Én vagyok az a dilis lány, akit mindig mosolyogni látsz, vagy nevetni hallasz. Hajlamos vagyok random idegeneket ölelgetni, vagy ha valakit szomorúnak látok, akkor szó nélkül odaperdülök mellé, és megpróbálom felvidítani. És persze én vagyok az a személy is, aki híresen ügyetlen. Képes vagyok hasra esni a saját lábamban, vagy magamra borítani egy lovagi páncélt. Azok nagyon fájdalmasak ám!
Az unokatestvéreim közül sokan, ha tehetnék, akkor bezárnának engem valahová, hogy ne tegyek kárt sem magamban, sem pedig másokban, hiszen szerintük ön- és közveszélyes vagyok. Egy idő után még a repüléstan órákról is inkább felmentettek annyi bajt okoztam. Azóta se engedtek seprű közelbe. Csakis a néptánc és a könyvek segítenek abban, hogy fókuszált maradjak. Ó! És a csoki. A csoki, a drubli, a drazsé és mindenféle nyalánkság, bár ha jobban belegondolok, az pont úgy felpörget, mint a cukor és a tea. Próbálok leszokni, mert túlságosan is ducinak találom magam, de minden alkalommal, amikor a Roxmortsban járok, és a tekintetem a Mézesfalásra téved, akkor tudom, mindez veszett ügy.
Nyitott vagyok, és irtó kíváncsi természet, mindig mindenkiről mindent tudok. Ezt Sophie barátnőmmel, csak három M-nek nevezzük, mert szerencsére akadnak még az iskolában hozzám hasonló, minden lében kanál típusú emberek.
Azonban sajnos nem vagyok egy zseni. Vannak bizonyos dolgok és tantárgyak, amelyekben annyira nem remekelek. Épp ezért, például mugliismeretben jeleskedem, hiszen odahaza igyekszünk úgy élni, hogy ha a mugli barátainkat is bátran áthívhassuk vendégségbe, így egyáltalán nem idegen az ő világuk, viszont, ha fel kellene sorolnom a koboldlázadásokat, abba biztosan beletörne a nem létező bicskám.
Mások szerint az energikusságom már-már kiakasztó méreteket ölt, ezért nehezen viselik a túlbuzgóságomat, vagy egyszerűen csak nem értik miről hadoválok. Ugyanis, rettentő sokat és rettentő gyorsan beszélek. Ez pedig a barátaimmal szemben hátrányos, ellenben a professzorokkal szemben kész szupererőnek számít, ugyanis inkább rám hagyják olyankor a válaszomat, mert ép ésszel nem bírják felfogni.
Senkinek nem akarok rosszat. Szerintem minden ember jó, vagy ott rejtőzik benne a jóság, amit sokan nem akarnak meglátni. Ezért mosolygok elnézően azokra, akik piszkálni akarnak, s karolom fel a nálam gyengébbeket. Én mindenkinek ott vagyok, ha támaszra van szüksége. Nem teszek különbséget az emberek között. Soha nem okoznék fájdalmat másoknak, hiszen épp az a célom, hogy megmosolyogtassam a környezetemben élőket.
Adódnak viszont olyan alkalmak, amikor hajlamos vagyok lusta lenni: szeretem halogatni a beadandóimat, gyakrabban alszok mágiatörin, mint kellene, és a családomnak szoktam sírni, hogy segítsenek megírni a házijaimat. A kötelességeimet mindig elvégzem, csak ami nem érdekel, arra nem is tudok hosszasan odafigyelni. Apa ezért is kérte meg egy diáktársamat, hogy segítsen felzárkózni, mert tudja, hogy az ő véleménye igenis érdekel, ezért képes lennék felülkerekedni a lustaságomon.
De nem csak kötelességtudatra neveltek, hanem becsületességre is. Épp ezért képtelen lennék lopni, tiszteletben tartom mások tulajdonát. Olyannyira, hogy ha találok valami elhagyott holmit, akkor addig kutatok, amíg meg nem találom a gazdáját. Egyszer egy hónapon keresztül rohangáltam körbe egy pennával, mire kiderült, hogy az egyik barátnőm – aki nem mellesleg az iskolaújságnál dolgozik – hagyta el, de mire rájöttem, hogy az övé, addigra szerzett hat másikat. Nem baj, visszaadtam neki, így lett hét pennája.
Egyébiránt utálok tétlenkedni. Mindig mozgásban vagyok, akár az iskolában, akár odahaza. Nyaranta skót néptáncot járok az egyik unokatestvéremmel, énekelek (általában a semmiből eszembe jutó rajzfilmdalokat), de a konyhában való sürgés-forgást is élvezem. Időnként meglepetéseket küldök azoknak, akiket szeretek, bár mindig névtelenül teszem, így nem tudják, hogy az én kezem van a dologban.
Annyira állatbarát vagyok, hogy mindent hazahordok, vagy pedig az utcában élők kutyusait viszem ki a parkba. Emellett imádok egy fotelben gubbasztva könyveket olvasni, vagy varrogatni és kötögetni, mert néha le kell vezetnem a felesleges energiáimat. Hiszem azt, hogy a szeretet mindenre megoldás, épp ezért nehezemre esik gonoszkodni. Pedig néha szívesen megtenném, de van bennem egy gát, amely nem engedi, hogy ilyen legyek. Mindig adni kell másoknak egy esélyt, akkor is, ha a többség ellenük fordult. Nem létezik rossz ember a világon, csupán eltévedt lelkek vannak, akik segítségre szorulnak.
A szüleim szerint szeretetre méltó és gondoskodó vagyok, viszont túlságosan nyughatatlan. Anya sokat aggódik azért, hogy ne essen bajom. Mindig rám szól, hogy ne kapkodjak. Apa szerint csak idő kell nekem, hogy lecsillapodjak. Ő inkább feladatokat szokott adni nekem, amikkel órákra képes lekötni, sőt amikor vele dolgozom a boltban, akkor Merlinre mondom, sose voltam még olyan fókuszált életem során.
Finlay szerint egy napon anyu süteményeit is felülmúlom majd, és a két kezét összeteheti majd a leendő párom. Ő egyébként finoman próbál terelgetni afelé, hogy ne legyek túlságosan naiv és jóhiszemű, de szerintem csak másképp látjuk a világot. A húgom szerint nem ismerem a személyes tér fogalmát, az öcsém szerint ijesztő, ha rajongok valaki, vagy valami iránt. Szerintem csak irigyek, hogy ők nem léteznek abban a rózsaszín felhőben, amely engem nap mint nap körülvesz azóta, hogy először utaztam a Roxfort Expresszen.

