavetettünk egymásnak két-három sértést, ami lepörgött mindkettőnkről, de most már szinte bármivel sikerül megbántani, zavarba hoznia, még azokkal a hülye becenevekkel is, amiket a nevemből csinál. Kicsit el is pirulok, ahogy eszembe jut a legutóbbi.
- Tegnap jött egy nagy vihar éjjel, és láttam, hogy Theo nem csukta be az erkélyajtót. Bekopogtam hozzá, hogy csukja be, és a lány nyitotta ki, teljesen meztelenül! És simán kisétált a nagyapám festménye elé is így. Fogalmam sincs, hogy hogyan lehet valaki ilyen szégyentelen.- igazság szerint irigylem Adore magabiztosságát, azzal együtt is, hogy a viselkedése hihetetlenül megbotránkoztat, és nem örülök neki, hogy a bátyámmal van. Én még otthon vagy a barátaim előtt sem vetkőzök le még fehérneműig sem, ha tehetem, fogalmam sincs, hogy valaki hogyan bízhat annyira a saját megjelenésében, hogy meztelenül kinyissa az ajtót egy idegennek.
- Tudtam, hogy neked tetszeni fog az ötlet. Az első hét mindig húzós, szerintem a többiek is örülnének annak, ha első hétvégén kicsit kikapcsolódnánk.- persze, egy szombat a Roxfortban nem ugyanaz, mint egy nyári buli lehetett volna a tengerparton, de a lehetőség így is felvillanyoz. Összébb húzom a lábaim, érzek egy kis izgalmat is a közeledő buli gondolatára. - Ha akarunk alkoholt, azt sajnos nem tudom, hogy honnan szerezhetnénk, nem mertem megkockáztatni a behozatalát, de bevásároltam ma egy csomó dolgot a vonaton, úgyhogy ha inni nem tudunk végül, akkor is elleszünk.

- Ha van bennük valami, amit elmesélnél, szívesen meghallgatnám.- mostanában nem valószínű, hogy utaznék, de mindig érdekelt a világ többi országa, és szívesen meghallgatom Marlene apjának történeteit. Kicsit olyan lesz, mintha én is ott lennék valamilyen szinten.
Elgondolkozom rajta, hogy melyik része volt a legrosszabb. Tényleg nem bírom Adoret, ahogy mindig zavarba hoz és sérteget, de a világ legkedvesebb lánya is lehetett volna, akkor sem örültem volna neki, akkor sem támogattam volna a kapcsolatukat. Engem főleg az zavart, ahogy Theodore hátat fordított mindannyiunknak, különösen Anathemának, Adore legtöbb idegesítő tulajdonsága pedig valószínű abból táplálkozik, hogy megszemélyesíti ezt a változást.
- Nem tudom, hogy mi a legrosszabb benne. Talán az is benne van, hogy rosszkor talált meg. Még nagyon friss volt az egész. Aztán nem tudom, hogy meddig tarthat.- vetek egy pillantást Lily Evans ágya felé. Nem szívesen mondom ki hangosan, de Marlene biztosan tudja, hogy milyen a családom, és mit gondolunk a nem aranyvérűekkel fenntartott párkapcsolatokról. Különösen akkor, ha mugliszületésűek. Adore pedig közülük is a leghangosabbak egyike. Mire én megszokom a helyzetet, könnyen lehet, hogy Theo is rájön, hogy ez az egész soha nem működhet. Biztos, hogy Adore is tudja.
A buli eltereli a figyelmemet, különösen a lehetősége, hogy esetleg mégis lesz alkohol. Nem érzem már a kényszert rá, hogy igyak, hogy népszerűnek tűnjek, hogy bizonyítsam magamnak, mennyire felnőtt és lázadó vagyok, de szeretem, ahogy az alkohol leránt néhány dolgot, néhány gátlást. Barátok között kifejezetten jó ismerkedési forma, sok olyan korlátot meg tud törni, amiket egyébként soha nem adnánk fel.
- Az mindenképpen jó lenne. Bár fogalmam sincs, hogy hogyan csempészte be.- tudom, hogy sokan próbálkoznak transzfigurációval alkoholt csinálni, de elég egyszer megkóstolni az így készített löttyöt ahhoz, hogy ne akarjak így berúgni. Az eredmény nem feltétlenül maradandó, valós, cserébe egészen biztos, hogy hányás lesz a vége.
Bólintok egyet, azután felállok az ágyáról. Máris sokkal jobban érzem magam, örülök, hogy tudtam valakivel beszélni erről az egészről. Ahogy végignézek rajta, reménykedek benne, hogy tényleg meggondolja, amit mondtam, és nem csak engem akart lerázni. Nem akarom, hogy aurornak menjen, nem akarom, hogy baja legyen. Éppen olyan rossz, mint halálfalónak lenni, sőt: az utóbbiak valószínű győzni fognak.
- Köszönöm, hogy meghallgattál! Sokat jelent nekem. Aludj jól, Marlene!- még egyszer rámosolygok a sötétben, azután elindulok vissza az ágyamhoz. Visszaúton még vetek egy pillantást az alvó Anathemára, pár másodpercig állok az ő ágya és a saját ágyam között, mielőtt visszafekszem, betakarózom, és megsimogatom a szinte azonnal mellém ugró macska állát, aki dorombolva beveszi magát mellém. Úgy tűnik, hogy a lány most mélyen és nyugodtan alszik, de még percekig figyelem, mielőtt elalszok. Remélem, hogy ma éjjel nincsenek rémálmai.