Mára a délutános műszakot vállaltam be, ugyanis több gyógyító is jelezte, hogy nem fognak tudni bejönni, vagy éppen átkérnék magukat az esti műszakba. Nem tudom, mi vezethetett a hirtelen problémához, legjobb tudomásom szerint nincs semmi így szeptember elején, leszámítva persze az iskola kezdést… Mindenesetre, én szabad voltam, így nem volt ellenemre, hogy elcseréljem a délelőttös műszakomat az egyik idősebb gyógyítóval. Be kell valljam, egy kicsit örültem is, hogy nem kellett korán kelnem. A hétvégi túlóra, amit bevállaltam, köszönhetően egy sorozatos doxytámadásnak, ami éppen létszám hiány idején érte utol az első emelet gyógyítóit, nem nevezhetem magamat kipihentnek. Persze nincs mit tenni, én voltam az, aki ezt a pályát választotta. Az viszont biztos, hogy tanárnak nem lettem volna jó. Én nem igazán értek a gyerekekhez, talán azért, mert középső gyerek vagyok, és a nővérem mindig ott volt, hogy rólunk gondoskodjon... Ahogy olyan erősen se tudnék kötődni senkihez, mint amennyire egy tanár fontos szerepet játszhat a varázslócsemeték életében. Sokkal jobbnak és kényelmesebbnek érzem azt az udvarias távolságot, ami egy beteg és egy gyógyító között van. Amíg szükség van ránk ott vagyunk, talán meg is mentjük az életét, de ez a cselekedetünk rögtön csak eggyé válik a sok közül, amint a már gyógyultak kilépnek az ispotály ajtaján. Fontos munkát végzünk, de nem jár fölösleges feltűnéssel. Én pedig élvezem, hogy egy lehetek a sok gyógyító közül.
Miután átvettem a gyógyító egyenruhámat, szapora léptekkel sietek le a recepcióra. Még van időm, mielőtt kezdődne a műszakom, és a leggyorsabban úgy tudom megszerezni a mai betegek listáját, hogy közben ne is legyek útban, az csak így lehetséges. A pult mögé bármikor beosonhatok, és még feltétlenül segítségre sincsen szükségem a mai nap jelentéseinek megkereséséhez, ezért a recepciósnak sem vagyok különösebben a terhére. Amíg meg ő várakozik, és felveszi az új eseteket, addig én lapozgatok, és jegyzem, mire is lesz érdemes odafigyelnem majd.

A mai nap jónak ígérkezik. A későbbi kelés, az éppen csak be-, betévedő betegek… Innét a recepcióról sokkal könnyebb megállapítani, hogy mekkora is a forgalom, mint az osztályon. Ott eleve megvannak azok, akiket kezelni kell, hogy éppen van-e köztük új, és hogy mennyien. Arról nem is beszélve, hogy azokat mi nem is látjuk, akik nem hozzánk jönnek. Szinte már szórakoztató, az újdonság frissítő érzésével hat ezt látni. Ha nem tudnám, hogy pontosan hányan figyelnek, akkor még dudorásznék is. Rossz szokásom, be kell valljam, ha jó kedvem van, néha még az osztályon fel, ’s alá közlekedve is szoktam néha dúdolgatni. Külön kellene rá figyelnem, ez már nem az iskola, itt már illene felnőtt módjára viselkednem, és bárcsak ilyen egyszerűen is menne! Anya is mondja a magáét, bár panasz soha nem érte még a ház elejét, mégis csak boldogabb lenne, ha egy kicsit felnőttesebben, összeszedettebben viselkednék. Ez viszont még a jövő zenéje, ahhoz, hogy megkomolyodjak, biztosan időre van még szükségem. Most is, ahogy meghallom a barátnőm hangját, szinte érzem a késztetést, hogy eldobjam a papírokat, és csapot, papot itt hagyjak.
- Természetesen! Miben segíthetek? - játszok vele együtt, miközben a pult alatti polcra helyezem a papírokat. Nem mondom, hogy végigértem rajtuk, de egyértelműen fontosabbnak tartom Marlene társaságát. Ez amúgy is csak egy plusz, amit a fennmaradó szabadidőmben tettem volna meg.
- Szia Marlie! Köszönöm! - kuncogva veszem át a poharat tőle, mondhatni le se lehetne vakarni az arcomról azt a széles mosolyt, amit a lány jelenléte varázsol oda. - Örülök, hogy jöttél! Nekem is furcsa egy kicsit, hogy már nem kell többé visszamennem… Hiányozni fogtok - sóhajtok fel. Bár szeretek itt a Mungóban dolgozni, azért hiányoznak a háztársak, a Roxfortos barátok. Az a 7 év, amit ott eltöltöttünk, nem a semmiért volt.
- Viszont biztos vagyok benne, hogy várod már! Eldöntötted már, hogy mész-e a továbbképzésre? - Én elengedtem, úgy érzem, hogy most nem ennek van itt az ideje. Egyrészt, a társadalmunk kényes helyzete miatt, ahol még bármi megtörténhet, másrészt, mert szeretném, ha a szüleim egyelőre a nővérem eljegyzésére koncentrálnának. Most a hozományra amúgy is félre kell tenniük, nem akarom, hogy a képzés az útjukba álljon. Majd szépen összegyűjtöm az árát a most végzett munkámból.

