Talán mindenre fel voltam készülve: elhagyatott kúriákra a semmi közepén vagy éppenséggel a Skót-felvidéken, ahol a kandallópárkányon ezer éves por ül és az ember úgy érzi, hogy a dohos levegőtől megfulladni is képes lenne; fogadók agyon használt ágyaira, amiben még érezni az előző tulajdonos gyérminőségű kölniének savanyú szagát;, özvegyasszonyok cirádás társalkodó szobáira, hatalmas szoknyatengerekre, idegesítően éles hangon csilingelő csengőkre;, lógó mellű örömlányokra, akiknek a főkötőjük ki tudja mitől olyan foltos, van három szemölcsük és már csak a rájuk pillantástól is legalább ötféle nemibetegséget szed össze az ember, de erre, na erre nem számítottam.
Lepillantok hát a kezemre, tényleg arra használtam el ezt a maroknyi hopp-port, hogy a végén elbasszam az úti célt? Hogy egy olyan helyre érkezzek ahol áporodott kutyaszag keveredik valami káposzta leves szagával, amitől az ember arra kényszerül, hogy az orra helyett a száján vegye a levegőt, de még így is érzi, hogy ezt soha a büdös életben nem fogja megszokni és csak arra tud gondolni, hogyha majd elmegy innen az ő ruháinak is ilyen áporodott, másodosztályú szaga lesz, ami miatt majd mindenki megtartja tőle a másfél méter távolságot, nem számít, hogy egy percet vagy évet húzott le ezen a helyen, majd úgy ragaszkodik hozzá az atmoszféra, mintha joga lenne birtokolni mindent, ami egyszer betette ide a lábát.
Csakhogy tisztázzuk, azért nem lépek le most azonnal, mert - habár reméltem, hogy nem- az elképzeléseim a Dalton farmról pont ilyenek voltak az elképzeléseim.
Nyelek egy nagyot amíg újra átgondolom, hogy ez az egész ér-e ennyit, hogy a barátságunk megér-e ennyit, hogy nem lenne-e jobb, ha egyenesen Archibaldhoz hoppanálnék és azt hazudnám, hogy nem találtam meg Micit, nem jutottam el arra a bizonyos Dalton farmra, fogja csak szépen a cirádás csizmáját és jöjjön ő ide, szagolja ő ezt a szagot, lépjen csak ki ő a kandallóból és próbálja csak ő megkeresni Micit ezen a szentségtelen helyen.
Aztán pedig arra gondolok, hogy IDE önszántából senki sem teszi be a lábát, hogy ITT senki nem veti meg magát, mert kutya és káposzta szag van, az ablak mellett behúz a szél, és az üvegek olyan kopottak, hogy csak hunyorogva lát ki rajta az ember.
Előhúzom hát a pálcámat - ki tudja mi mindenen kell keresztülvágnom ahhoz, hogy megkeressem, ugyebár - és kimászom az amúgy ütött-kopott kandallóból, tiszta hamu leszek tőle, de ezen a ponton már egyáltalán nem számít, hogy milyen állapotban fogok innen eltűnni, csak tűnhessek el végre.
Bekukkantok a konyhának csúfolható aprócska helyiségbe, a spájzba meg abba a másik helyiségbe, amit vétek lenne szobaként emlegetni, még a végén megtalálna sértődni minden rendes háziasszony, amiért egy bevetetlen ágy látványától az ember arra a következtetésre jut, hogy egy lyuk is lehet szoba.
- Merlinre. - Szegezem rá a pálcámat, hogy aztán leeresszem. - Majdnem megátkoztalak, olyan szarul nézel ki. - Elfintorodom mielőtt jobban szemügyre venném Micit. - Gondoltam, hogy gáz a helyzet, de hogy ennyire öregem. - Kiábrándító.

Végig mérem, a félhomályban is neonfénnyel világít a nyilvánvaló: Mici Visconti nem önmaga. Kicsit undorodva is húzódom el a falaktól, a berendezési tárgyaktól, mintha a falak terjesztenék a kórt, ami őt is elkapta, mintha az áporodott szag, a vastag porréteg képes lenne belőlem is hasonlóan érdektelen, használhatatlan, kifordított, kifacsart, meggyötört és megalázott alakot előcsalni.
Egy pillanatra még azt is elfedem, hogy mennyire büdös van, a szám helyett az orromon kezdek el lélegezni, a gyomrom felfordul ezalatt a pillanat alatt de már képtelen vagyok eldönteni az okát. Most vajon a szagok teszik ezt velem vagy Mici kinézete?
Tényleg szar a helyzet.
