A múltkori kviddics kihívásunk után megfordult többször is a fejemben, hogy nem jövök vele el erre a 'kirándulásra'. Őszintén nem is tartottam annyira jó ötletnek, de aztán mindig eszembe jutott, hogy márpedig azért is meg kell mutatnom, hogy nem vagyok gyáva. A megbeszélt idő előtt összeszedtem a holmimat, némi biztonsági felszerelést is belepakoltam a kis tágítóbűbájjal elvarázsolt táskámba, majd felkaptam a kabátom, pálcámat a kezembe vettem és késő délután kisurrantam a hálóteremből. A lányok nem kérdezték meg, hová megyek, de így utólag nem lett volna rossz elmondani legalább az egyiküknek, hogy hol leszek, ha esetleg valami extra történik akkor esetleg tudjanak segítségért szólni. Már mindegy, most már kár rajta rágódni. A birtok egyik távolra eső részére volt megbeszélve a találka, de azért jól figyelnem kellett a kint lévőket, hiszen ilyenkor azért még sürgölődnek az emberek és elég kellemetlen lenne, ha az egyik tanár vagy épp a vadőr megállítana, hogy hé, hát mégis hová, hová?
Igyekeztem mindennél jobban körültekintő lenni és miután megbizonyosodtam róla, hogy senki nem látott, sietős léptekkel a megbeszélt helyhez mentem. Miután konstatáltam, hogy Alex még nincs itt, nekidőltem az egyik fának és keresztbe fontam magam előtt a kezeim. Remélem, haditervvel érkezik és nem majd kitaláljuk alapon fogunk bemenni az erdőbe, hiszen mindenki hallott az évekkel ezelőtti támadásról, ahol egy tanár meg is halt és nem hinném, hogy egy késői időpont lenne a megfelelő ahhoz, hogy kibotorkáljunk az erdőből. Néha-néha körül nézek, majd a karórámra, pár perc múlva meg kell hogy érkezzen ő is...

Kicsit kezdek már ideges lenni és azon gondolkodni, hogy vajon felültetett -e Emerson? Ahogy egyre többet lesek a hátam mögé és nézelődöm a környéken, egyszer csak egy apró alak tűnik fel a messzeségben. Ahogy közelebb ér, akkor lököm csak el magam a fától. Arcomról nyilván leolvashatja, hogy nem örvendek túlságosan ennek a kalandnak és hogy elkésett - igaz csak néhány perccel -, az sem javít túlzottan a helyzetén. Nem is tudom miért mentem ebbe bele, még a végén nagy bajba kerülünk és akkor aztán lesz ne mulass. Nem bírnék ki még egy büntetőmunkát is vele, na meg az a pontlevonás amit kapnánk ezért a kiruccanásért, évkezdésre az sem lenne valami frankó.
A szavai nem hatnak meg, csupán némi gúnyos félmosolyt kap első körben válaszul. Nem szeretem, ha becézgetni próbálnak és azt hiszik, jópofák... lehet, hogy ettől más lányok elolvadnának, de nálam már inkább a pofon érik.
- Mondtam, hogy eljövök és ha mondok valamit, az úgy is lesz. - Jegyzem meg komoran, miközben a kiskutyás megjegyzésére még egyszer kap egy csúnyább nézést, de mint ahogy a múltkor sem, most sem fogok válaszolni erre. Megalázó. Leginkább. Bólintok csak egyet, megigazítom a táskámat az oldalamon, majd mellé szegődöm és elindulok az erdő felé. Azért mielőtt beérünk, egyszer-egyszer hátrapillantok, hogy nem e látott meg valaki mégis minket.
- Remélem kész terved van, mert különben nagy bajba is kerülhetünk. Ismered ezeket az ösvényeket? - Bevallom, nem sűrűn voltam még bent a rengetegben. Nem azért, mert olyannyira szabálybetartó lennék - némileg igen természetesen -, de a legutóbbi haláleset amúgy igazán elvette a kedvemet attól, hogy odabenn bóklásszak. Tekintetem rá emelem, pálcám közben természetesen a kezemben van, ha egy kicsit besűrűsödnek a fák és elhomályosodik az erdő, akkor ne kelljen keresgetni, hanem azonnal Lumost tudjak varázsolni.