Apró összefoglaló:
A felmenőim ősidők óta Skóciában élnek, azon belül is generációk óta Edinburgh-ot részesítik előnyben.
A szüleim aranyvérűek, de anya és apa testvérei között gyakori volt, hogy félvér, vagy mugliszármazású varázslókkal és boszorkányokkal kötötték össze az életüket. Mindez engem egyáltalán nem zavar, hiszen nem a származás és a vér „tisztasága” határoz meg egy embert, hanem az, miként viselkedik az őt körülvevő társaival.
A családomra gyakorta aggatják a lökött és fura jelzőket, de minket ez sosem érdekelt különösebben. Mi nyitottak vagyunk a muglik által használt eszközökre és technológiákra, mert szerintünk az ő világuknak ki kellene egészíteni a miénket. Én például imádom a muglik által készített meséket nézni, vagy az ő könyveiket bújni, hiszen annak ellenére, hogy nem osztoznak abban a sok csodában, amiket mi nap, mint látunk, rettentő kreatívak.
Felettébb büszke vagyok arra, mennyire összetartóak vagyunk, tehát ha egyikünket megsérted, akkor számíthatsz arra, hogy az egész Taggart, Ainsley, Lester és Chancellor família haragját sikerült kivívnod ezzel. Minden sértést megjegyzünk, viszont könnyen meg is bocsájtunk másoknak, akiket pedig kedvelünk, azokért bármit képesek lennénk megtenni.
A családban az enyém már a sokadik roxfortos generáció. Egyes roxforti tanárok gyakran felemlegetik, hogy mennyire hasonlítunk a szüleinkre, és hogy annak idején néhány rokonunk megannyiszor okoztak nekik kellemetlen pillanatokat.

