Nincs is szebb az éjszakai égboltnál és az ehhez társuló csendnél. Ahogy fekszek a pontozott fekete lepel alatt, egyszerűen nem tudok betelni vele. Összekötöm a vonalakat, hogy emberek, tárgyak lehessenek, és életre keljenek. Látom a történeteiket. Mesélnek nekem a hegyek rejtélyeiről és a királyokról, királylányokról, állatokról. Mindent elmondanak a világról, ha igazán figyelünk. Ahogy fekszek a toronyban, még a kezemet is kinyújtom, hogy vágyakozva nyúljak a fényes csillagok felé. Megérinteném, megmarkolnám a csillagképek kezét, de nem érem el őket. Csak nyújtózok feléjük, és tolom oldalra a levegőt, mert másra nem vagyok képes.
Ahogy egy gyenge őszi fuvallat indul meg felém, és átfúj a testemen, kicsit összerezzenek, és egyből a bejárat felé fordulok, hogy ellenőrizzem, nem-e a huzat miatt van ez. De semmi, az ajtó csukva van, és semmi jele annak, hogy bajban vagyok. Pedig nem szabadna itt lennem. Egyrészt azért mert a nyári kastélyrenoválás ebben a toronyban még nem fejeződött be teljesen, másrészt azért, mert nagyjából éjfél, vagy... talán már egy óra... Nem tudom, hogy mennyi az idő igazából, de már régen elmúlt este tíz, és illegalitásban vagyok, akármennyire nem szeretek rosszalkodni. Ha nem lennék itt kilenc óta, nem is mertem volna elindulni. Így itt maradhatok egész éjszaka, és reggel majd innen megyek órákra. Egészen biztonságos terv, még hideg sincs annyira, hogy megfázzak. Már csak arra kell figyelnem, hogy senki se kapjon rajta, hogy én rendszeresen idejárok, és tanulmányozom az eget.
Tudom, hogy elsősként nem szabadna kockáztatnom, de hiányzik a családom. Még akkor is, ha nem is ők az igaziak. Különösen Archie hiányzik, akivel minden nyáron és ősszel közösen néztük a csillagokat, és én utána lerajzoltam őket. Ő néha gitározott, de többnyire hallgattuk a fák hangját, ahogy a levelek közt kergetőznek a szelek, vijjognak a mókusok, és szárnyukkal verdesnek a madarak. Egyszer még egy olyan baglyot is láttam a fán, ami nem is hozzánk tartozott.
- Lay down your head and I'll sing you a lullaby back to the years of loo-li lai-lay - halkan merem csak dúdolni az otthon minden esete hallott altatót. Tudom, hogy ilyen idősen ez már nem feltétlen kellene az elalváshoz, de nyugalommal tölt el, ha hallhatom. Itt pedig kénytelen vagyok magamnak énekelni. Állítólag szép hangom van. Flitwick professzor egyszer dúdoláson kapott az egyik lépcsőfordulóban, és azt mondta, hogy érdemes lenne jelentkeznem az énekkarba, de én nem tudok mások előtt énekelni. Amikor ezt mondta, akkor is csak elnémultam, és nehezen véve a levegőt elszaladtam egészen a hálókörletünkig, és egész éjjel az ágyamban sírtam.
Ahogy meghallom az ajtó fülsiketítően halk nyikorgását a csendes éjszakában, szintén elnémulok, és kétségbeesetten pillantok jobbra meg ballra, hogy most vajon merre tudnék elszaladni, de hamar rá kell jönnöm, hogy egy bejárat van csak. De nem baj, még mindig ott van az esély arra, hogy elbújok, és az illető nem vesz észre, de a lábaim mintha ólomsúlyúak lennének, és magifixszel ragasztották volna őket a padlóhoz. Mit fogok én így tenni?

honey badger don't give a shit

Anathema Avery meg volt győződve róla, hogy a kíváncsiság megöli a macskát - de mivel nem aggódott egyetlen cirmos testi épsége miatt sem, és egyiküket sem vette észre szinte soha - amely érzés nem volt kölcsönös, követték mindenhová - ezért boldogan vállalkozott egy éjjeli kirándulásra az épp lezárt Csillagvizsgálóba. Ilyen lehetőségek ugyanis ritkán adódtak, a helyiség általában megtelt titokban csókolózni vágyó, romantikus pillanatokat tervező párokkal, akik nemhogy udvariatlanok voltak e szokásukban, de még békésen szemlélni sem lehetett mellettük az eget.
Mikor kiosont, nem osztotta meg a célját szobatársaival, mert vágyott az egyedüllétre, ami pár hónappal ezelőtt még szinte elképzelhetetlen volt: testvérek híján, ha nem tölthette idejét a Nottokkal, kénytelen volt képzeletbeli barátokat kirándulásokat tervezni, ezért iskolai éveiben ragaszkodott barátaihoz - kivéve ezt az éjszakát.