Alex egy igazi rejtély még számomra. Ismerem némileg a múltját és tudom, hogy nagyon sok mindent egy csettintésre megkaphatott. Elég volt egy cuki pofi, meg néhány jóképű mosoly és már a lányok a lába előtt hevertek. Velem ezt sosem tudná megtenni, mert rám nem hat az ilyen báj. Nyilván látom, nem vagyok vak én sem, hogy jóképű fiú, de ez ennyiben ki is merült eddig. Ismerni alig ismerem, nekem pedig sokkal többet számít az, hogy milyen egy ember, minthogy hogyan néz ki. A barátaimat is mindig így válogattam meg. Sok mindenkivel jóban vagyok és általában aki megérdemli, azzal kedvesen bánok, de vannak azok a szituációk, amikor nem megy és tartogatom magamban a gondolatokat, és közben kibököm a véleményemet, az pedig sokszor nem tetszik az embereknek. Most igazából kicsit babos vagyok az miatt, hogy belerángatott ebbe az egészbe, na meg hogy még ráadásul kicsit meg is várat, de ettől eltekintve nyilván menni fogok, mert ha nem, akkor tudom, hogy egész évben hallgathatom majd, hogy nesze nekem, gyáva nyúl vagyok. Ez pedig nem fordulhat elő, mert bizony, nem vagyok gyáva. A szövegelésére csak felhúzom a szemöldököm és kíváncsian tekintek rá.
- Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Egyébként meg nem is vagyok utálatos. – Mondom kicsit bedurcázva. Az első mondatommal igazából kifejtettem, hogy miért is állok így hozzá, de közel sem érzem úgy, hogy utálatos lennék. Mi eddig is húztuk – vontuk egymást, de ez most sem lesz másként, hiszen máris folytatódik. Lehet, hogy Alex ha belegondolna kicsit, miért is vagyok sokszor én is ilyen amilyen, akkor tudná, hogy ez tényleg az miatt van, mert ő olyan dolgokat mond vagy olyan ironikus és gúnyos, hogy másként nem tudok rá választ adni. Ezért egy picit meg is lököm amikor a homlokára csap, és egy apró, gúnyoskás mosolyt eresztek meg felé.
- Olyan bukó vagy! – Valóban csak annyit szerettem volna megtudni, hogy azért járt e már az erdőben errefelé vagy tudja e hogy hová kell mennünk pontosan. Nehéz, hogyha neked kell kitalálni út közben mit tegyél, jobb szeretem a szervezettséget, de nyilván ha szükség van rá, akkor tudok a magam módján alkalmazkodni és elég jó boszorkánynak tartom magam ahhoz, hogy feltaláljam magam és le tudjak reagálni azonnal egy esetleges problémát. Kivéve Alex-et, mert őt nagyon nehéz, főleg, ha ilyen arrogáns, mint most is… részben.
- Esélytelen, hogy szétváljunk, na meg annak mi értelme lenne? – Vonom meg a vállam és közben elindulok befelé az erdőbe, óvatosan a lábam elé nézve. Valóban van bennem egy csöpp félsz, de megpróbálom a kalandot keresni ebben az egészben, nem hazudtolhatom meg önmagam, hiszen bátornak születtem, nem véletlenül lettem Griffendéles anno, öt évvel ezelőtt. – Szóval, te láttál már az erdőben kentaurt, amúgy? Azt mondják, hogy nem állnak szóba emberekkel, mert akkor kitagadják őket a csordából. – Térek kicsit át valami normális beszélgetéstémára, mert a végén még kínos lenne a csend és nem akarok kukán végig sétálni ezen az ösvényen. Miközben természetesen fel-felpillantok a fiúra, közben a környezetünkre is figyelek, hátha látok valami mozgást vagy veszélyt.

Kezemet felemelem, majd kézfejemet megmozgatom szájat utánozva vele csukogatom össze miközben meglengetem a fejem.
- Majd meglátjuk. - Kicsit azért pimaszul elmosolyodom. Sokat vitázunk, ez tény, de nem szeretném, ha csak erről szólna az egész délutánunk. Ha már itt vagyunk és hát ugye mint tudjuk, veszítettem, így hát kénytelen voltam, akkor legalább némileg megpróbálom élvezni ezt a sétát. Ha mást nem is tudok tenni, akkor legalább elképzelem, hogy ez valóban csak egy kis séta lesz majd és igyekszem jól érezni magam rajta.