Közvetlen családom:
Apukám, Evan egy igazi álmodozó, akit csak anya képes lerántani a földre. Ő talán sokkal engedékenyebb, mint anya, de hát valakinek olyannak is lennie, ugye? Apa igazi lelkiismeretes ember, s bár szereti az embereket, a könyvek között jobban érzi magát. Épp ezért foglalkozik annyit a családi könyvesbolttal. Nyáron sokat segítek neki, mert magam is szeretek ott időzni, és aput is imádom.
Anyukám, Catriona a világ leggondoskodóbb anyukája. Amióta az eszemet tudom mindig mellettünk van, bár időnként eltűnik egy-egy fontosabb munkát végezni. Sose árulta el pontosan mit dolgozik, de annyit egyszer sikerült kihallgatnom, hogy Dumbledore-nak próbál segíteni ebben a helyzetben. Anyutól tanultuk meg, hogy ha valamit szeretnénk, akkor azért meg kell dolgozni, hogy semmi nem pottyan az ölünkbe csak úgy, s azt is, hogy minden alkalommal célokat kell kitűznünk magunk elé. Tőle tanultam meg miként kell főzni, sütni és varrni.
Amikor otthon vagyunk, például kötelező magunknak takarítani a szobáinkat, nehogy túlságosan elkényelmesedjünk, és azt is elvárja, hogy Adairával besegítségünk a főzésnél, bár Finlay sokkal szívesebben áll be a tűzhely mellé, mert a húgom minden, csak nem éppen házias.
Finlay, a legidősebb közülünk s talán őt is szeretem a legjobban, hiszen épp olyan bolondos, mint én. Szereti az ártalmatlan vicceket, és olyan humora van, hogy még a legszomorúbb embert is képes mosolyra fakasztani. Finlay nagyon-nagyon bátor, ráadásul remek érzéke van hozzá, hogy miként tegye a környezetét boldoggá. Néhány éve végzett a tanulmányaival, és azóta is borzasztóan hiányolom őt az iskolából. Azt beszélték anyuval, hogy csatlakozni szeretne valamihez, aminek anya is a részese, de sajnos engem nem hajlandóak semmibe beavatni, továbbá aurornak készül.
Adaira, a húgom, egy évvel utánam született. Imádom őt úgy, ahogy van, bár tény ég és föld köztünk a különbség. Amíg az én figyelmem hamar elkalandozik, ő olyan határozott és rendszerezett tud maradni, hogy néha irigylem érte. Viszont ő rettentő távolságtartó az idegenekkel szemben, és nem is értékeli a mókát annyira, mint Finlay vagy én. Egyébként Hollóhátas lett apa nagy örömére, hiszen ő is az volt a roxfortos évei idején. Szerintem a világ nem látott még olyan tehetséges boszorkányt, mint a kishúgom, és ezt nem testvéri elvakultságból mondom, becsszó!
Rajtuk kívül még van egy öcsikém is, Cameron, aki most kezdi a negyedik évét a Mardekárban. Ő szinte teljesen olyan, mint Adaira. Azzal a különbséggel, hogy még nála is mogorvább, és irtó ravasz. Nagyon hamar rájön arra, ha valaki titkolódzik, ráadásul ő anyát tette boldoggá azzal, hogy a Mardekárba csöppent. Eleinte Finlayvel aggódtunk érte, de úgy tűnik, remekül beilleszkedik a mardisok közé. Mivel egy irányban vannak a klubhelyiségeink, őt látom a leggyakrabban – ezt már ő kevésbé díjazza. Főleg azért, mert előszeretettel nyúzom, hogy hívja ki azt a mardekáros fiút, aki nekem tetszik, mert beszélgetni szeretnék vele. Persze ő ennek a kérésemnek sose tesz eleget.

Közel-távoli rokonaim:
Blaire és Jeanie Taggart: Apa nagyszülei, nagyon kicsi voltam, amikor elhunytak, viszont tőlük vette át apukám a könyvesboltot.
Nathair és Peigi Taggart: Nathair apa bátyja, Peigi pedig az ő felesége. Igazán elragadó emberek, szeretek velük időt tölteni, mert irtó kedvesek.
Alan és Gordon Taggart: Ők az unokatestvéreim, és Merlin szakállára irtó nehéz őket megkülönböztetni. Alan a Hollóhátba került, Gordon pedig Finlayvel együtt a Griffendélbe. Ők hárman amúgy rengeteget lógnak együtt, de az ikrek mindig szívesen töltenek velem is időt. Gordon profi vívó, és egyszer kértem, hogy tanítson, de csúfos bukás lett a vége, ellenben Alan jóvoltából tanultam meg franciául és szerettem meg finomságot, ami a franciákhoz köthető.
Apa egyetlen lánytestvére, Moira néni – aki nem mellesleg kvibli − Scott Ainsley-hez ment feleségül. Egyébként Moira néni cukrász, olyan zseniális tortákat tud sütni, hogy anya inkább őt kéri fel a tortáink készítésére. Scott bácsi a Gringottsnak dolgozik valamit, de mindig azt mondja, hogy nem beszélhet sokat a munkájáról.
Nekik a gyerekeik Kendrick és Elise. Az előbbi szintén mardekáros, és ő vigyáz többségében a kisöcsémre, Elise viszont velem együtt hugrabugos. Mindkettejüket szeretem, azonban Elise az, akit az egyik legjobb barátomnak is tartok. Vele együtt szoktam lerohamozni a Mézesfalást.

Kristen és Gregory Duncan, anya szülei. Kristen nénit néhány éve veszítettük el, ellenben Gregory bácsi nagyon jól tartja magát. Gregory bácsi velünk él együtt, nyugalmazott auror. Nekik egyébként három lányuk született.
Jaime néni a mugliszármazású Wallace Lesterhez ment feleségül, és nekik egyetlen fiuk született csak, Ian. Ian szintén a Hugrabugba került, és ő szokott lenni az, aki addig piszkál az órákon, amíg fel nem ébredek. Ian amúgy nagyon gondoskodó meg talán egy picit művészlelkű. Vele együtt szoktam táncolni járni.
Roderick Chancellor pedig Bridget nénit vette feleségül. Az ő lányuk Grace, az egyik legvagányabb ember, akivel valaha is találkoztam. Néha azt kívánom, bárcsak olyan határozott lehetnék, mint ő. Grace még a legnagyobb pimaszabb srácokat is könnyűszerrel helyreteszi, ő mutatott meg néhány rontást, amivel megvédhetném magam másoktól.

