Kényelmesen hátradőlök a székemben, miközben figyelem, hogy a lepecsételt pergamenhalom negyedszer is visszarepül a FELÜLVIZSGÁLATRA dobozba az elmúlt két évben. Szinte már csak szórakozásból olvasom el a kentaurok nevében benyújtott törvényeket, jogi követeléseket, melyeket soha nem fogunk átengedni. Az a meghallgatás, amin három éve részt vettem a Wizengamotban, a gyakorlatban évtizedekre befagyasztotta a témát- nem mintha bármit kapnának azok a mocskos félállatok a varázslóktól, amíg én hivatalban vagyok. Majd ha végre képesek lesznek normális választ adni a Nagyúrnak arról, hogy kinek az oldalán állnak, és nem nyilakkal a testében küldik vissza a hírnökét, mint annak idején, tíz évvel ezelőtt.
A szimpátia legkisebb jele nélkül bontom fel valami számomra teljesen ismeretlen boszorkányocska levelét, akinek a férjét vérfarkas marta meg, amit a Szent Mungó le is jelentett a Minisztériumnak, aki továbbította ezt a munkáltatója felé. Mármint, a volt munkáltatója felé, természetesen. Meggyűröm a papírt (kinek van képe papírra írni hivatalos levelet?), enyhe haragot érzek, ahogy a nő taglalja, mennyire megnehezíti ez az életüket, és hogy kéri, segítsünk állásban maradni neki. Dühítő a nő ostobasága; felfoghatná, hogy a férje meghalt embernek lenni, bármennyire hasonlít még rá külsőre. Ha igazán a férje érdekeit nézné, végezne vele álmában. Jobban járna mindenki.
A levélkosárba lököm a levelet, de nem kezdek bele a következő dokumentumba, ami valami bonyolult vélajogi kérdésbe kezd bele, és amihez fel kell ütni néhány jogi könyvet, szerződést, hogy legyen mire hivatkozni, amikor visszautasítom ezt a kérésüket is. Így is több, mint két órával tovább maradtam bent, úgyhogy nem állok ennek neki- leveszem a talárt a fogasról, kellemes estét kívánok a titkárnak, és a kandallók felé indulok.
A fáradtságom ellenére udvarias mosollyal köszöntöm a szembejövő tisztviselőket, rangjukhoz és ismeretségükhöz méltó megszólítással. Nem egy aranyvérű is van közöttük, és bármennyire praktikus, hogy alig ismerek valakit névről, kissé bosszant, hogy én sem tudom, ki lehet közülük a mi emberünk. Nem is feladatom persze tudni; az én egyetlen feladatom itt, hogy továbbra is a megfelelő, ellenséges szinten tartsam a varázslények, szörnyek kapcsolatát a Mágiaügyi Minisztériummal, elég elégedetlenséget generáljak hozzá, elég nehéz helyzetbe hozzam őket hozzá, hogy olcsó és feláldozható katonákat adjanak nekünk. A munka neheze nem is ez lesz, hanem megteremteni, valódi helyükre tenni őket, amikor a Nagyúr győzelmet arat.

Leporolom magam a zöld lángokból kilépve, ahogy a házba, és beszívom az ősi levegőt. A gyerekeim mind a Roxfortban vannak, de az otthonos őszi illatba belevegyül az a valami, az a tudat, hogy a nő, az új menyasszonyom, a házban van. Nem lát senki, mégis mosolygok, ahogy egy házimanó elém jön, elveszi a táskám és a kabátom, és kérdésemre tájékoztat: Apollinariya a könyvtárban van.
Furcsa, átlagos érzéseket érzek, ahogy végigsétálok a házon. Nem érzek kötelességeket, nem feladatként élem meg, hogy beszélnem kell a feleségemmel, mint régen. Várom vele a találkozást, pedig nincs semmi tervem vele mára, semmi olyasmi, ami elütne az átlagtól. Csak egy vacsora, mielőtt szeretkezünk a szobámban, ezt követően megbeszélünk néhány jövőbeli tervet. Maga a szeretkezés is egészen máshogy jelenik meg fejben, nem akként a veszélyes kötelességként, melyet teljesítenem kell, hogy gyermekeim, utódaim szülessenek. Évtizedek teltek el azóta, hogy vártam az együttlétet.
