sár és gyűlölet van az alján

Tegnap az évnyitó lakomán, talán utána kellett volna mennie. Valamiért ez a gondolat motoszkált a fejében, miközben tökéletesen szimmetrikus, tökéletesen egyenlő falatokra metszette a borjúsültet. Kereste később, miután az elsősöket már felküldték a körleteikbe, de Selwyn nem volt a klubhelyiségben. Bárki másról persze feltételezné, hogy seperc alatt elállítja azt a faék egyszerűségű átok okozta orrvérzést, de Selwyn egy idióta, aki a legkézenfekvőbb varázslatok elvégzésére is teljessséggel képtelen, nemhogy arra, hogy tiltott átkokat és rontásokat tanuljon vele szabad óráiban. Rosszul érzi magától ettől a gondolattól, és attól is, hogy nem ment utána, vagy nem mondta meg a jelszó mellett az ellenátkot is. De aztán amikor átvág a klubhelyiségen, hallja a hatodéves lányok rosszmájú megjegyzéseit Selwynről, a hajáról, a körméről, a rendetlen ágyáról meg az utazóládájáról, és arról, hogy átbőgte az éjszakát, és ez elfújja a rossz érzéseit. Selwynnek semmi baja. Ennyire ezek szerint mégsem visszamaradott, hogy el tudjon vérezni egy másodéves szintű átoktól, úgyhogy ő akár nyugodtan el is mehet reggelizni. Különben is, ha volt is miért hálásnak lennie, azt bőven törlesztette már. Mi közük van egymáshoz?
Rendszerint kevés figyelmet fordít arra, hova ül le a Mardekár asztalánál, persze hatodévre már világos, hova érdemes és hova nem, de a beszélgetésben ritkán vesz részt, legfeljebb néha szúr be egy-két epés megjegyzést, vagy kínos pillanatokban tudatosítja a jelenlétét azokban, akik azt gondolták, bizalmas beszélgetést folytatnak.
Ma reggel azonban azt észleli az asztalnál, hogy Selwyn is ott van, méghozzá – ellenőrzi az óráját, hogy valami ritka konstelláció folytán nem lehet-e, hogy ő van késésben – teljesen időben. Nem is mérlegel, szinte automatikusan leül mellé, egy fél-egy embernyi helyet kihagyva közöttük. Könyvtámasz igézettel elhelyezi maga előtt a Kettil Runske-könyvet, amelyet a rúnatan ajánlott olvasmánylistáján talált, és a könyvet lapozgatása közben vet néhány ellenőrző pillantást Selwynre. Még mérlegeli, közülük melyik köti le jobban a figyelmét.
- Hogy vagy? – kérdezi végül, amikor már elkészítette a teáját, és épp a pirítósát vajazza precíz, higgadt mozdulatokkal a tökéletesen egyenletes vajréteg eléréséig.
- Tényleg bőgtél éjszaka?

Mit nézel?

Ahogy a tükörbe nézve vizsgálgattam a hatalmasra dagadt szemeimet, utólag igazán naivnak, sőt, egyenesen aranyosnak találom, hogy valaha egyáltalán eszembe jutott, hogy mostantól majd valami megváltozik. Hogy a bátyám dicsőséges Azkabanba menetele vagy az apám Dolohovékkal kötött egyezsége majd varázsütésre megszünteti a Mardekár mindenkori köpőcsészéje státuszomat. Valójában, ha idén a Roxfort új igazgatójaként, vagy a Szombati Boszorkány fehérneműs modelljeként tértem volna vissza, akkor sem lenne elég nekik. A génjeimben van, valahol nagyon mélyen belém kódolva, szóval mégsem vettem be anyám altató fioláját, hanem úgy döntöttem, hagyom, hogy minden csak folyjék a maga medrébe, én majd sodródom az eseményekkel, mint eddig is bármikor.
A nagyterembe érve veszem csak észre, hogy kivételesen nem késtem, mintha ezzel próbálnék vezekelni, hogy az évnyitó lakomát kihagytam, vagy a siralmas RBF eredményeimért, amik apám szerint voltak persze siralmasak, én egészen úgy érzetem, hogy túlteljesítettem magam. Igaz, a SVK V-t és Bűbájtan E-t Barty Crouch Jr. különóráinak köszönhetem, de ez részletkérdés, mert ugyebár ezeknek a különóráknak is lőttek. Saját lelki egyensúlyom érdekében kerülök minden álmosan fürkésző tekintetet, és igyekszem csak az előttem lévő órarendre és vajas pirítósra egyszerre koncentrálni, de Barty Junior ekkor leül valamiért túlságosan közel hozzám, ami már önmagában is felér egy kötekedéssel. De aztán még meg is szólal, ami tényleg túl megy minden határon. Összerezzenek és kishíján felöntöm a fekete kávémat, amikor felé fordulok.
Rábámulok, hosszú pillanatig csak makacsul vizsgálva a tekintetét. Tényleg azt hittem, hogy ha valaki, akkor Crouch Jr. legalább megkímél a basztatásoktól, de megint csak naivnak bizonyultam.
- Ezt mégis honnan szeded? – próbálom kibogozni, hogy vajon a szavaiból szarkazmust vélek kihallani, kárörvendést vagy esetleg komoly érdeklődést, amit viszont szinte kizártnak tartok. – Mégis mire véljem ezt a hirtelen jött érdeklődést? Csak nem aggódsz miattam? Vajon akkor is aggódtál, amikor egy bizonyos azkabani látogatáshoz kellett volna hozzásegíts, ami nyilván neked gyerekjáték lett volna, de te a makulátlan lelkiismeretedet féltve inkább lekoptattál, holott, ha jól számolom, még mindig jössz nekem egyel?- olvasok a fejére olyan folytott hangon, ahogy csak kitelik tőlem.
Ha nagyon szigorúak vagyunk, akkor Jr. már lerótta a tartozását azzal a pár különórával, én mégis úgy érzem, hogy sokkal nagyobb áldozatot hoztam érte, amikor a kis feketemágiás ügyleteit magára vállaltam. De valójában csak dühít az egész helyzet, hogy ha rövid ideig is, de Barty Jr. ott volt mellettem, még akkor is, ha az esetek többségében egy seggfej volt, azért csak megoszthattam vele dolgokat és most, hogy már nincsenek ezek a szeánszaink, az űr nagyobb, mint azelőtt. Ki tudja miért? De ahelyett, hogy ezt megosztanám vele, inkább csak megrázom a fejem és a pirítósomba harapva visszatérek az órarendem fölé, mintha nem tudnám már kívülről.

