Nem mutatok különösebb lelkesedést vagy úgy egyáltalán semmiféle érzelmet, amikor megérkezünk Dolohovval ebbe a leharcolt helyiségbe. Nem mintha tényleg sok különbség lenne Mrs. Dalton istállói és e között. Mármint ami a környezeti benyomásokat illeti, a társaság egyébként sokkal fárasztóbb, mint a szárnyas lovak és doxyk. Többnyire azért, mert azok nem beszélnek annyi faszságról, mint az itt egybegyűltek, akik egy kicsit sem érdekelnek. Körülbelül végig felkecskélt lábbal, az asztalra könyökölve, az érdeklődés legapróbb szikrája nélkül ülök, és hol a boszorkányra, hol Dolohovra tekintek, várva, hogy mikor jön el a pillanat, amikor végre meggyónhatom minden bűnöm és a lelkem felajánlhatom a Nagyúrnak. Csakhogy egyre inkább biztosabbá válik, hogy valójában Dolohov csak azért cipelt magával, mert valami elintéznivalója van és nem akart egyedül jönni, mert ha ezzel a találkozóval akart emlékeztetni arra, hogy milyen dicsőség a Nagyúr eszméit szolgálni, akkor eléggé mellényúlt.
NAGYON későre reagálok arra, hogy egyáltalán valami nincs rendben, és amikor látom, hogy mindenki előveszi a pálcáját, én is hasonlóképpen teszek, habár a varázserőm még mindig nem tért vissza teljesen a nővérem halála óta, dacára az agykurkásznak és a kuruzslónak, akit Dolohov fizet. Valószínűleg ma este csak néhány egyszerűbb varázslatot leszek képes megidézni, úgyhogy gyorsan besorolok Antonin mögé, ahol egyszerre túl sok minden történik. Valaki azt kiáltja, hogy aurorok törtek ránk és hogy nem lehet hopponálni, nekem meg eszembe sem jut ezt az információt kétségbe vonni. Aztán kicsapódik az ajtó és teljes erejéből arcon csapja azt a szerencsétlent, akiről azt se tudom, kicsoda, érzem az elviselhetetlen forróságot, aztán látom a lángokat, aztán érzem az égett hús bűzét, amitől kishíján kidobom a taccsot. De végül csak visszatartom valahogy az öklendezést, próbálom a kezemmel eltakarni a számat és az orromat, és mereven bámulni a tűz irányát, ami nem csak vészesen közelít hozzánk, hanem Alistair felé is, s habár nem látom a gomolygó füsttől, hogy egyáltalán ráesett-e az ajtó vagy melléje, egy taroló átkot küldök azért az ajtó felé, abban reménykedve, hogy sikerrel járok és a szerencsétlen nem ég ott, mint a boszorkány. Aztán két lépéssel ott termek, leguggolok sietve, hogy összeszedjem, ha még maradt belőle valami.  

két bekezdés lett, mert az első körről lecsúsztam, bocsi.

Minden izmom megfeszül, amikor valami nekem ütközik, és kishíján félrelök. Először azt hiszem, egy auror az, és gecire dühös leszek, mikor arra gondolok, hogy most ennek a szerencsétlennek köszönhetően fogok majd az Azkabanban rohadni, de aztán amikor látom, hogy ahelyett, hogy láthatatlan bilincseket akarna ránk rakni, inkább segíteni próbál, kifújom a levegőt. Persze nem mondanám, hogy annyira megkönnyebbülök, mert mégis csak egy átkozott rajtaütés kellős közepén vagyok és elevenen elégünk amúgy is, mint a pestist hordozó patkányok a nagy londoni tűzvész idején.
Mindenesetre a csaj, ha nem is túl nagy segítség, azért legalább a súly 30 százaléka ránehezdik, és én tudok arra koncentrálni, hogy valami kiutat találjunk és közben idegesen Dolohov után kutatok a tekintetemmel. Ha az a seggfej bennég, biztos senki sem fog sírni utána rajtam kívül. Mégis ki fog eltartani? Mégis ki a fasz marad nekem?
Szerencsétlenségünkre utunkat állja az újabb lángcsóva és az üvöltő szájba meredek egy pillanatra, aztán Alistair-t elengedve a földre bukok előle, felszisszenve a fájdalomtól, ahogy földet érek az undorító, fröcsögő zsírba mártózva.  Ekkor veszem észre, hogy Alistair talárjába belekapott az átkozott láng. A hányingert visszatartva, idegbeteg módjára kezdem rángatni le róla az anyagot, remegő kézzel, lentről felfele haladva, kigombolva a talárt, aztán mikor csak pár gomb tartja, letépem róla és a lángokba hajítom. Ez kurvára közel volt. És már úrrá kezd rajtam lenni a kétségbeesés egy újabb hulláma, de valahogy a túlélési ösztön mégis csak hangsúlyosabb bennem, és amikor az idegen férfi hangját meghallom, újra Alistair-be kapaszkodok és jobb híján követem a hangot, és remélem, hogy a csaj is követ minket.
- Baszd meg, Anti, hol a faszban vagy? Gyere már ide – először szólalok meg, mikor elérjük a másik helyiségbe nyíló ajtót, abban reménykedve, hogy ha én megtaláltam a halálfalót a hangját követve, akkor majd Anti is eljut hozzánk, főleg, hogy a tűz egyre inkább bevilágítja a teret.