Ahogy belépek, megdermedek a váratlan képre, ahogy a nő magassága megnyúlik, hogy felérjen egy magas polcot. Hosszú másodpercekig állok csendben, értetlen arckifejezéssel, nem értem, hogy ezt hogyan csinálta pontosan. Csak egy másodpercig merül fel bennem, hogy talán nem ember; utána nézettem a családjának, és amúgy sem tudok egy humanoid varázslényről, ami ilyesmit csinál. Még mindig kissé bizalmatlanul szólítom meg, ahogy közelebb lépek, de magamban már eldöntöttem, hogy valószínű nincs jelentősége az egésznek. A Szovjetunióban sok varázslat máshogyan történik.
- Ezt hogy csináltad?- megérintem, súrolom az elméjét a sajátommal, hogy a hazugság potenciális nyomait keressem, miközben közelebb lépek. Nem kételkedem benne igazán, ez inkább amolyan ösztönös reakció, felszínes kapcsolat, amit ösztönösen kell okklumentorok közelében visszafognom, azonban tudom, hogy ő nem az. Valószínű nem tennék erőfeszítést, ha nem lenne ennyire könnyű magától ez a tett; a nő úgysem hazudna nekem. Azok közé tartozik, akikben megbízhatok.

Nem értem meg az orosz kérdést, de hosszan a nőre nézek. Soha nem gondoltam, hogy azután, hogy ismerem a nyelvek királyát, a mágia nyelvét, illetve elsajátítottam a mágiafejlesztéshez szükséges szinten a latint és az arabot, meg akarok tanulni majd bármilyen nyelven, úgyhogy furcsa ötletként merült fel bennem, hogy elgondolkoztam rajta: megtanulok Apol anyanyelvén. Az, hogy ilyen gesztust akarok tenni a kedvéért, már önmagában jelzi, hogy a nő sokat jelent számomra.
Felvonom a szemöldököm, ahogy a metamorfmágiát említette. A genetikai mágia ezen formája csak felszínesen ismert számomra, és amikor úgy gondoltam, hogy néhány halálfalóban láttam a teljes potenciálját, érdektelennek nyilvánítottam. Természetesen hasznos lehet az, hogy bármikor el lehet változtatni a külsőt, hogy valaki ura az arcvonásainak, de ezt megfelelő bűbájokkal és bájitalokkal könnyen lehet rekonstruálni adottság nélkül is. Az, hogy valaki ilyen mértékben képes lehet akarattal változtatni a testét, már önmagában lenyűgöző.
- Te... metamorfmágus vagy? Azt hittem, hogy az csak külső jegyekre, az arcra meg a hajra használható például.- felvillanyoz, izgalommal tölt el a gondolat, hogy a nő, akinek odaadtam a Rosierek ősi gyűrűjét, ilyen genetikai adottságot hordoz. Talán akkor is ezt érezném, ha azt az alacsonyabb szintet láttam volna a képesség tetőfokának, amit Warmar mutatott be nekem, mert minden adottság segíti a Rosier ház felemelkedését, de az, hogy Apol ráadásul sokkal magasabb szinten állhat a férfinál, akár a tudása, akár a genetikája miatt, még jobbá teszi ezt annál, amilyen volt.
Ahogy végignézek az orosz nőn, a tekintetem sokáig elidőzik a fiatal vonásokon. Nem tudom így, hogy a fiatalos külső, ami sok szempontból talán fiatalosabb a gyerekeiménél is, az a külső, amivel amúgy született volna. Nem is számít persze, hogy milyen arca lenne, ha nem élne az adottságaival, a vére lehetővé tette számára, hogy tökéletes legyen, örökre akár. A vére különleges, és ez rengeteg potenciált hordoz magában.
- Nem probléma, nem okoz gondot egyáltalán. Sőt... csak nem számítottam rá, hogy ilyesmi derülne ki. Miért okozna problémát?- kicsit értetlen vagyok, ahogy arról beszélünk, hogy ez a felfedezés bármilyen szempontból problémát okozhatna. A Rosiereknél a tehetség minden, csak probléma nem, de azt sem egészen értem, hogy kinek okozna problémát az, ha egy különleges, hátránnyal nem járó mágiát hordozna a vérében a menyasszonya. Bárhogy gondolkozom, ez a mágiatípus még társadalmi szempontból sem zavar senkit, mint a párszaszó, ami megijeszti a disznóvérűeket, bármilyen sok előnnyel jár.