Selwyn reakciójától – nem tudja megállni, muszáj azonnal a csészére szegeznie a pálcáját, hogy megállítsa, mielőtt még felborulna, és eláztatná az asztalt – csak azért nem áll fel azonnal a kiválasztott helyről, mert a renoméja nem engedi. Ha hozott egy döntést, bármily kis jelentőségű döntés, attól nem lehet csak úgy visszahőkölni. Igenis leül, épp csak egy undorodó pillantást vetve a kávéra. Selwyn meg felé fordul, sőt egyenesen a szemébe néz, amit kénytelen viszonozni. Nem esik jól a tekintete. Ideges kisülések keletkeznek tőle a gerincén.
- Ezt huhogták a baglyok, de így közelről elnézve – a minden bizonnyal órákig tartó bőgéstől piros és duzzadt szemhéjairól tapintatosan visszafordítja a pillantását a könyvre, pontosan emlékszik arra, hogy ilyesmit egy boszorkánynak nem illik, nem szabad megemlítenie, de azok a boszorkányok, akikről az illemtan megemlékezik, biztosan nem tartoznak Selwynnel egy fajba –, vedd úgy, hogy meg sem kérdeztem.
Ezzel akár lezártnak is tekinthetné ezt a teljesen indokolatlanul, sőt saját maga számára is megmagyarázhatatlanul elkezdett beszélgetést. Már azon gondolkozik, hogy vajon az, hogy az elmúlt év végén párszor önként Selwyn mellé ült néhány gyakorlati órán, amivel megóvta attól, hogy az elmúlt évek megszokott rendje szerint ő legyen az egyetlen, akinek nincs gyakorlópartnere, hacsak a másik ház tagjai meg nem könyörülnek rajta, szóval ezzel a túlzó jótékonysággal nem keltett-e olyan benyomást Selwynben, hogy eme kivételeket rutinszerűen folytatni kívánja…
De a beszélgetés az ő akaratától, szándékaitól és előfeltételezéseitől függetlenül – folytatódik.
Kelletlenül és értetlenül pillant vissza rá a kirohanás hallatán. Szenvtelenül, lekezelő értetlenséggel. Ez egy begyakorolt arc. Mert alatta azonnal lobban a harag gyújtósa és valami egyéb diszkomfort, ami talán a tartozás tudatának leróhatatlan élménye. De Selwynnek semmi köze ahhoz, mi van a begyakorolt arcai mögött. Így is bőven többet mutatott meg magából, mint amennyit valaha akart volna, bárkinek, nemhogy egy ilyen Selwynnek.
- Mért, aggódnom kéne valamiért? Ne segítsek megcukrozni a zabkásádat? – kissé megemeli a szemöldökét, a hangja annyira gúnyosan száraz, hogy iszik is rá egy korty teát. Mélyen beszívja a levegőt, rátámaszt az asztalra, és sokkal közelebb hajol Selwynhez, mint ami belefér a komfortzónájába. Máris sokkal inkább sziszeg, mint szeretne. – Megadtam minden információt, amire szükséged volt. Ha képtelen voltál felhasználni őket, magadra vess. Nem vagyok a dajkád – közli, visszanyerve az uralmat a kifejezéstelen hangszín felett, és tüntetően lapoz egyet a könyvben. De nem képes koncentrálni a betűkre, a szavak nem állnak össze, a szöveget nem tudja követni. Mi az, hogy még mindig jön eggyel? Selwyn szívességet tett neki, igen, de senki nem kérte (ha nem tette volna, akkor… ne is gondoljunk bele), és már kellően honorálta a korrepetálással, arról nem is beszélve, hogy bűnrészessé vált okirathamisításban is. Ha azok a levelek valaha napvilágra kerülnének, amiben konkrét útmutatót küldött neki, hogy hogyan hozzon létre egy teljesen valóságosnak látszó azkabani látogatási engedélyt…
- Remélem, megsemmisítetted a leveleimet – szólal meg legjobb szándéka ellenére annyira hangtalanul, hogy lehet, hogy még Selwyn sem érti, legfeljebb csak egy nagyon fókuszált, vájtfülű kisegér.