"Csak az jó, amely mindenkinek jó"

− Na, Laurie, melyik mesét szeretnéd nézni? – huppan le mellém Finlay egy tálca süteménnyel. Ragyogó szemekkel pillantok a bátyámra.
− A Pán Pétert! – kiáltok vidáman, hiszen amíg ő a konyhában volt, addig nekem volt időm kifundálni, hogy mit is nézzünk. – Az neked is megfelel?
Nem akarok azért olyat nézetni a bátyámmal, amit ő ne szeretne. Igenis érdekel a véleménye, hiszen ha már velem akar mesét nézni, akkor olyat válasszunk, amitől nem megy a falnak.
− Nekem az jó, amit te szeretnél húgi – mosolyog rám, miközben lerakja a tálcát kettőnk közé a kanapéra. Feltápászkodik a helyről, és beállítja a mesét. Addig én hatalmasat nyújtózkodok.
− De tuti-tuti? – kérdezem, mert tényleg nem szeretném ráerőltetni a választásomat. Finlay nevet.
− Húgi, mondtam, nekem az a lényeg, hogy te jól érezd magad, és a Pán Péter egy teljesen jó mese – válaszolja, s amíg ő a televízióval ügyködik, addig én elcsenek egy süteményt a tálcáról. Még friss és ropogós. Pont úgy, ahogy szeretem. Remélem, egyszer anyu nekem is megtanítja ezt a receptet, ha ráér.
Amikor Fin megfordul, nekem tele van a szám a sütivel. Hatalmasat nyelve nyelem le az utolsó falatot. Fin megint nevet, de most már én vele együtt.
− Nem kell sunyiban enned, neked hoztam – mosolyodott el, majd ismét levetődik mellém, és elindítja a mesét. A tálcát az ölébe veszi, én pedig közelebb csusszanok hozzá, és a fejemet a vállának döntöm.
− Fin…
− Igen, hugi?
− Te vagy a legeslegjobb testvér! – vigyorgok rá, aztán a tekintetem a képernyőre vándorol.


"Ha szeretet él a szívedben boldog útra tértél, hiszen érzés nélkül félig élsz"

− Laurie! Anya megmondta már, hogy ne hozz haza több állatot! Nézz rá Cameronra! Megint miattad tüsszög! – kiabál velem a konyhában Adaira, miközben Cam a háta mögött az orrát fújja.
− De… De… − hebegem, hiszen szeretném elmondani Adairának, hogy egyszerűen nem hagyhattam sorsára azt a kiskutyát. A kutyust magamhoz ölelve nagyszemekkel nézek a testvéreimre. Túlságosan ártatlan ez az apróság ahhoz, hogy csak úgy kitegyük. Ő is megérdemel egy szép életet!
− Semmi de! Laurie, anya ezerszer elmondta…
− De nézz rá, húgi! Olyan pici, egy igazi kis szőrgombóc! Tudod, hogy mi történik az ilyen pici kutyusokkal, ha magukra maradnak az utcán? – Mrs Gordon háza mögötti kis sikátorból szaladt elő a kutyus, és olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy megesett rajta a szívem.
− Szerintem, tartsuk meg! – bukkan fel a konyhában Finlay, Adairába fojtva a szavakat. Ő mindig is támogatta a házi kedvenc gyűjtő akcióimat. Nem is értem a többiek miért nem állnak be mellém.
− Meg vagy veszve?! Allergiás vagyok rá! – hördül fel Cameron, hiszen miatta igen csak limitált lehetőségeink vannak az állattartásra, pedig ha rajtam múlna, akkor nem csak golymókom, hörcsögöm, aranyhalam, tengeri malacom, baglyom és papagájom lenne, hanem kutyusom, mókusom, békám, kígyóm és gyíkom is. De sajna anyu szerint így is sok házi kedvencem van, Cameron allergiája pedig mindig keresztülhúzza a kisállat-beszerzési akcióimat.
− Gyerekek, mégis mi a fenéért kiabáltok? – követi anya Fint. Gyermeki mosollyal az arcomon fordulok meg.
− Szia anya… − Anya észreveszi a kutyust a kezemben, és halkan felsóhajt.
− Lorraine… Mit mondtam neked legutóbb? – kérdezi szelíden, mire lebiggyesztem az ajkaimat.
− Én tényleg nem akarok rosszat, de… Olyan magányos volt! És ne hívj Lorraine-nak anyaa, az annyira nem én vagyok.
− Kicsim, értem, hogy szeretnél mindenen és mindenkin segíteni, de… Nem menthetsz meg mindenkit. – Anya mellém lép, és finoman átveszi tőlem a kutyust, miközben a korábbi kérésemet teljesen figyelmen kívül hagyja, pedig már évek óta kérlelem, hogy ne szólítson a teljes nevemen.
− De… Akkor most mi lesz vele? – érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és nyúlok a kutya után, mert nem akarom, hogy a kicsike ismét az utcára kerüljön.
− Itt nem maradhat az öcséd miatt, de megkérdezem a család többi részét, hátha valaki befogadja, ha ők nem vállalják, akkor viszont menhelyre kell küldenünk.
− Jóóó – sóhajtok fel. Adaira diadalmas mosollyal robog el mellettünk, Cameron azonban hatalmas ívben kerüli a kutyát.
Anya is elmegy telefonálni, szóval kettesben maradok Finlayvel.
− Most mi lesz vele, bátyus? – pillantok rá aggodalmasan.
− Ne félj, Laurie! Elise biztosan odáig lesz érte. – Átölelem Fint, aztán amikor kibontakozok a karjaiból, megragadom a kezét, és húzom magammal, hogy békákat keressünk a kerti tó körül.