Ahogy megemlíti, szinte azonnal visszavonulok a nő fejéből. Nem mentem mélyre, de meglep, hogy annak ellenére, hogy nem éreztem ellenállást, a nő kiszúrta, hogy figyelem az elméjét. Önkéntelenül is eszembe jut Avery lánya, aki, úgy tűnt, hasonló módon észrevette a Nagyúr valószínűleg jóval kevésbé finom kutakodását. Tudom, hogy ez nem azért van, mert Apol ismeri az okklumencia alapjait, mert akkor éreztem volna ellenállást is.
- Nem kell megnéznem... elnézést kell kérnem tőled. Nem akartam azt a hatást kelteni, hogy nem bízok benned.- közelebb lépek a nőhöz, elengedem egyelőre a témát, elengedem, ahogy az elméjét is elengedtem. Átölelem, és röviden, de szenvedélyesen megcsókolom. Azt hiszem, hogy különleges voltál számomra, már akkor, amikor az először megláttalak, és megbízok benned, jobban, mint bárkiben valaha. - Megbízok benned.
Végigsimítok a hátadon, nem foglalkoztat, hogy egy olyan nő ruháiban vagy, aki felé nem éreztem soha semmit, amikor újra megcsókollak. Azt viseled, amit a ház úrnőjének kell viselnie, és bármennyire is elégedetlenek vele néhányan ebből a családból, akkor is te leszel a Rosier ház új úrnője, te leszel az új gyerekeim anyja. A régiek kénytelenek lesznek megbarátkozni ezzel a gondolattal. Végigsimítok a testeden, a csípődet fogom meg két kézzel, amikor rád nézek. Nem akarok annyira a hosszú asztal két végén ülve beszélgetni veled a vacsoránál, aminek már érzem az illatát- azt akarom, hogy ott is mellettem ülj.
- Ez a képesség örökletes, ugye?

Elmosolyodok, ahogy rájövök, valóban ostobaságot, pontatlanságot mondtam, rosszul fogalmaztam meg a külsőt. A megfogalmazás persze azt is sejteti velem, hogy valóban ennyire természetes lehet a metamorfmágia Apollinariya számára, tényleg ennyire magától értetődőek a képességek számára, és a mágia itthoni, általam ismert művelői tényleg ennyire alulképzettek. Persze, miért is ne lennének? A varázserőnek szinte semmi jelentősége nincs a társadalmunknak, az én munkám még egy kvibli is el tudná végezni, ha meglennének benne a megfelelő képességek. Az, hogy máshol a túlélés eszköze a mágia, sokat változtat a varázslók erején- mi már ott tartunk, hogy Dumbledore a lehető legbutább szintre süllyesztette a mágiaoktatást a Roxfortban. A gyerekeim még a mérgeket sem ismernék meg tisztességesen ízről, ha azon az idiótán múlna.
- Nálunk a különlegességet annyira nem nézik a társadalomban. „Mindenki tökéletes.”- érzem az undort, ahogy kimondom ezt az ostobaságot, ami, hallom, egyre szélesebb körben terjed el a Roxfortban, ahol nem különböztetik meg a tehetségtelen idiótát az igazi értéktől. Mindig teljesen érthetetlen volt ez számomra, nem tudom elképzelni, hogy hogyan gondolhatják, hogy egy olyan varázslónak vagy boszorkánynak, aki semmiben nem jó, érdemes léteznie. - Azt hiszem, értem, miért rejtetted el a tehetséged. Ott, ahonnan jöttél, a társadalom még értékesnek tekinti a mágikus tudást.- talán furcsa lehet számodra, hogy a Szovjetunióban pozitívumot találok, és valóban, a végső céljaik és a működésük általában hihetetlen ostobaságokra épült fel, de kár elvitatni, hogy rengeteg pozitív dolgot megtartottak. Ha Dumbledoret sokáig hagyjuk a Roxfort élén, könnyen meglehet, hogy nemsokára mérföldeket fognak a mi varázslóinkra verni.