Egy ilyen évfolyam tagjaként rendelkezett némi gyakorlattal, ami a lopakodást és figyelmes portrék elkerülését illeti, és akadálytalanul jutott a toronyhoz, kis táskájában csokoládéval és ha kicsit szégyellte is, a hosszú évekkel ezelőtt, nagyapjától kapott plüssnyúllal. Egy boldogabb időben maradhatott volna éppen eredeti helyén, otthoni ágyán, de ez volt az egyetlen tárgy, amit a minisztériumi ügyintézők nem hagytak figyelmen kívül, mikor listát írattak azon dolgokról, melyekre szüksége van.
Izgatottan kerülte ki az egyszerő védőbűbájokat - amelyekről sem Dumbledore professzor, sem az elhelyező nem hihette, hogy távol fognak tartani kíváncsi diákokat, főleg csillagfényes éjszakákon - és rövid hallgatózás után meggyőzödött róla, hogy nem érhetik kellemetlen meglepetések, majd apró léptekkel betipegett a sötétbe. A sarokba, rendezetten leparkolt teleszkópok fémes illata belengte a falakat, a szél halkan süvített a fal repedésein: de a plafon üvege otthonos melegséget árasztott.

A csillagvizsgáló tényleges teste egy fél szinttel volt most felette, de azt működtetni biztosan zajjal járna, és próbára tett szerencséje nem tarthat örökké - beéri hát egy saját, apróbb szerkezettel, és berendezi kuckóját az erkélyhez legközelebb eső párnák között. Azaz, rendezné, ha nem látná meg a sejtelmes félhomályban a másik, fekvő alakot, és nem kellene emiatt megállnia, félig dermedt testtartásban, amelynek egy diszkoszvetőt ábrázoló szobor is csodájára járhatna.
- ... Flitwick professzor? Ön az?

a medveállatka sem.

Hiányzik Archie. Talán ő az egyetlen testvérem, akivel kapcsolatban ezt ki merem jelenteni, és egyáltalán rá merek nézni, bár talán erős túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy nem merek. Valahogy megtaláltuk a közös hangot, és érezteti, hogy nem akar bántani. Olyan egy kicsit, mint a lányok, és ezt nem rosszból gondolom, csak hát a fiúk olyan nagyon ritkán kedvesek. Mindig egymásnak akarnak bizonyítani, meg a tanároknak, szüleiknek, és emiatt nagyon könnyen megbántanak másokat. A lányok viszont kedvesek, őket csak elnyomják a fiúk, és bár valaki azt mondja, hogy ő nem bánja, de szerintem titkon akkor is rossz lehet, hogy nem kapja meg ugyanazt, mint a hangosabb nem.
Néha el kell menekülni a fiúk elől - meg van olyan is, amikor a lányok elől -, és én ezt általában rajzolással oldottam meg otthon, de itt alig találni olyan helyet meg időt, ami alkalmas a félrevonuláshoz, és a gondtalansághoz. Ha lenne rajzszakkör, annak például nagyon örülnék. Ellenben ki vagyok én, hogy ilyesmit előterjesszek akár a házvezetőink valamelyikénél, akár az igazgatónál. Úgysem állnának velem szóba. Vagy ha mégis, akkor elég valószínű, hogy egy szó nem sok, annyi sem jönne ki a számon, annyira leblokkolnék. Mindig ez történik, már szinte nem is erőlködök ilyen helyzetekben, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék változtatni és bátrabbá válni. Persze nem annyira, mint a fiúk vagy a fiús lányok, hanem csak annyira, hogy ne szaladjak ki rémülten néhány tanár órájáról csak a neme miatt. Néhányukat utólag sajnálom is a hozzájuk vágott tintásüvegek miatt. Meg a jelenlétük miatt ellógott büntetőmunkák miatt. Meg a kezelhetetlen félelmem miatt.
- ... Flitwick professzor? Ön az? - elfelejtem az összes eddigi gondolatomat, ahogy ezt meghallom, és talán még a levegővételről is megfeledkezek a hirtelen hangulatváltozásban, ezért nem is csoda, hogy csak néhány kínzóan hosszú másodperc után tudatosul bennem, hogy nem férfi szólalt meg, és szerintem nem is tanár. Vagy ha tanár, akkor engem nem tanít, mert nagyon nem ismerős a hangja, de annyi pozitívum máris van a helyzetben, hogy meg merek majd szólalni - ha engedi a torkom a hirtelen sokk után.
- Én... - rekedten hallom vissza magam, és csak a földet kezdem el pásztázni, hogy még véletlenül se lássam meg azt, akivel beszélek, mert a végén még emlékeznék arra, hogy itt volt, és abból nem biztos, hogy jól jönnék ki. Lehet, hogy ő is fiús lány... - Én, én nem. Millie...