"Mindent egymásnak És mindent egymásért Egy vidám Család vagyunk, várunk rátok Család vagyunk, jó barátok Mert öröm adni és kapni, mindent elfogadni Csak így szép az élet"

− Gyerünk, Laurie! Kapd el! – kergetőzünk Elise-szal a kertjükben, miközben az általam talált kutyus után szaladunk. Szeretnénk elkapni, és megszeretgetni, de ő nem akarja beadni a derekát nekünk.
Ragyogóan süt a nap, annyira jó idő van, hogy az egész családot kicsalja az udvarra. A szüleim a bácsikáimmal és a nénikéimmel távolabb főzőcskéznek. Finlay a legújabb kézenállós trükkjét mutatja be Alannek és Gordonnak, miközben Grace a mellettük lévő fa tetején lógatja a lábát. Adaira a fára lógatott hintában ül, Cameron pedig az árnyékban olvasgat.
− Nem, Ian! Én múltkor azt mondtam, hogy az Artemisia Lufkin kártyámat cserélném el veled a Griffendél Godrikosra! – rázza a fejét Kendrick, aki pedig Iannel heves tárgyalásokba kezdett a csokibékakártya-cserék kapcsán.
− Tesó, bolond vagy?! Miért adnám oda Griffendél Godrikot Lufkinért? – hüledezik Ian. Láthatóan nem tetszik neki az ajánlat. Én annyira nem értek ezekhez a kártyákhoz, de a srácok nagyon benne vannak.
− Ne hülyéskedj! A Lufkin kártya majdnem olyan ritka, mint Griffendél! Már csak ő hiányzik ahhoz, hogy meglegyen a négy roxforti alapító! – Ian felsóhajt, viszont nem hallom, hogy miként folytatódik a beszélgetés, ugyanis elbotlottam az egyik székben.
Hasra vágódok, s nevetni kezdek. Még Elise kutyusa is odaszalad hozzám, és megnyalja az arcomat. Én pedig még mindig a földön fekve megsimogatom a kutyus fejét.
− Merlinre! Laurie, jól vagy? – rohan mellém Elise, és a kezét nyújtja kezem. Elfogadom a segítőjobbot, és kacagva tápászkodok fel.
− Persze. Minden rendben – kuncogok, miközben lehajolok megigazítani a széket.
− Gyerekek! Menjetek kezet mosni, hamarosan kész az ebéd! – hallom Bridget néni hangját, s mindannyian egyszerre hagyjuk abba, amit éppen csináltunk. Libasorban indulunk meg a ház irányába, hiszen piszkos kézzel nem ülhetünk asztalhoz.
Ahogy végigpillantok a családtagjaimon, hirtelen úrrá lesz rajtam egy szentimentális pillanat. Nem kívánhatnék jobbat náluk.




"Egy perc elég ma minden összeáll, és egymásra talál"

Valamiért minket kihagy a büfés néni. Talán nem tetszik neki, hogy nyolcan zsúfolódtunk bele egy fülkébe, vagy csak lehet, hogy elment feltölteni a készletet. Nem tudom, de a nyomába eredek.
− Elnézést! Elnézést! Büfés néni! – kiáltok utána, és igyekszem rohanás közben nem hasra esni a saját lábamban.
− Mondjad kedveském, miért szeretnél? – Megfordul. A hatalmas ráncok között is ki tudom venni a mosolyát.
− Szeretnék kérni hat csokibékát, kettő Bogoly Berti féle Mindenízű Drazsét, három drublit, nyolc tökös derelyét, négy kondéros kekszet és hat varázspálcanyalókát! – Az ujjaimon számolgatva próbálok emlékezni arra, hogy pontosan ki mit is kért. A néni felnevet.
− Nem lesz ez kicsit sok egy ilyen kislánynak? – kérdi kuncogva, mire megvonom a vállamat.
− Tetszik tudni, ez nem mind nekem lesz, hanem a családomnak! – Persze, én is eszek majd belőle, de nem mindent magamnak veszek. A zsebembe túrva előkeresek annyi pénzt, amennyit a néni kért, majd felnyalábolom az édességet, és udvariasan elköszönök.
Szinte ki se látok a hatalmas kupac mögül, de egészen ügyesen boldogulok addig, amíg a vonat egy hatalmasat nem döccen. Akkor elveszítem az egyensúlyomat, és el is vágódtam volna, ha idegen kezek meg nem tartanak.
− Kösz-köszönöm – hebegem teljesen belepirulva, miközben eloldalazunk egymás mellett. Szeretném megkérdezni, hogy kinek köszönhetem, hogy nem estem el, de kettővel odébb kivágódik az ajtó.
− Laurie! Gyere már! Éhesek vagyunk – kiabál Grace, és mire visszafordulnék a fiú felé, addigra ő elindult a folyosón. Ábrándos szemekkel ácsorgok mozdulatlanul, míg Grace mellém nem siet, és ki nem zökkent a gondolataimból.
− Grace, ő kicsoda? – kérdezem az unokatestvéremet.
− Fogalmam sincs. Nem láttam korábban, biztos ő is gólya, mint te. Majd a beosztási ceremóniánál úgyis hallod a nevét. Na, gyere már, mert Elise mindjárt cukorelvonásban elhalálozik! – terel be a fülkénkbe, ahol szétosztjuk a finomságokat, azonban én egy falat se tudok lenyelni. Csak azon jár az eszem, hogy az iménti fiúnak miként háláljam meg a kedvességét.