Kicsit meglepetten, magamon elgondolkozva gondolom végig, hogy pontosan mit is mondtam Apolnak. Soha, senkiben nem bíztam meg, és talán benned sem kellene. Talán végre valakinek sikerült manipulálnia azzal, hogy talált egy módot, hogy eltépje azokat az átkozott láncokat, és szinte észre sem vettem, hogy más láncokba kerültem. Alig érzek rá késztetést, hogy bármiben hazudjak, márpedig soha nem mondtam igazat. Furcsa így rád nézni, és nem is tudok mit mondani azonnal. Azt hiszem, hogy tényleg bolond vagyok- szinte csak elköszönésként szúrom a gondolatfoszlányt az elméd szélének, de nem hatolok be.
- Rendben, mindenképpen szeretnék egy bemutatót. Fent.- hosszan rád nézek, még egyszer végigsimítok rajtad, azután a lépcsőhöz indulok, egyértelműen rád pillantva, kérve, hogy kövess. Még mindig azon gondolkozok, hogy ostoba vagyok-e: kényelmes megbízni valakiben, rábízni valakire a terheim egy részét, valaki mellett elengedni magamat, de talán ámítom magam. Még ha Apol a társam is lesz, ahogy a gyűrű, amit adtam neki, ígér neki, soha nem helyeztem túl sok bizalmat senkibe, és mindig azt láttam a legeredményesebbnek, ha én magam intéztem el azt, amit el kellett intézni.
Hosszan gondolkozok a házasságon kívüli gyermek lehetőségén, miközben nyugtázom, hogy a képesség valóban örökletes. Őszintén szólva a legkevésbé sem zavarna az egész, már rég felülemelkedtem a felszínes dolgokon, szokásokon, számomra mindig a varázserő számít, a tehetség elsősorban, de ahogy kinyitom az ajtót, rád nézek. Őszintén szólva, nincs az egészben nagy erkölcsi dilemma.
- Nem akarok sokáig várni az esküvővel.- bezárom magunk után az ajtót megszokásból, de senki nem jönne be ide amúgy sem. Kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz ahhoz, amit említettem; legutóbb azt ígértem, hogy akkor térünk vissza erre, ha a vörös férgeket, akik a nyomodba eredtek, kitakarítjuk, és biztonságosan használhatod a nevedet, de nem hiszem, hogy érdemes várni. Mellettem érinthetetlen lennél, és különben is, már elkezdtem gondoskodni róluk. Csak idő kérdése.
Ahogy végignézek rajtad, megpróbálom meggyőzni magam róla, hogy nem vagyok ostoba, hogy bízok benned. Végül is, te is bízol bennem: bármikor a fejedbe nézhetnék, és nem tudnál kizárni, eladhatnálak, kidobhatnálak vagy megölhetnélek, és semmit nem tehetnél. Rám vagy utalva. Persze, tudod talán már, hogy a kezedben vagyok más szempontból. Beszívom a levegőt, ahogy végignézek rajtad, és hosszan bent tartom- egy hosszú élet harcát, munkáját adtam a kezedbe, de most, ebben a pillanatban nem bánom. Úgy érzem, hogy megint élek. Te pedig az enyém vagy.
- Akkor kezdheted is. Vetkőzz le!- halványan látszik a mosoly a szám sarkában, érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, de elmarad a régi ismerős, görcsös érzés.

Ha a sárvérűeken múlik, könnyen lehet, hogy nemsokára itt is üldözni fogják Apolt a képességeiért. Ha ez a kór, ez a liberalizmusnak nevezett mocsok, melynek nevében a muglik kiválóikat ölték halomra az elmúlt évszázadokban, elterjedhet, és a senkiháziak jutnak majd hatalomra, mindenkit üldözni fognak, aki kicsit is több annál a semminél, annál rothadásnál, amit ők képviselnek. Bármennyire nagy hatalomra tesznek szert, a senkik mindig félik és irigylik a szépséget és a kiválóságot.
Bólintok, megérintem az arcod. Nem meglepő, hogy eszköznek tekintettek csak. Valamit birtokolsz, ami azoknak a hitvány embereknek soha nem lehetett, úgyhogy természetes, hogy le akartak alacsonyítani, még ha nem is akarták eldobni azt a tehetséget, amit ők soha nem pótolhattak volna. Ha többre értékeltek volna, talán még mindig az övék lehetnél. Így fog az az undorító birodalom elrohadni a következő évtizedekben: kivetik magukból a kiválóságot.