- Te ötleted volt, amúgy, ezt ne felejtsd el... - Vonom fel a szemöldököm, miközben ránézek. Még ha nem figyelek eléggé véletlenül, akkor az lesz a vége az egésznek, hogy rám keni a dolgot. Viszont én általában résen vagyok, tehát nehéz behúzni a csőbe. Mindenesetre még mindig mellette baktatok és nem fogom megszegni az ígéretemet, tehát ha eddig eljutottunk, akkor innentől már nem fogok visszahátrálni. Aztán majd meglátjuk természetesen, hogy mekkora bajba sodorjuk magunkat, de a pálcám a kezemben, az eszem pedig itt van, a szememet nyitva tartom és akkor talán... talán nem lehet akkora nagy baj.
- Még nem. Csak annyit tudok róluk amennyit olvastam az órán. Nem vagyok nagy lény szakértő. Nekem nem ez a területem. Remélem, hogy te jobban értesz a legendás állatokhoz, mert ki tudja, mikkel nem találkozunk még itt. - Lassan beljebb érünk és ugyan még a fák között némi fény beszűrődik, hiszen nem sötétedett be teljesen, de azért a félhomályban látni a terepet. Az ösvényről nem szeretnék letérni, így legalább tudjuk, merre kell visszamennünk, ha esetleg úgy döntenénk, hogy gyorsan frissen ki akarunk jutni innen. A fák viszonylag ritkán vannak így itt az elején, óriásiak viszont és több méter magasan tornyosulnak fölénk. Hatalmas gyökereik kiemelkednek a sötét földből, biztosan ősidők óta itt növekszenek már. Egy-egy apró motoszkálást hallani a közelben, madarak röpködnek, esetleg denevérek, de még igen csak nagy a csend és ez lehet, hogy nyomasztóan hat kissé, bajt is előjelezhet.
- Elég rideg ez a hely, amúgy. Úgy képzeltem, hogy azért ennek is megvan a maga szépsége, egy-két füves, virágokkal teli tisztás meg ilyenek. Vigyázz hova lépsz, jó nagyok ezek a gyökerek!

Kicsit elmosolyodom, ahogy végre beismeri, hogy az ő ötlete volt ez az egész. Remélem nem keveredünk óriási bajba, nem valószínű, hogy ha kiderülne ez a kis kirándulás, jó fényt vetne ránk az idei évünkre nézve. Sem a házunkra, mert pontlevonásra tutira számíthatunk akkor és egyből mínuszba mennénk, amit aztán kemény munkával sem lenne könnyű visszalapátolni. Főleg a bizalmatlankodások miatt, amik utána várnának ránk a tanári karból és a házvezetőinktől.
Egyáltalán nem nyugtat meg a tudat, hogy ő sincs jobban tisztában a legendás lényekkel mint én. Ez nem a szakterületem, ámbár minden másra fel vagyok készülve, de ez korántsem könnyű úgy, ha az ember nem biztos abban, mivel tud hatástalanítani egy felé közeledő, vérszomjas állatot. Ma nincs telihold, így a vérfarkasoktól nem kell félnünk, de az erdő ilyenkor kezd el életre kelni és ez a körülöttünk lévő motoszkálásokból is hallatszik, de olyan nagyobb lényre még egyik sem ad gyanakvást.
- Reméljük, hogy nem lesz gond... - Nem vagyok az a félős típus, de az ismeretlen és a bizonytalan el tud keseríteni és belém tudja ültetni azokat a makacs gondolatokat. Ahogy haladunk előre, próbálok valami értelmes beszélgetésbe elegyedni vele, hiszen alig ismerjük egymást egyébként és csak mostanság kezdtük el ezt a macska-egér harcot, miután a tavalyi év végén több alkalommal is kifejeztük ellenvéleményünket egy-egy téma irányában néhány órán. Azt már tudom róla, hogy nem buta és jól is érvel, de a versengés ami kialakulni kezdett kettőnk között, nem csillapodik egyelőre. Megforgatom szemeimet a gúnyos megjegyzésére amit az én mondandómra tesz.