"Úgy vagy ember, ha hinni tudsz másban"

Egyik lábamról a másikra ugrálok, miközben a tömegben a nevemre várok. De nem csak a saját nevemre vagyok kíváncsi, hanem a fiúéra, aki a vonaton elkapott. Annyira szeretném tudni, hogy ki volt ő! Még annak a lánynak is elmeséltem az esetet, akivel egy csónakon keresztül érkeztem a kastélyhoz. Ritának hívják, aranyosnak tűnt amúgy, szóval biztos vagyok benne, hogy jól kijövünk majd.
Aztán meghallok egy nevet, a korábbi fiú kiválik a tömegből, és a kiállított szék felé sétál.
− Burke? Azt mondták, Burke? – súgja oda Rita nekem. – De hát ő egy sötétmágus gyereke! Hallottad mivel kereskednek?
Lesújtó pillantással fordulok Rita felé. Burke, Nott, Weasley, Potter, Bulstrode, Prewett… Nevek, nevek, csupán nevek voltak, semmi több.
− Nem a nevünk határozza meg az embereket, Rita – felelem elfojtott hangon. Nem rajongok az előítéletekért. Ez a fiú segített rajtam. Egyáltalán nem tűnik sem gonosznak, sem velejéig romlottnak. Éppolyan egyszerű ember, mint bárki más ebben a teremben.
Rita elhallgat, én pedig a fiú irányába fordulok. A Süveg tétovázik, aztán a Mardekárba küldi őt. A gólyák körében figyelem őt, ahogy viszonylag közel foglal helyet Grace és Kendrick közelében. Látom még az unokatestvéreimet, miként üdvözlik az új jövevényt.
Percek telnek el, a tömeg fogyatkozik, és végre sorra kerülök én is. Thaddeusszal ellentétben, a Süveg velem kapcsolatban nem teketóriázik. Épphogy a fejemhez ér, már harsogja is a Hugrabug nevét.
Vidáman szaladok csatlakozni Elise-hez és Ianhez. A többi hugrás vidáman köszönt, nekem pedig kedvem lenne mindegyiküket megölelgetni.



"Hiszen ki lenne képes megszeretni egy szörnyet?"

− Nézzétek! Ott megy! – súgom Ritának és Elise-nek, akikkel a folyosón ácsorgok. Épp arra várunk, hogy beengedjenek minket a terembe, amikor Thaddeus elhalad előttünk.
− Még mindig nem értem, hogy miként tudsz évek óta epekedni egy ilyen srácért. Tök mogorva, ráadásul kitagadta a családja! Milyen szörnyűséget csinálhatott, amiért ez történt? – húzza el a száját Rita, és ha Elise figyelmeztetően nem teszi a kezét a vállamra, akkor ráripakodnék a lányra.
− Rita… − fújom ki a levegőt. – Beszélgettél már vele? Tudod milyen igazából, vagy csak a pletykáidra hagyatkozol?
− Laurie… − szól rám Elise, mielőtt még elvetném a sulykot.
− Nem, de most tényleg. Ha ismered őt, azt mondom oké, ítéld el, de ha nem tudsz semmit róla, akkor kérlek ne legyél ennyire ellenséges! Borzasztó ezt hallgatni. – Nem szólok egy rossz szót sem, hiszen Ritát se akarom megbántani, pedig tele van gyűlölettel. Ez nem jó dolog. Nagyon nem jó…
− Csajok! Nyitva a terem! Stipi-stop az ablak melletti hely! – szólal meg Elise. Egy pillanat alatt minden haragom szertefoszlik.
− Naaa! Nem ér! Én szeretnék az ablaknál ülni – nyafogom, miközben követem a rokonomat a terembe.
− Még mit nem! Még kihallatszódna a horkolásod a nyitott ablakon keresztül! – Elise-szel együtt nevetünk. Végül ő ül az ablaknál, én pedig mellette.