- A házasság előtti terhesség valóban nem szokott szerencsés lenni, bár ezt főleg a fiatalokon kérik számon.- talán néhány vénasszony megszólna engem egy-két hitványabb család szalonjában, ha pragmatikus okokból nem várnám meg a házasságot, de őszintén szólva ez a legkevesebb. Minél előbb akarom azt a gyereket, az esküvőt pedig a leghosszabb éjszakán kell megtartanunk a családom hagyományai szerint, úgyhogy hónapokat hagynánk ki. Ennyi kellemetlenséget bármikor vállalok.
Meglepődök az idézeten, amit rögtön beazonosítok a mugli Biblia soraiként, és amit tökéletesen mondasz ki. Nem vártam ezt. Talán még jobban meglepődök rajta, ahogy a képesség formálni kezd, és ahogy figyellek, egészen biztos vagyok benne, hogy amit a metamorfmágiáról eddig tudtam, teljesen hibás.
Felismerném, hogy nem Nesta vagy, de valószínű csak az lehet az oka, hogy már láttam őt meztelenül, az egyik próbája során- a gyerekeim tesztelésénél általában igyekszem a lehető legkellemetlenebb szituációkat előidézni. Az arca tökéletes, csak a testén veszem észre azokat az apróságokat, amiből gyanús lenne. Lenyűgözve nézem aztán azt az alakváltást, amivel megfiatalodsz, olyan természetességgel, amiért rengetegen ölnék családjuk fele vagyonát bármibe. Csodálva nézek végig rajtad, tényleg egybeolvad veled a mágia. És persze, lenyűgözve nézek az újabb alakváltásodra, ami ezúttal tökéletes- engem már volt szerencséd megnézni.
- A hangot is le tudod másolni?- érdeklődve várok a válaszodra, úgy érzem, hogy egészen különleges, amit benned találtam. Ki ne akarna az lenni, ami csak akar? Ki ne akarna úgy kinézni, úgy beszélni, akkor, amikor csak kedve tartja. Apol talán a legtökéletesebb, ami egy ember lehet. - A belsőd is változik?
Biztosan tudod, hogy miért kérdezem ezt, és reménykedek benne, hogy helyes az elméletem. Talán vérzékeny vagy, ami biztosan nem lenne jó kombináció a Rosierek örökletes szívbetegségével, ami egyre gyakrabban és gyakrabban, egyre korábban jön elő, de ha a gyerekeink örökölnék a képességeidet, nem kell többet félnie az utódaimnak. Nem kellene félni, lépéseket tenni, és reménykedni azért, hogy őket elkerülje majd az a betegség. Vajon a gyerekeim örökölték ezt?
Végignézek meztelen testemen, teszek egy lépést Apol felé, azután megállok, és a szemembe nézek. Mindig a tökéletességet, a nagyságot csodáltam a legjobban, benned pedig ott van mindkettő. Sem a tökéletességet, sem a nagyságot nem vitathatja el tőled senki.
 - Mutass még többet, kérlek!- vágyakozva nézek rád. A mostani tested, a saját testem nem vonz, de te igen, vonz engem, hogy milyen gyönyörűen tökéletes vagy. És most már az enyém.

18+

- Ha botrány lesz, botrány lesz. Most már más prioritásaim vannak.- nem aggódok annyira; valóban nincs miért aggódnom: a Nagyúr leghűségesebbjei közé tartozok, magas rangú minisztériumi tisztviselő vagyok, a családom vitathatatlan feje évtizedek óta. Felette állok néhány unatkozó vénasszony szalonjánál, ahol kibeszélnének majd, ha csak öt-hat hónappal a házasság után jönne a gyerek. A házasság is botrány lesz, a harmadik, négy gyerek után, egy olyan fiatal külsejű nővel, aki akár az ikreim kortársa is lehetne.
Lenyűgöz a hangváltozás, a rengeteg potenciál, amit ez a mágiaág rejthet, és nem csak az, ami a véredben rejlik. Hihetetlen, hogy az ember milyen sok mindenre képes akár pálca nélkül is, ettől a szinte pótolhatatlan szervtől megfosztva is képes átsugározni a mágiáját a világra. Nem volt kétségem persze afelől, hogy csak a génjeidet akarom-e, de ha lettek volna, mostanra azok is tovaszállnak.
