A Vance család ígéretes tagjai félelemben élnek otthonukban, hiszen a környéket ellepték a fejvadász halálfalók. Visszalépésüket tervezik a Rendből és a Voldemort elleni harcból. Feladatod meggyőzni őket ellenérvekkel, valamint hatékony módszert kidolgozni arra, hogy hogyan űzhetnétek el a fejvadászokat a környékről.

Mély levegőt vesz és igazán lassan fújja ki, hogy azért mégse legyen belőle egy hangos szusszanás, elvégre itt neki kell a leginkább összeszedettnek tűnnie. Pedig jelen pillanatban még, - ahogy a nappaliba menet követi a házigazdát – nem érzi magát annak. Legyünk őszinték, Mannyt nem nehéz frusztrálni, Dumbledore professzornak pedig a mai napon ez különösen sikerült. Eddig csak gyógyítania kellett. Tényleg ő a feladatra a legalkalmasabb? Érti és érzi ő a helyzet súlyát, egyet ért azzal is, hogy a Vance család ügyét priorizálni kellett. Fájdalmasan kevesen vannak az előttük álló háborúval szembe nézve, mindenkire szükség van. Ő sem mondhatja, hogy ő márpedig csak gyógyítani fog.
A professzor már a diákévei alatt is látott benne valamit, amit ő sosem látott magában. Ha a hierarchiával akadnak is gondjai, őt magát sosem kérdőjelezné meg. Ha Dumbledore azt mondja, hogy alkalmas a feladatra, akkor alkalmas a feladatra, sztori vége. Ettől függetlenül még ott a csomó a gyomra mélyén.
Az ilyen helyzetekben éleződik ki benne igazán a kérdés, amit fel kellett tennie magának, mielőtt csatlakozott a Rendhez. Milyen messzire mennél el az eszméidért? És ők? Ők vajon milyen messzire mennének el most, amikor a családjuk sorsa forog kockán? Tudja ő is, hogy a kikötőben bátornak lenni egy dolog. A nyílt óceánon meg egy másik.
- Manuel Wellington. – Mutatkozik be, amikor a némaság helyett végre kezet kínálnak felé. Megvan a szíve a harchoz, ha nagyokat nyel, megvan a gyomra is. De Manny nem fegyver, hanem pajzs. Ideküldhettek volna egy tapasztaltabb Aurort is, de minek? A Vance családnak pajzsra van szüksége. A legjobb védekezés nem mindig a támadás. Olykor tudni kell visszavonulni, hogy a végjátékban előnyre tegyen szert az ember. - A Rendet képviselem.

Az egyébként otthonosnak mondható ház most komor és baljós hangulatot kelt az oda érkezők számára. A környék kihalt és csendes, a közeli erdő fáiba belekapó szél süvítése kelti csak fel a figyelmet magára. Belépve a Vance család otthonába minden sötét, a folyosón ég csak néhány lámpa, hogy az ott közlekedők ne bukjanak fel, miközben az egyik szobából a másikba igyekeznek. A sötétítőfüggönyök nincsenek elhúzva, az a kis napfény, ami esetleg beszűrődhetne és megvilágíthatná a tágas szobákat, most kint reked. Mr. Vance gyanakodóan tekint a beengedett férfi felé, válla felett többször is hátra - hátranéz miközben a nappaliba igyekeznek. Tekintete beesett, arca vékony - Manny emlékezhet rá futólag a gyűlésekről, amikor legutóbb látta, még életerős férfinak volt mondható. Mrs. Vance a kandalló előtt üldögél, megrezzen az ajtónyitásra és végigméri az érkező férfit, vörös szemei és hófehér bőre világít. Mielőtt a családfő kezet nyújtana, még tekintetben engedélyt kér feleségétől, aki végül bólint egyet, de amíg meg nem hallják a Rend szót, bizalmatlanul lépnek távolabb.
- Bo...bocsásson meg Mr. Wellington, nem számítottunk látogatóra. - Hangja megremeg, tekintete pedig sokszor siklik még az ajtóra és az ablakok felé, mintha várná, hogy valaki berontson rajtuk.
- A fejvadász halálfalók megkeserítik az életünket. A birtokra már több alkalommal is betörtek, a külső épületeket kifosztották... Lelketlen egy népség... a minap látogatóba jött volna a feleségem unokatestvére és elkapták út közben, megkínozták, alig tudott elmenekülni, épp hogy csak megúszta élve... - A feleség a történet említése közben elsírja magát, hátat is fordít a két férfinak, a hangulat nyomasztó és fájdalmas, a tehetetlenség pedig egyértelműen kivehető a mondandójukból.
- A családom nincs biztonságban. A gyermekeim most szerencsére az iskolában vannak... de a feleségemmel már azon gondolkodtunk, hogy elköltözünk. Megmondom őszintén, Mr. Wellington, nem leszünk rest elhagyni az országot sem ... - Hangja most némileg átváltozik vádlóvá, hiszen nem reménykednek semmilyen segítségben, mivel már több alkalommal bejelentették a problémájukat a Minisztérium irányába is, és semmi nem történt, így az apró reményszikra is napról napra egyre jobban elszáll. Ők igazi igazságharcosok hírében állnak a Rendnél, az utóbbi években igen jelentős tetteket hajtottak végre és munkájukkal lelkiismeretesen segítették a Voldemort elleni harcot; az utóbbi néhány hónap viszont a pokol volt számukra és a félelem... a félelem nagy úr, ki tudja űzni a bátorságot az ember lelkéből. Ezekre a dolgokra Albus Dumbledore figyelmeztette Manny-t mielőtt ide küldte, de talán esélye még lesz rá, hogy meggyőzze őket.