"Jó, nem egy szőke herceg, mégis szép a lelke"

Javában tombol a nyári szünet, én pedig apa boltjában lebzselek. Épp az emeleti korlátnak támaszkodva lustálkodok, ugyanis olyan meleg van, hogy kedvem sincs megmozdulni. Ma még anya is a besegít a boltban, akkora készlet érkezett.
Apa odalent pakolgatja az új könyveket. Néha átmegy az elvarázsolt tükrön, amelyen keresztül a bolt egy olyan szegletébe lehet jutni, ahol mágiával kapcsolatos könyveket árulunk.
A rádióból halkan egy kellemes dal szól, amelyet nem csak én dúdolgatok magamban, de idáig hallom apa dudorászását is. Mindig megmosolyogtat, hogy milyen jófej apukám van. Igazán csodálatos ember: gondoskodó, lelkiismeretes, becsületes. Csupa olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket én is keresek a kapcsolataimban.
Nyílik az ajtó. A szélcsengő vidáman csilingel az új vevő miatt, nekem pedig elkerekednek a szemeim, amikor meglátom Thaddeust. Fülig vörösödök, és akaratlanul is leverek egy könyvet, amely a korlát melletti kupacon feküdt.
Ügyetlenül kapok a könyv után, ami sajnos az egyik lenti szekrény tetején landolna, ha Thaddeus nem fogná meg a kötetet, és adná apának. A fiú arcán látom a bosszúságot.
Annyira kellemetlenül érzem magam, hogy lebukok a korlát mögé, így elbújva a könyvkupacok között.
Nehezen értem, hogy miről beszélnek, de apa elővette a tipikus üzletember hangját, szóval biztos valami fontosról van szó.
A srác nem sokkal később távozik a boltból, én pedig lecsámpázok az emeletről. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy apa min ügyködik.
− Apaaaa, miről beszéltetek? – cseng kérdőn a hangom, mire apa elmosolyodik.
− Ó, semmi különösről. Csak korábban említette, hogy jó tanuló, így megkértem arra, hogy az RAVASZ-évedben segítsen ki téged. – Elkerekednek a szemeim. Még a füleimet is megpiszkálom, mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam.
− Hogy mit csináltál apa? – teszem fel újra a kérdésemet.
− Ő lesz a korrepetitorod jövő évtől. – Ahogy meghallom ezek a szavakat, hirtelen forogni kezd velem a világ. Megtántorodok, és ha apa nem kapna el, akkor dobnék egy hátast.


„Erős légy! Úgy küzdj a harcban, mint zúgó orkán! Erős légy! Mint büszke sziklafal őrt úgy állj! Erős légy! És legyél vad, mint a dúló tűzvész, De rejtelmes, mint a Holdon túli táj!”

Az emeleti korlát tetején ücsörgök, és az ölemben lévő listára meredek. Szerencse, hogy apu a boltban van, anya pedig még nem ért haza, mert tuti rám ripakodnának, hogy ne üljek odafent, mert leesek, és kitörik a nyakam. Pedig annyira nem vagyok veszélyes, legfeljebb a bokámnak meg a kezemnek esne bántódása.
Kivételesen egyedül vagyok itthon, hiszen Cameron és Adaira elmentek vásárolni a következő tanévre, de engem nem vittek magukkal. Azt mondták, hogy kettesben szeretnének menni, én pedig vagyok olyan cuki, hogy ne lógjak folyton a kistesóim nyakán meg aztán megígértem Sophie-nak, hogy megírok neki mindent, amit csak tudok az edinburgh-i kulturális fesztivállal kapcsolatban. A levéllel már végeztem, tele aggattam matricákkal meg vagy hat szívecskét rajzoltam neki a pergamenre, hogy tudja mennyire hiányzik nekem. Utána pedig nekiálltam listát vezetni azokról a dolgokról, amiket jó lenne, ha nem felejtenék itthon, viszont úgyis elhagyom őket.
Odalent mozgolódást hallok, így egy pillanatra megdermedek, és a korlátba csimpaszkodva előre hajolok.
− Ne aggódj, anya! Mindenre emberre szükségetek van, tudod jól, én pedig unom már, hogy karba tett kézzel ücsörgök! Segíteni akarok nektek! Én is a részese akarok lenni!  − hallatszódik fel Fin ingerült hangja, pedig őt nehéz kihozni a sodrából. Anya válaszát nem is értem igazán, olyan halkan beszél.
Egyszerűen akármennyire is dőlök előre, épphogy csak foszlányokat csípek a beszélgetésükből, mint a „Testvéreid előtt ne említsd!”, vagy pedig a „Hidd el, mindent megteszek, hogy a helyzet javuljon.”
Egy pillanatra elszorul a torkom, hiszen nem értem mégis mit takargatnak előlünk. Talán egy kicsit megkörnyékez a kétely is, épp ezért pattanok le sebesen a korlátról, amikor meghallom, hogy elindulnak a lépcsők irányába.
Persze, azt teljesen elfelejtem, hogy az ölemben lévő füzetet meg kellene fognom, ez csak akkor realizálódik bennem, amikor az hangos csattanással ér földet odalent. Olyan sebességgel spurizok be a szobámba, amilyen gyorsan Thaddeus után szoktam loholni.
Rávetem magam az ágyamra, és lekapom az éjjeliszekrényemen lévő könyvkupac tetejéről az első könyvet, hogy olvasást színleljek. Pár perccel később Fin kopog az ajtófélfán.
− Fin! Hát hazaértél? – lesek ki a lapok mögül egy széles, teljesen ártatlan mosoly kíséretében. Finlay persze sejt valamit, hiszen a füzetemet meglengeti a levegőben.
− Laurie… Mit hallottál? – lép beljebb kíváncsian a szobámba, mire nagyot nyelek.
− Ééén? Semmit! Annyira elmerültem ebben a könyvben, hogy fel sem tűnt, hogy hazaértél! – tagadok minden vádat, miközben a bátyám átszeli a kettőnk közötti távolságot, és leül mellém az ágyra. A szemei alatt sötét karikák húzódnak, és kicsit fáradtnak látszik.
− Laurie, tudom, hogy kint voltál korábban. Nem tudsz füllenteni.
− Jóóó, jó! – sóhajtok fel, és teszem le a kötetet, miközben feljebb tornászom magam a takarón.  – De eskü nem akartam hallgatózni! Viszont Fin, minden okés? Olyan kimerültnek tűnsz.
− Minden rendben Laurie. Kicsit fárasztóak a napjaim, de értem ne aggódj – kócol össze, miközben gyengéden elmosolyodik. Ezúttal én nem hiszek neki, és durcás képpel méregetni kezdem őt.
− És mi az, amit nem mondhatsz el nekünk? – térek a tárgyra. A tekintete elidőzik a morcos arcomon, majd feláll, az ajtóhoz sétál, hogy becsukja azt. Tudja jól, hogy úgysem menekülhet, amíg nem ad kézzel fogható választ.
− Tényleg nem árulhatom el, de annyit mondhatok, hogy szeretnék segíteni Dumbledore-nak. Az aurori képzés  pedig sokkal fárasztóbb, mint gondoltam. – A sóhajába a világ összes fáradtsága belevegyül. Megszakad a szívem, hogy így látom őt. Lecsusszanok az ágyról, magammal sodorva az unikornisos takarómat, hogy átölelhessem Fint. Szeretnék segíteni neki, anyának és mindenkinek, mert féltem őket, és nem akarom, hogy bajuk essen, mégis jelen pillanatban azt érzem, túl kicsi és jelentéktelen vagyok ehhez a feladathoz.
− De… De muszáj boldogulnod! Te vagy az én nagytestvérem! Biztos vagyok benne, hogy bármi is, amit nem árulhatsz el, sikerülni fog! De azért, ugye egyszer elárulod nekem? – sandítok rá, miközben hagyom, hogy átkarolja a vállamat, és visszatereljen az ágyamhoz.
− Egyszer mindent megtudsz, Laurie – feleli csendesen. Én viszont türelmetlen vagyok, ezért akaratlanul is kicsúszik a számon a kérdés:
− De mikor?