Teszek egy tétova lépést, hogy megállítsalak, ahogy megvágod magad, de ahogy a vér elkezd lefolyni, majd életre kel, egyre inkább ámulva nézem, követem az útját. Nem is értem egészen, hogy mit csinálsz, pontosan mi ez, de az irányításod a vér felett túl tiszta ahhoz, hogy pálcanélküli mágia legyen. Talán ahhoz is túl aprólékos, hogy pálcás. Gondolkozok a válaszon, csak az térít magamhoz, ahogy a kéz, a saját véres kezem, megérinti az arcomat.
Végignézek a fiatal testen, az összes vonulatot követem, miközben beheged a sebed. Csodálatos látvány vagy, különösen azt figyelembe véve, hogy a mágia hozott létre, az teremtett, az adta neked ezt az alakot. Szinte meg sem hallom a kérést, hogy megszúrjalak- látni akarom, hogy hogyan élted túl, hogy mire vagy még képes, de még jobban akarom érezni, hogy az enyém vagy. Hogy birtokollak. Szinte finoman karollak körbe.
- Akarom... de most mást akarok.- megcsókollak, durván, közben megragadom a feneked mindkét kezemmel, lépésben kényszerítelek hátra az ágyig, ahová durván lelöklek, mielőtt két vállad mellé tenyerelve föléd kerekedek, újra megcsókollak, neked nyomom magam a nadrágon keresztül. Nem hagyom abba a csókokat.
Hosszú idő telt el tőle, hogy őszintén át mertem adni magamat bármilyen szenvedélynek, miután a Rosierek átka, az az átkozott szív gyengébbé vált. Most magabiztos vagyok, ahogy neked nyomom magam, ahogy csókollak, nem félek annyira a szívem kimaradásától. Megragadom az egyik csuklód, erősen, talán nyomot hagyva szorítom, miközben melléd kerülök, a másik kezemmel pedig a lábad közé nyúlok.
- Akarlak téged. Az enyém vagy.- szinte természetesnek érzem az utolsó szótaggal egyidejűleg betolni az ujjaimat a fiatal lányba. Az enyém vagy tizenévesen, az enyém vagy felnőttként, az enyém vagy minden alakodban. Durván a birtokomba veszlek, élvezem, hogy megtehetem, hogy soha nem foglak semmilyen formában elereszteni. Tökéletes vagy, és csak az enyém.

18+

A szexualitásom kapcsán sokszor eszembe jutott az a vicc, amit külföldön az angolokról mondott. Más nemzetek tagjai azt állítják, hogy nem vagyunk megfelelően érzelmesek, szenvedélyesek, és csak akkor nyúlunk a másik nem képviselőihez, ha az feltétlenül muszáj. Egyetlen alkalommal feküdtem le bárkivel egész életemben anélkül a szándék nélkül, hogy gyereket nemzzek, akkor is főleg azért, mert a társadalmi státuszom megtartásához szükség volt rá, kellemetlen lett volna azon a partin visszakozni. Mindig azt gondoltam, a szívem csak egy körülmény, és amúgy sem érdekel az életnek ez a része.
Élvezem, ahogy megütsz, élvezem, ahogy a fiatal test ellenáll nekem, mintha szűz lennél. Érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, ahogy gyorsítok a kézmozdulataimon, és különösen hevessé válik, ahogy letéped, elszakítod az inget és a nadrágot, de nem törődök vele. Most a te kezedben vagyok, nem zavar, hogy a szívem talán feladja, nem próbálok lassítani.
- Akarlak... téged akarlak... csak az enyém vagy...- megérintem egy pillanatra a véres nyomot az arcomon, miközben rám ülsz. Megmarkolom a feneked, és gyors, heves mozdulatokkal kezdelek el magammá tenni téged. Hevesebbel, mint amit a szívem elbírhatna, de nem érdekel a tempó. Elfogadom, hogy a szívem esetleg feladja, ha még sikerül befejezni, nem is tudok más alternatívát elképzelni ezen a befejezésen kívül. Azzal, hogy talán most ültetem beléd az utódot, akit terveztünk, megbeszéltünk, még jobban motiválsz, hogy közeledjek a csúcs felé.