A tekintete aggodalmasan siklik a sírásba fakadó nőre, miközben az hátat fordít nekik. Megrándulnak a maga mellett tartott ujjai, Manny számára ösztönös reakció, hogy másokról gondoskodjon, de még mielőtt bármiféle mozdulatot tehetne megálljt parancsol magának, elvégre nem azért van itt, hogy másokat vigasztaljon és ez nem is lenne az ő helye.
A család kiszolgáltatottságát látva azonban szertefoszlik a gyomrában ülő csomó, a vonásaira pedig bizonyosság költözik. Sosem úgy működött, ahogy arra számítani lehet, most is hamar kanyarodik egyet a hozzáállása. Legalábbis így, önmagában kattan helyre valami a benti, fojtogató levegő miatt. Érzi ő is, hogy vágni lehetne benne az itt lakók zaklatottságát. Kimerültségét. Félelmét. Ez pedig a fiatal medimágusra ’’jó hatással’’ van, amikor a másik férfi szemeibe néz. Lehet, hogy a mindennapokban Manuel kissé szétszórt, de stresszhelyzetekben mindig jól helyt áll. Az olyan borzalmasan felhevült szituációkban, amikor életet kell menteni, de a medimágus körül közben Halálfalók köröznek, és bármikor berobbanthatják az ajtót, odakintről pedig sikolyok szűrődnek be - igen, a legutóbbi feladata néhány héttel ezelőtt-, egy higgadt és összeszedett varázslóra van szükség. Ha egy ilyen helyzetben hibázol, vége. A medimágiát lehet tanulni, de ezt a készséget nem. Valakiben vagy megvan, vagy nincs. Mannyben megvan, ezzel pedig Dumbledore professzor már azelőtt tisztában volt, hogy a fiú maga rájöhetett volna a saját bírására.
Egyszerre tekint a családra empátiával az ügyüket, és megingathatatlansággal a Rend ügyét illetve. A szavait másodpercig rágja csak, mielőtt megszólalna. – Tudom, hogy nehéz, Mr. és Mrs. Vance. – Az ő édesanyja mugli, az édesapja pedig félvér, aki egy mugli nőt vett el. Az öccséről inkább ne is beszéljenek. Már az ostor árnyékának a súlya is elviselhetetlennek tűnik, ami a családján csattanna, ha kiderülnének a Főnix Rendjéhez való fűződései. Nem még maga az ostor csapása. - De a Rend nem hagyja magára a sajátjait. Igyekeztünk kidolgozni egy élhető megoldást. Sajnálom, hogy ennyi időbe telt. Muszáj volt az önök tudta nélkül intézni arra az esetre, ha... – Ha őket információért kínoznák. Szándékosan beszél csak a saját nevében a sajnálatával. Sajnálja, hogy eddig tartott, hogy a poklokon kellett átmenniük az utóbbi hónapok során, mentegetőzni azonban nem kezd. Biztos benne, hogy Mr. Vance is tisztában van a Rend számaival és határaival. A véges számaik és az ügy kényessége miatt hosszabb időbe telt bármit elrendezni. – Szeretném felvázolni, ha megengedik. – Noha tudhatják ők is, hogy az életük a háború végéig nem lesz már olyan, mint a felfedésük előtt. A Sötét Nagyúr kutyái a varázslók elméjébe akarják vésni, hogy nem létezik hatásos ellenállás. Hogy csak hamis idealizmus van, ami halálhoz és szenvedéshez vezet. De tévednek. Sosem nyerhet az a végén, aki csak magáért küzd.

Mr. és Mrs. Vance már kezdték elfelejteni, hogy mi is az a biztonság és a bizalom. Nem tudtak látogatókat fogadni az utóbbi időben - mert mint kiderült, vagy elkapták őket útközben vagy a családnak időben sikerült figyelmeztetnie őket a problémáról - és ők is csak nagyon ritkán hagyták el féltett birtokukat. Nekik csak ez van, a család és a ház, Mr. Vance a munkahelyére sem járt már be, hiszen felesége láthatóan retteg.
- Amikor csatlakoztam a Rendhez tudtam, hogy nem lesz könnyű, de néhányan felülmúlták az elképzeléseimet, úgyhogy őszintén mondhatom, Mr. Wellington, hogy nem tudja. - Az egyébként jólelkű és kedves férfi most inkább tűnik mogorvának és kétségbeesettnek... aki nem tudja és nem is akarja elhinni, hogy valóban lehet kiút ebből a szörnyűséges helyzetből. Minden ajtónyikorgásra, minden szélsüvítésre felkapja a fejét és rövid ideig a hang irányába fordulva megmered, fülel... ez már közel sem mondható normálisnak. Mégis, amikor Manny hosszabban kezd el beszélni, a megfeszült arc egy pici enyhülést mutat.
- Sosem árulnánk el a Rendet és Dumbledoret. - Ez a jelen helyzet mégsem azt mutatja, de sértődöttségén nem segít, hogy Manny elmondja neki, hogy miért nem adtak nekik némi reményt és információt. A feleség odasétál a férje mellé, kezét a vállára helyezi, picit megszorítja és miután ismét - ahogy az elején is - rövid ideig összenéznek, tekintetükkel biztosítják egymást arról, hogy folytatniuk kellene mégis csak ezt a beszélgetést.
- Rendben... meghallgatjuk, Mr. Wellington, elvégre, ettől nagyobb vesztenivalónk már nincs. - Hellyel kínálja a Rend szolgáját, majd ha elfogadja és Manny leül, akkor követik ők is őt és figyelmesen hallgatják, bár tekintetükben még mindig látni a kételyt és az érzelmeik egyvelegét.