- Romantikus alkat, cöh, na persze... - Egyébként lehetnék az is, de neki biztosan nem vallanám be, hogy néha azért vannak ilyen gondolataim is, hiszen melyik lány ne szeretné egy kicsit a szépet? - Miért amúgy te ezt a sötét, kopár, lelketlen terepet bírod? - Elemem fel rá a tekintetem. Megint csak ez a huza-vona van kettőnk között és valamiért úgy gondolom jelen pillanatban, hogy soha nem fogunk megtudni egymásról semmi értelmeset.
Közben az ágak reccsennek, a szárnycsapások egyre erősebbé vállnak. A szél picit besüvít a fák közé és az egyébként eddig még meleg levegő egyik pillanatról a másikra hűvössé válik. Az ösvény előttünk ketté szakad, így megtorpanok és körülnézek mielőtt ismét Alexre emelném a tekintetem. - És most merre menjünk? Nem látok semmi érdemi mozgolódást. Szerinted mennyire kell bemerészkednünk az erdőbe? - Egyértelmű szavaimból, hogy nem szeretnék túl mélyre menni, de kíváncsi vagyok Alex mit talál ki és hogy ő melyik utat választaná. Nyilván csak tippelhetünk, hogy jobbra vagy balra, de azért remélem, nem keveredünk egy útvesztőbe, mert ez az erdő amúgy is egy labirintus. Hátratekintek, a vadőrház és a kastély fényei még aprón bevilágítanak az erdőbe.

Picit felvonom a szemöldököm a kijelentésére.
- Meg tudom védeni saját magamat is. - Nem veszem zokon a mondandóját, ez hallatszik a hangomból is, de azért a büszkeségem többet ér annál, hogy ne jelentsek ki hasonlót. Résen vagyok és a pálcám is nálam van, aurori pályára készülök ez pedig pont elég motiváció arra, hogy egy ilyen helyzetben tökéletesen helyt akarjak állni. Nem is kételkedem magamban egyébként, csupán a hely tisztaságában és értelében, hiszen tudjuk, hogy nagyon sok különös dolog történt már idebenn és nem szeretnék a legújabb áldozat lenni, mert még túl sok minden vár rám az életben.
Ahogy a lelketlen és sötét terepről beszélünk figyelmesen követem mondandóját. Valahogy el tudom róla képzelni, hogy ilyesmikben utazik és ezt nem is vagyok rest kimondani így. Néha meggondolatlan vagyok bizonyos kérdésekben, de ebből lehet a legtöbbet megtudni a másikról és még ha kicsit bosszankodva is, de talán hirtelen felindulásból az ember igazat mond és nem próbálja meg elhárítani a helyzetet.
- Szóval vonzod a sötétséget? Akkor ebben a szituációban ez nem jó jel... - Kicsit megtartom a szemkontaktust, de végül inkább zavaromban visszafordítom előre a fejem. - Egyébként nem tudom, biztos az olyan dolgoknak is megvan a maga szépsége, de én még nem láttam meg bennük, hogy őszinte legyek. - Vonok vállat válaszolva a kérdésére. Az életem túl szép és túl tökéletes volt eddig ahhoz, hogy ilyen dolgokról kelljen gondolkodnom, mondjuk az utóbbi hetekben kicsit fordult a kocka, Tess és Anathema dolgai miatt pedig elkezdtem átgondolni a helyzetemet és úgy érzem, akármennyire is tiltakozik ellene minden porcikám, valahogy óvatosabban kell hozzáállnom az élethez és sokkal reálisabban a kint folyó dolgokhoz. Szerencsére egy útválasztóhoz jutunk és ez elhessegeti a gondolataimat, mielőtt még túlságosan lemeríteném magam és figyelmetlen lennék a további úton.
- Akkor menjünk jobbra. - Vágom rá hirtelen. - Aztán ha nem találunk semmit, akkor visszafordulunk max. - Nem hiszem, hogy túlzottan be kellene mennünk, de ahogy haladunk és haladunk, egyre mélyebb és egyre sötétebb lesz körülöttünk. A pálcámmal most már kénytelen vagyok fényt gyújtani, hiszen az ösvényt sem látom a lábunk alatt és ha letérünk, az még rosszabb helyzetet eredményezne. Ahogy megvilágítom magam előtt az utat, az ösvény egyre szűkülni látszik és a fáj egyre inkább közre fognak bennünket. Kicsit kezdem kellemetlenül érezni a helyzetet, hogy egyre közelebb sétálok Alex mellett.