Marlie felbukkanása igazán feldobja a napomat. Ugyan eddig is jó kedvem volt, de ez egy egészen más szint. A munkát nem lehet a magánélethez hasonlítani, emiatt teljesen más reakciót vált ki belőlem a két különfajta öröm. A barátnőm szavai hallatán széles mosoly húzódik ajkaimra, és természetesen belemegyek a játékba. Hogyan ne mennék! Itt nemigen van kivel viccelődni, viszonylag kevesen vannak, akik velem egykorúak lennének, valamint az új környezetben egy kicsit még félénknek érzem magamat. Szükségem van egy kis időre, hogy beleszokjak, utána valószínűleg könnyebben el tudok majd vegyülni. Egyelőre viszont örülök, hogy Marlene-nel tudunk viccelődni. Olyan, mintha újra kiszíneződne minden az unalmas, szürke hétköznapok után.
- Természetesen, állok rendelkezésére! - Halkan kuncogok, próbálom eltakarni a számat, hogy ne zavarjam a recepicós hölgyet a hangoskodással. Annyira gyereknek érzem magamat, még majdhogynem jól is esik, hogy végre kiléphetek a szigorú felnőttek világából. Hiszen hiába vizsgáztam le, hiába a munkám, mint gyógyító, a szívem mélyén akkor is egy kicsit még mindig gyerek vagyok. Talán soha nem is fogok felnőni. Vannak, akik azt mondják, így sokkal érdekesebb az élet, egy próbát pedig bőven megér.
- Igen! Boldog vagyok, bár el kell ismernem, majdnem minden nap tartogat egy újabb kihívást. Még messze vagyok attól, hogy Mr McKinnon megdicsérjen, de mindenképpen igyekszem - Marlie apja egy rendkívüli gyógyító, bár egyértelmű, hogy számomra, mindig is apa lesz a követendő példakép, de Mr McKinnon is egy olyan varázsló, akitől megtiszteltetés lenne elismerést elfogadni. Természetesen ehhez még hosszú utat kell megtennem, és sok mindent kell megtanulnom. Viszont bízom benne, hogy egyszer majd tényleg érdemes leszek a dicséretére.
- Merlin szakállára, ez nagyon jól hangzik, Marlie! Remélem engedélyezik, Mr McKinnon rettenetesen büszke lenne rád! - A szám elé kapom a kezemet, annyira meglep, amit hallok. Még szerencse, hogy leültünk a padra, nem tudom, hogyan fogadtam volna ezt a hírt, ha még mindig állunk. Természetesen nagyon büszke vagyok rá, és szurkolok neki, hogy beteljesíthesse az álmát! Én mondjuk soha nem tudnám elképzelni magamat a frontvonalon, sokkal kényelmesebbnek és biztosabbnak érzem a háttérmunkálatokat, amiket végzek. - Mindenképpen szurkolok neked! Bár én nem kezdtem még meg a továbbtanulást, úgy láttam nem olyan egyszerű, de biztosan együttműködőek lesznek majd, és reméljük órarendi ütközések se lesznek... Otthon elmondtad már? - Nem hiszem, hogy annyira ellene lennének a szülei, bár el tudom képzelni, hogy féltenék őt, de én viszonylag elfogadónak ismertem meg McKinnon-ékat. Nem hiszem, hogy a saját lányuk álmai útjába akarnának állni. Én is aggódok a barátnőmért, valamennyire az arcomra is kiül, de igyekszem vidám maradni. Ha ez az álma, akkor támogatni szeretném, ha pedig segítségre van szüksége, én mindig itt leszek. A gyógyítással kapcsolatban majd tudok segíteni, addigra már elmondhatom majd magamról én is, hogy némi tapasztalattal már rendelkezem a szakmámban.
- Nem sok... Leginkább Cassy eljegyzése, valamint az esküvő tervezgetése volt az, amivel mindenki foglalkozott. Ne tudd meg, hány esküvői katalógust kellett átlapoznom! A szabadidőmben próbáltam memorizálni a varázslatokat, amikre szükség lehet, de hát gyakorlás nélkül nem megy az olyan egyszerűen... - felnevetek, még emlékszem, hogy mennyire izgultam, hogy hogyan is fogok majd teljesíteni az új munkahelyemen. Tiszta bolond dolognak tűnik, így visszatekintve! Főleg, hogy ez nem is volt olyan nagy szám, mint a nővérem közeledő esküvője. Az ő izgatottsága sokkal megalapozottabb. - Jut eszembe! Ugye még a tanév közben meséltem, hogy terveztünk egy nyaralást Philadelphia-ba. Azt sajnos el kellett halasztani, kitört valami vírus ott, ami elég halálosnak bizonyult a muglik statisztikái alapján. Bár érdekesnek hangzott, apa azt mondta, hogy jobb, ha nem folyunk bele. Amúgy sem avatkozhatunk közbe, és azt se szerette volna, ha elkapnánk valamit. Mr McKinnon nem foglalkozott vele? Ne haragudj, nem emlékszem merre járt utoljára... - Ugyan próbálom törni a fejemet, egyszerűen valahol a nyári zűrzavarban ez kiesett... Mindenesetre a hirtelen sok beszédtől kiszáradt a torkom, úgyhogy kortyolok kettőt is a teámból. Addig van ideje Marlie-nak is beszélni.