Bárcsak hoztam volna magammal legalább egy rohadt zsebkendőt - akkor nem törölném lopva az orromat a pulcsim ujjába, miközben a Reggeli Próféta mai számát összegyűrve egyensúlyozom a térdemen. Friss, ropogós, tele halálhírekkel – többek között Rossbergékről is írnak, a lányukkal, Amandával együtt jártam óvodába, és sokszor összenevettünk azon, hogy valami csoda folytán mindketten itt kötöttünk ki, bár őt a Hollóhátba osztotta a süveg. Amandát idén nem láttam a Roxfortba tartó vonaton, aggódtam is érte, de annyira lekötötte a figyelmemet minden más… szóval, nem kerestem őt igazán.
Kinek juthatott eszébe éppen őket? Hiszen semmit nem tudtak semmiről! Átlagos emberek, teljességgel hétköznapiak voltak, muglik, egyszerű muglik, és élvezték is ezt a hétköznapiságot, soha, egyetlen pillanatra sem gondoltam volna, hogy Amanda, a testvérei és a szülei – szerencsére az újság nem közölt képet, az elég kegyeletsértő lenne, de a szavak, feldarabolva a házuk pincéjében, szóval, ezek többet mondtak akármilyen képnél.

Nem vágyom társaságra, nem akarok látni senkit. Akár az én szüleim is lehettek volna. Akár az én nővérem is. Hiszen, mit tudtak ők Róla, Akit Nem Nevezünk Nevén? Kinek állhattak az útjában? Megtörlöm az arcom, szipogva nézek a griffendéles kviddics-csapat tagjai után. Véget ért a mai edzés, talán az első az évben. Páran odaintenek nekem, nincs kedvem visszainteni. Nincs kedvem látszani. Vacogok a lelátón. Vacogok, és undorodom ettől az egésztől, undorodom a félelemtől, amit a torkomban érzek, és még inkább magamtól, mert egy részem pontosan tudja, hogy magunkat, az én családomat jobban féltem, mint amennyire Amandát gyászolom. Vajon csak ennyi lenne? Ez a Nagy Kaland, ami hat évvel ezelőtt elkezdődött? Minden hozzám hasonlóra elkerülhetetlenül ez vár? Legyilkolnak, és kiterítenek? Hányingerem van. Jólesne egy cigi.

A nyáron végtelenül ellustultam, és nem, nem tudnám megmagyarázni a csapatomnak, mégis mire fel ez a… hát szóval voltam már jobb formában, és esküdöztem, hogy leszek még jobb formában, végül is mikor volt már olyan, hogy James Potter kviddicsből nem a legjobbat nyújtotta? Már az elmúlt edzést leszámítva. (És akkor az öltözőben átizzadva jöttek a szokásos biztos Evans-t nézte, biztos ez, biztos az, már nem is tudom kökvetni, pedig alig ha egy hét telt el az új tanévből, össze kell végre szednem magam, mert ez nem mehet így tovább.)
- Miért, Evans ott volt? – kérdeztem én.
- Mintha nem végig őt figyelted volna ahelyett a nyomorult cikesz helyett.
- McKinnon szerint még kinn van.
- Jó, és?
Jó, és persze innentől egy pillanatba telt elkészülnöm edzés után. Olyan is lett a végeredmény, csutakosan, elcsúszott talárral, szétzilált hajjal hagytam hátra a seprűmet, hogy a lelátóknál kilessem, ott van-e még. És igen, mint valami éjjeli őrláng, a vörös haj világított a lelátón. És nem, véletlenül sem arról van szó, hogy esetleg ne tudnék másra gondolni, vagy hogy… szóval egy csomó dologról nincs szó, amiről ilyenkor beszélni lehetne, vagy csak ilyen a mellébeszélés, amit tolok, mert még magamnak sem merem bevallani, mi az, ami felvisz a lelátók lépcsőin, csak hogy aztán Evans-szel találhassam szembe magam. Csak köszönni akarok. Ennyi az egész. Nem bűn, ugye?
Szóval tényleg csak köszönni akarok, de még mielőtt odaérnék, látom, hogy valami nincs rendben. Az ilyesmire be vannak állva a szenzoraim.
- Hé – mondom tisztes távolságból. – Minden oké?

Ha lehet, még kisebbre húzom magam, mintha bármi, amit én itt, a lelátón teszek, megvédhetne attól, ami odakint vár rám. Pár másodpercig elszöszölök azzal, hogy az újságot újra kisimítom, de végül feladom, ismét összegyűröm, ha lehet, még idegesebb, még eltökéltebb mozdulatokkal. Megtörlöm az arcomat. Végül is, meddig akarok még itt táborozni? Tovább kéne menni. De mi van, ha nem tudok? Mi van, ha félek tőle? Vagy, ha képtelen vagyok rá?
Minden oké?
Összerezzenek, felnézek Potter arcába. Nos, nem. A válasz nyilvánvalóan nem, nem vagyok jól.
- Ezt komolyan kérdezed? - kérdezek vissza, a hangom egy picit sem hangzik hálásnak, pedig tulajdonképpen jólesik, hogy idejött. Hirtelen cikinek érzem a sírástól nyilvánvalóan felpüffedt képemet, és csak reménykedni merek abban, hogy nem folyik az orrom. Nem mintha különösebben tetszeni akarnék Potternek, éppen csak - na, azért egy lánynak van önérzete. Akkor is, ha éppen paradicsomra bőgte magát.
- Egy barátnőm - magyarázatul Potter felé tartom a hatalmas galacsinná gyűrt újságot. Nagyot nyelek, nem tudom, mi mást mondhatnék. Meghalt? Meggyilkolták? Szipogok. Borzalom. - Én csak... nem hittem volna, hogy ez ilyen iszonyatos lesz.