- Ember. - Eresztem le a pálcámat magam mellé, készenlétben, mintha még mindig attól félnék, hogy a házon - már csak a gondolattól is a plafon repedezik, jószándékkal is maximum kutyaólnak minősíthető - átok ül s ha megpróbálok ellene tenni valamit, az ajtókilincsért nyúlok vagy hoppanálni próbálok, foglyul ejt majd. - Milyen fogva tartóid vannak neked hogy pálca láttán a kezedet emeled? - Figyelmen kívül hagyom a kérdését, jelen pillanatban egyet kell értenünk abban, hogy az lényegtelen én mit is keresek ponton itt, a helyesebb kérdés az lenne Mici mi a faszt keres itt. - Eltörték, ugye? A kurva szájukat, ez eszembe sem jutott. - Megköszörülöm a torkomat, nem gondolhatok én mindenre.
Ezernyi kérdést szeretnék feltenni, de sokkal inkább az foglalkoztat, hogy megmentsem innen, hogy kiszabadítsam a szagból, a porból, ebből a másodrendű börtönből. Tulajdonképpen már azon lennék, hogy a kezéért nyúljak, hogy a vállába kapaszkodjak és már irányítsam is vissza magunkat a Dolohov-birtok ismerős és biztonságot nyújtó kőfalai közé, csakhogy Mici megszólal és ettől olyannyira összezavarodom, hogy csak egy értetlen, meglepődött - Mi? - szakad ki belőlem. - Faszom. Imperius? Ne mondd nekem, hogy ennyire megtörtek. Aurorok? Komolyan az aurorokkal jössz nekem? - Azt nem mondom, hogy rögtön idegbe jöttem, de azért egy kicsit rángani kezd az ideg a nyakamon.

Ezen komolyan el kell gondolkoznom egy percre, mert habár Mici jó parti és gazdag azért tényleg nem nagyon létezik élő ember akinek motivációja lenne arra, hogy elrabolja és fogva tartsa, de hát ilyen időket élünk: változékony, ismeretlen időket, az ember még azt sem tudja igazán, hogy kiben bízhat meg nem hogy azt, hogy kiben nem, szóval habár hajlamos lennék azt hinni, hogy nincs élő ember ezen a földön aki éppen Mici Viscontit akarja foglyul ejteni és egy ilyen viskóban fogva tartani, a tények nyilvánvalóan mást mutatnak és a helyes kérdés ebben az esetben az lenne: mégis mi a fenéért akarna itt bárki ÖNSZÁNTÁBÓL lenni? Szóval akármennyire is értékeli alá magát, én azért egészen biztos vagyok abban, hogy ez nem lehet szándékos.
És láthatóan még az agyát is átmosták.
Összeszűkítem a szemeimet ahogyan rábámulok, így próbálom eldönteni, hogy vajon milyen látható jelei lennének félhomályban az Imperius-átoknak, de éppenséggel nem jut eszembe, hogy milyen látható mellékhatásai vannak és azt sem tudom igazán eldönteni, hogy vajon azért néz-e ki ilyen szarul mert átok ül rajta vagy éppenséggel ennyire futja ezen a helyen, úgyhogy végül csak sértetten húzódom hátra. - Én. - Nyomom meg erősen ezt a szót. - Történetesen teljesen jól vagyok, köszönöm a kérdésed. - Hűvösen húzódom hátra magunk közé ékelve egy adagnyi teret, hogy innen bámulhassam ítélkezően Micit.
Felhorkanok a válaszát hallva, elfordítom a fejemet, az állkapcsom idegesen megfeszül, el is fojtok egy elégedetlen-dühös sóhajt. - Minek, minek baszd meg. Minek. - Ismételgetem a szavakat mielőtt a tekintetem visszatalálna az ismerősen ismeretlen szempárba. - Mondjuk anyád picsájáért? - Hitetlenkedve emelem fel a szemöldökömet. - Mondjuk mert sosem tudhatod, hogy ki talál rád, hogy ki tör be HOZZÁTOK. - Olyan erőszakosan nyomom meg ezt a szót, hogy mindenképpen egyértelmű legyen milyen értetlenül is állok a többesszám előtt.
Kikhez?
- Nagyon poénos. - És nem, nyilván nem nevetek rajta, szóval ez minden csak KURVÁRA NEM POÉNOS, de azért mégis csak én vagyok előnyben, elvégre Micinél még csak pálca sincsen, mégis hogy a faszba gondolta, hogy így hívja rám az aurorokat? Ennyire azért ő sem lehet szanaszét.
- Ó nem, aranyapám én nélküled innen nem megyek sehova. - Fonom össze dacosan a karjaimat, mint aki tényleg lépes lenne napokat eltölteni itt, ebben a pózban, ezen a helyen csak azért, hogy kicsalja őt innen. - De ha megmondod, hogy mi a faszt keresel itt, megmondhatom, hogy hogyan találtam rád. - Készségesen pislogok párat, nyűgözze csak le az ellenállhatatlan személyiségem. - És kérek egy kávét. -