honey badger don't give a shit

A hatodévesek mind magasabbak voltak, hozzá hasonlóak, vagy még magasabbak - az átlagos magasságú Anathema Avery számára az alak egyértelműen csak a professzor, vagy alsóbbéves lehetett, de a legkevésbé sem ismerős. Az első esetben most azonnal pontlevonásra és kellemetlen kérdésekre számíthat, ami után nagyon szomorú lesz elmagyarázni a háztársainak, mi történt, és ami talán a legszomorúbb, még el is csípték könnyedén. Egy prefektussal azonban lehet egyezkedni, és még sosem került büntetésbe: Mr. Nott bizonyára nem örülne, de rég túl vannak azon, hogy elvárásokat vitassanak meg a jól viselkedésről.
Tesz egy határozott lépést előre, mikor már biztos benne, hogy nem a hollóhátasok házvezetőjével került szembe - akit különben kedvelt energikus órái miatt - és visszanyeri magabiztosságát.

- És mit keresel itt? - ez a hang annyira vékony, a tulajdonosa pedig annyira zavarban, hogy nem kell szankciótól tartania, habár nem emlékszik ilyen nevű prefektusra egyetlen évfolyamból sem. Talán rajtakapta valamin, azért tűnik ilyen bizonytalannak? Előhúzza a pálcáját, és apró lángot gyújt a végén, hogy jobban láthassák egymást, bár talán ezzel teszi a legrosszabbat - a másik még bemutatkozni sem tudott udvariasan, bizonyára kényelmetlennek éli meg az ittlétét, de most már nem mehetnek el úgy, mintha nem találkoztak volna.

a medveállatka sem.

Könnyen elképzelhető, hogy a mai este után ritkábban fogok feljárni a csillagvizsgáló toronyba. Nem szeretnék bajba kerülni, de másokat zavarni még annál is kevésbé. És ha egyedül vagyok, akkor hamarabb bajom is eshet - főleg akkor, ha fiú talál rám. Nem tudom, hogy merjem-e ezt kockáztatni. Ezzel is csak problémát okoznék az új szüleimnek, a tanároknak meg a háztársaimnak. Pedig én tényleg semmi rosszat nem akartam csinálni, erre most itt állok egy nálam bizonyára sokkal idősebb, de legalább lány előtt, aki majd pontokat von le, meg számonkér, vagy egy tanár elé visz. 
Amilyen szerencsém van, Slughorn szobájában kötök majd ki. Nem kedvelem. Még a férfi tanárok között is különösen ellenszenves számomra. Túlságosan kedves próbál lenni, és szentül hiszem, hogy ezzel csak leplezi a kegyetlen énjét.
- És mit keresel itt? - mióta ő is ott van, már szinte magam sem tudom. Persze nem állhatok mindig némán, alig mozdulva, mint egy oszlop. Muszáj lesz elmagyaráznom neki, hogy nem akartam semmi rosszat. Veszek ehhez egy nagy levegőt, de mielőtt belekezdenék, a hirtelen fény elhallgattat, és csak akkor merem egy kicsit bátrabban elkezdeni a választ, amikor megbizonyosodok róla, hogy a velem szemben álló nem is sokkal idősebb nálam. Talán kettő vagy három év van köztünk - mégis a bátorsága kicsit ijesztő.
- Csi… csillagokat nézek. Hogy utána lerajzolhassam őket. - remélem, hogy ez még nem rossz, és ő is csak ezért jött, vagy legalább csak megérti, hogy erre is szüksége van az embernek. - Te miért jöttél?