"Ma suli vár, csak lezseren, de ez a srác pont esetem"

Énekelni szoktam, ha ideges vagyok. Most pedig úgy érzem, mint ha hatalmas pillangók röpködnének a gyomromban, és a szívem is a szokásosnál hevesebben ver.
Az első magánórám lenne azzal a fiúval, aki óta elsős korom óta epekedtem, és… A könyvtáros nem nézte jó szemmel a dúdolgatásomat, így kitette a szűrömet, és azt mondta, csak a tanulópartneremmel mehetek vissza.
A könyveimet a mellkasomhoz szorítva toporogtam egyben, és reméltem, hogy nem fogok behányni az idegességtől. Nem tudom eldönteni, hogy melyiket szeretném jobban: hogy végre itt legyen, és letudjuk az egész tanulást, vagy inkább késsen, mert addig se azon stresszelek, hogy elájulok-e a jelenlétében, vagy sem.
Amint felbukkan a folyosón, érzem, a lábaim megremegnek. Akkora idióta vagyok! Más biztosan nem reagál ilyen hülyén a plátói szerelme közelében, én viszont nem tudom kontrollálni a testemet. Egyszerre vagyok odáig érte és tartok tőle. Pedig nem kellene, tudom, hogy nem rossz ember.
− Szia – köszönök neki, amikor odaér hozzám. Egy hajtincsemet hátratűrtem, véletlenül sem azért, mert minden lány ezt szokta csinálni egy olyan srác mellett, aki tetszik neki. Véletlenül seeem.
− Egyébként tudom ki vagy – jegyzem meg csendesen, reagálva a bemutatkozására. − Izé… Akkor kezdhetjük? – Utálok tanulni, ráadásul tuti, hogy nem fogok tudni koncentrálni mellette, hiszen annyira helyes!
Ahogy belépek a terembe, a könyvtáros máris árgus szemekkel méregetni kezd. Próbálom igazán picire összehúzni magam, és ahhoz az asztalhoz ülök, amelyet Thaddeus választ.
Igyekszem lazán viselkedni, de… Szívem szerint annyi, de annyi mindent mondanék most neki! Mégsem találom a szavakat, így csak figyelem az arcát, a mozdulatait, és amikor megmondja az oldalszámot, én is kinyitom az átváltoztatástan könyvemet.
Talán egy óra is eltelik, mire mára végzünk. A szívverésem és a légzésem azonban még mindig ugyanolyan szapora, mint amikor megérkezett.
Elköszönünk egymástól, ő elindul valamerre, én pedig odakint nekidőlök a falnak.
− Mi a fenét csinálsz te, Laurie? – suttogom magam elé, hiszen ismét idiótán viselkedtem. Mindig olyan buta vagyok a közelében.