- Hé, állj, nézd! - Suttogom, miközben kinyújtom a kezem és ezzel megállítom a mellettem sétáló fiút. Előttünk nem messze egy fehér pont kezd el kiélesedni, fénylő teste pedig csodálattal tölt el. Kecses mozgása megfontolt, közelebb nem jön, inkább csak tovább lépdel oldalra el nyugodtan a fák közé. - Nagyon nyugodt, biztos nincs baj a közelben. - Unikornissal egyszer találkoztam életemben, az egyik LLG órán, ők igazi tiszta varázslatos teremtmények.

Kissé megforgatom a szemeimet ahogy visszavág nekem egy bóknak tűnő megjegyzéssel. Nem is tudom, hogy mit válaszoljak először, vagy hogy hogy ne égessem be magam előtte.
- Akkor ez most egy bók volt? - Kérdezem meg végül. Mit veszíthetek? Már ígyis pont eléggé belekevert a dolgokba és nem tudom, hogy sokszor hogyan értelmezzem a szavait. Megtévesztő, de még sosem voltam ilyen kapcsolatban egy fiúval mint vele. Már ha ezt lehet kapcsolatnak nevezni, mert egyelőre csak ott tartunk, hogy húzzuk - nyúzzuk egymást és ki tudja, mi lesz ennek a vége. A versengés, ami a pályán kialakult közöttünk az egy meccsen akár még vérfolyásig elfajulhat, de nem hinném, hogy ő engedné ezt, legalábbis első gondolatra biztosan ő hátrálna meg, bár ki tudja, milyen lehet más fiúk társaságában, főleg ha azok mondjuk a kviddics csapattársai. Lehet, hogy velük nem ilyen kezesbárány, lehet, hogy akkor megváltozik, nem ismerem... kijelenthetem őszintén, hogy egyáltalán nem ismerem őt.
Ahogy haladunk az úton már tényleg kezd egyre kellemetlenebbé válni a helyzet és az unikornis pont egy megfelelő pillanatban fedi fel magát előttünk. Alextől nem is várok mást mint a poénkodó megjegyzést amit tesz, így kap tőlem egy vállbaütést figyelmeztetésként, de a végén csak-csak elmosolyodom és tekintetem visszavándorol a fehér, fénylő lény felé. Olyan ámulatba ejtőek, igazi csodák.
- Tudtad, hogy milyen különleges lények? És azt, hogy a nőket kedvelik? Szóval szerintem nem miattad jelent meg itt... - Pimaszul felpillantok Alexre, aztán ahogy a csodás lény elhalad és eltűnik a távolban, picit felsóhajtok.
- Akkor tovább induljunk? - Tekintek a srácra, elvégre ő ma itt az idegenvezető vagy a kutatási csoport vezetője vagy akármit is csinálunk, de már kezdem elfelejteni, hogy miért is vagyunk itt és azt is, hogy az erdő mennyi bajt rejthet. Valahogy az unikornis láttán úgy éreztem, semmi gond nem lehet.

Jól esett, hogy kicsit bókolt nekem, még ha a maga furcsa módján is. Világéletemben azt hittem, hogy nekem majd nem kell senki és nem is fogok úgy gondolni a pasikra, ahogy más lányok, de hirtelen furcsa érzés kerített magába. Próbálom ezt elnyomni és elhessegetni, hiszen mit keresnék én egy olyan srác oldalán mint Alex Emerson? Elég ellentétes személyiségek vagyunk, mindketten versengő típusok és nem vagyok benne biztos, hogy akad bennünk bármi más közös a kviddicsen kívül. Nehéz őt kiismerni és nem tudom, hogy ettől jobban lehetőségünk fog e nyílni még rá, de maradjunk csak annyiban, hogy igen vegyes érzelmekkel vagyok vele kapcsolatban.
Valahogy gondolhattam volna, hogy az ő szemszögéből fogja kihozni ezt a szituációt és majd kimagyarázza a helyzetet. Kicsit megtorpanok és lefagyok, ahogy végighallgatom a mondandóját, először csak egy komor arcvágást kap az egész helyzetre, de végül kibukik belőlem a nevetés. A szám elé kapom a kezem, megpróbálok elhalkulni mielőtt felhívjuk magunkra a figyelmet.