Belekarmolok a hátadba, felsóhajtok, ahogy elmúlik a fájdalom a mellkasomban, és egy pillanatra el is felejtem, hogy a szívemnek valaha baja volt. Erősen fogom a derekad, a másik kezemmel pedig megragadom a hajad, hátrarántom a fejed, hogy kifordult ívben legyél. Ahogy kidomborodnak tested vonulatai, néhány gyors rándulással beléd élvezek, de nem hagyom abba a mozgást, és neked sem hagyom, amíg meg nem érzem tested rándulásait, amivel jelzed, hogy te is elélveztél.
Kifulladva fekszek melléd, nem érdekel a meztelenségem, nem érdekel, hogy a szívem talán újra felgyorsul majd, csak melletted fekve nézek rád. Az enyém vagy, és az, hogy rövidesen talán ki fogod hordani a gyermekemet, a feleségem leszel, és a végsőkig segíteni fogsz engem és a Rosier házat, azt az érzést adja, hogy fiatal és halhatatlan vagyok. Hosszú másodpercekig tart, amíg levegőhöz jutok.
- Egy másik alkalommal szeretném látni, hogy mire vagy még képes.- magunkra húzom a takarót, és egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy elalszok melletted. Még mindig különösen vonz az intim gondolat, hogy meztelenül alszunk egymás mellett a saját ágyunkban. Valamiért soha nem éreztem úgy, hogy bármelyik másik nővel, akivel együtt voltam, helyénvaló lenne. - Nektek... van valamilyen esküvői hagyományotok? Lassan el kell kezdenünk a tervezést.

Már tinédzserként sem érdekelt a szexualitás, később pedig az egész alig volt több egy erőpróbánál, valaminél, aminek voltak ugyan kellemes részei, de végeredményként olyan volt, mint feláldozni egy újabb kis darabot abból a meglehetősen véges életerőből, amivel elindultam ebben az életben. Soha nem akartam többet az egésztől, mint utódokat, olyan sokat, amennyit csak lehet, és amikor Aurora fogantatásánál majdnem meghaltam, tudtam, hogy ez az energia a végéhez közeledik. Akkor biztos voltam benne, hogy soha többé nem fogom csinálni.
Újszerű az érzés, a birtoklásvágy, a teljesség érzése, még mindig gyakorolom ezt érezni, ebben is kiteljesedni, ebben sem nyomoréknak és csonkának lenni, amikor benne vagyok a nőben, aki távolról, keletről jött ide, és akire úgy csaptam le, mint egy ragadozómadár a kő alól előbújó kígyóra, hogy a fészkembe szállítsam. Létezik persze egy-két kígyó, akik prédának tettetik magukat, és a fészekben felfalják a madarat- ebben a helyzetben fogalmam sincs, hogy melyik szerep juthatott nekem, de ezekben a pillanatokban mindig messzire engedem a gyanakvásom. Talán már teljesen elengedtem. Soha nem gondoltam, hogy újra repülhetek, egyszer lehetőséget kapok még arra, hogy megismerjem az életnek ezt az oldalát.
- Tudom.- kétféle ember állítja, hogy mindenre képes: az, aki semmire sem képes, és saját hiányosságának mértékei még előtte sem világosak, és az, aki igazat mond, aki nagyon jól tudja, hogy mindenre képes. Nem kétséges, hogy a nő melyik kategóriába tartozik, ahogy végigsimítok a combján, elnyúlok mellette az ágyon. Mindenre képes, mellette még én is úgy érzem, hogy mindenre képes vagyok. Nem láttam még embert, aki ennyire ura saját testének, a vérnek egyaránt, emellett eltörpül még a varázspálca merevsége is. Szinte ironikus, hogy a tökéletessége mellett egyetlen gyengesége létezik, azon területen, amiben idősebb lányom, legokosabb gyermekem is gyenge.
Elhúzom a számat, ahogy ismét szóba kerül a gyengék, érdemtelenek birodalma, az ország, ahol elpusztítják a kiválóságot, ahol megölték egy ősi család hagyományait. A vér, az erő, az intelligencia talán kizárólagossá teszik azt, ami megmaradt Apolban a Koldovstoretz vérvonalból, és könnyen lehet, hogy a tradícióik nem élik túl ezt az évszázadot. Talán a Sötét Nagyúr keze egyszer eléri azokat a hideg pusztákat, összetörik a középszerű senkik, politikusok hatalmát, és ismét visszahelyezik a hatalmukba azokat a nagy családokat, de azok az évek nagyon messze lehetnek még. Az Egyesült Királyság rövidesen a miénk lesz, de a Nagyúr valószínű nem próbál majd azonnal harcba vonulni Európa ellen, inkább diplomáciával hódít majd ott, ahol hajlanak az értelem szavára.