- Te mindenből ki tudod dumálni magad, nem igaz? - Nézek rá, aztán pedig a lábam alá veszem az ösvényt és tovább indulok az úton. Egyre beljebb keveredünk és egyre sötétebb lesz. A pálcámmal már kénytelen vagyok újra fényt gyújtani, hogy ne bukjunk el az ösvényt átszelő gyökerekben. A csend nyomasztó és kissé rosszat sejtet, és amilyen gyorsan sikerült elfelejtenem, hogy hol is vagyunk, olyan gyorsan visszatér az érzés, amit akkor éreztem amikor elindultunk erre a 'kalandra'. Jobbra és balra nézek, néha sandítok Alex felé, de aztán hirtelen avarcsörgésre leszek figyelmes nem messze tőlünk.
- Te is hallottad? - Torpanok meg és a hang irányba nyújtom a nyakam. A pálcám fényét eloltom, nem kellene, hogy felhívjuk magunkra ettől jobban a figyelmet. Lelkes Griffendéles lévén a közeli fa irányába indulok, azért hátralesek, hogy Alex is jön e utánam. Az óriási fa takarásából pedig biztonságban érzem magam, bár lehet, hogy ez csak rövid ideig fog tartani. Arra lesek ki óvatosan, amerről a zajt hallottam, de egyelőre semmit nem látok, így kérdőn pillantok a fiúra, hogy ő esetleg tapasztal e valamit a környéken?

Halovány mosollyal jelzem, hogy egyébként nem rosszból mondtam amit mondtam, de láthatóan nem is veszi magára a helyzetet így azt hiszem örülök ennek az egész szituációnak. Mindenesetre különös még mindig, hogy abból a helyzetből, amiből idekerültünk, most kicsit másként érzem magam vele... de nem tudom, hogy hová is tegyem még ezt az egész érzősdi dolgot és amúgy sem ezen kellene hogy kattogjon az agyam az erdő kellős közepén, így hát visszafordítom a tekintetem az előttünk lévő ösvényre és lassan, óvatosan haladok tovább rajta.
Nem tudok sajnos túl sokáig kétségek nélkül haladni, hiszen hamar meghalljuk a motoszkáló avar hangot, ami sosem sejtet jót, vagy ha mégis, akkor azt jelzi, hogy elkezdett feléledni az erdő lakossága és ideje lenne talán kicsit biztonságosabb helyre indulni. Tekintetem Alexre vándorol, majd hamar biztonságosabb helyet keresünk azért magunknak mielőtt egy vérnyúl vagy bármi leharapja a lábunkat az avar mögül.
- Nem félek! - Jegyzem meg, mert valóban nem, csak inkább kíváncsi vagyok és nem szeretnék bajba keveredni, ezért bújok meg a fa mögött és hát jó lenne, ha mondjuk Alex is így tenne. - Fogalmam sincs, de szerintem nem kentaur, ahhoz túl kicsi. Hacsak nem egy bébi. - Egyébként fogalmam sincs, hogy egy kölyök kentaur mekkora lehet, de tekintetemmel óvatosan a hangok irányát kémlelem. Az avarcsörgés egyszeriben csak megszakad, ismét síri csönd telepszik a sötét erdőre. Tekintetem Alexre vándorol, majd picit felsikkantok, hiszen a következő pillanatban egy kneazle ugrik elő, szájában nemrég elejtett vacsorájával. Nem tudom biztosan, hogy teljesen vadállat e, vagy némi macska is csörgedezik e az ereiben, de csak mordul egyet ahogy ránk pillant és továbbáll, hiszen valószínűleg már éhes lehetett. Kifújom magam, ahogy ismét biztonságos lesz a terep.
- Szerintem itt az ideje, hogy visszamenjünk. - Nem azért, mert beijedtem, de ez csak egyre durvább lesz valószínűleg és egyikünk sem szeretné nyilván, hogy kicsapják, vagy itt haljunk meg. Tekintetemmel Alexet kémlelem, kíváncsi vagyok, mit reagál, de nyilván ha ő tovább indul makacsul, akkor nem fogom itt hagyni védtelenül.