- A leghosszabb éj egy hagyomány, mágikus jelentősége volt az elmúlt évszázadokban. A túlvilág különlegesen közel van, bizonyos varázslatok különösen erősek voltak a múltban, és ezekkel erősítették meg még jobban a varázsló és a boszorkány kapcsolatát, leendő életét. A fő oka viszont a kígyókhoz kötődik- azt mondják a nagy, fehér könyvben, hogy a baziliszkusz, aki suttogott Rosiernek, az első nevesített ősömnek, kiemelve őt a varázslók közül, akarta, hogy a legsötétebb éjszakán házasodjanak össze a feleségével. Így részt tudott venni az esküvőn, a sötétben bújva láthatta a házasságkötést, de túl sötét volt hozzá, hogy a vendégek lássák őt, megöljék magukat azzal, hogy a szemébe nézzenek.- szinte mosolygok az egész történet végénél, ami annyira gyerekmese-szerű, hogy én magam is meséltem még altatóként Aurorának, aki annak ellenére hallgatta ezt a történetet kedves mosollyal, hogy látszólag már hallotta ezt valahonnan. Talán pont tőlem. Nem hiszem, hogy Apolnak ez a mese, ez a butácska hagyomány sokat jelent majd időpont szempontjából, de a legtöbb hagyomány féligazságokra épül. Ahogy Carvin rámutatott, talán volt egy rokon a násznépben, aki különösen ronda volt, és takarni kívánta a külsejét.
Elgondolkozok a néven, ami az elmúlt időszakban mindig magától talált meg. Most még nem tudom, hogy a fiam vagy lányom milyen nevet kapna, ezt a választ általában csak terhesség alatt tudtam megadni, sok esetben nem is találtam ki ezt a legvégső pillanatig. Evaint illetően nem is én találtam ki a nevet, a fiú pedig meglehetősen súlyos terhet kapott az anyjától, aki rólam nevezte el, igaz, legalább nem tökéletesen másolva a nevet. Ami azt illeti, a név tényleg illik hozzá.
- Még nem tudom, hogy milyen neve lenne. De hasonló nevelést és életet szánok neki ahhoz, amit az én gyermekeim kaptak. Kiváló varázslót vagy boszorkányt akarok nevelni belőle, aki méltó módon használja az adottságait. És persze, azt akarom, hogy boldog legyen.- sokszor érzem, hogy nem teljesítettem az utolsó kívánalmat az első négynél, nem is miattad, inkább magam miatt teszem ezt hozzá. Fontos volt nekem mindig a gyermekeim jövője, és sokszor él bennem megbánás amiatt, hogy nem voltam kevésbé távolságtartó. Most, hogy el kellene engednem őket, férjet kéne találnom Nestának, úgy érzem, hogy nem tudom még elengedni. Nem akarom, hogy valaki felesége legyen, valaki más feleljen a boldogságáért, különösen, hogy nem találtam egyetlen olyan ifjat sem, aki méltó lenne hozzá.
Magunkra húzom a takarót, nem érdekel a korai órához kapcsolódó meztelenség. Több vagyok a többi aranyvérűnél, sosem érdekelt, hogy mit szólnának, ha nem tartanám be játékszabályaikat, nem csak éjjelente, sötétben, észak felé fordítva hágnám meg a nőt, azután visszatérnék a szobájába, mint vámpír a koporsójába. Furcsán szabadnak érzem magam a megszokotthoz képest is Apol mellett.
- Neked van valamilyen elképzelésed róla, hogy milyen életet szánsz a gyermeknek? Te gondolkoztál néven?- ezeket a kérdéseket soha nem tettem fel az előző feleségeimnek, akik talán egy fokkal jobb társak lehettek volna, ha megkapják őket. Persze, nem hiszem, hogy a véleményünk valaha egyezhetett volna. A helyzet Apol esetében egészen más.