Messziről is látom még a füstöt, de már nem látom a tornyot összedőlni, csak a robaj tudatja velem, hogy vége van. Nem tudok túl gyorsan haladni, húzom a lábamat, ami talán eltört, talán csak megzúzódott a földre érkezésemnél, de sietek, ahogy csak tudok. Nem tudom, hogy meddig tudom fenntartani az álcámat, nem tudom, hogy az aurorok mikor döntenek úgy, hogy elindulnak utánam. Hosszú percekig haladok tovább, haladok előre.
Egy fánál megállok, nekidőlök, és hallgatózok. Nem tudom, hogy mekkora területet fedhettek le, nem tudom, hogy mikor lesz biztonságos hoppanálni- úgy érzem, hogy már órák óta haladok a sötétben, a füst távolinak tűnik, a ropogás pedig nem hallható. Még mindig érzem annak a nőnek a szagát, ahogy halálra ég, és tudom, hogy bizonyára mindenki más is arra a sorsra jutott, mert senki mást nem láttam kijönni. Úgy tűnt, hogy ők a végsőkig harcolni akarnak, még ha nincs is igazi, látható ellenfél. Talán tényleg nem vagyok elég hűséges, hogy rögtön a menekülést választottam, bár elhatározom, hogy amint lehetőségem van rá, elmondok mindent a Sötét Nagyúrnak. Legkésőbb hajnalban felkeresem őt.
Miután kifújom magam, rövid gondolkodás után úgy döntök, hogy nem megyek tovább. A lábam használhatatlanná vált, most már sántikálni sem tudnék, ahogy feldagadt, és nem hiszem, hogy a lefedett terület ennyire hirtelen, ennyire nagy lehet- nem értek persze ehhez a mágiához, úgyhogy csak reménykedek benne, hogy valóban nem lesz hatása ennek mérföldekkel arrébb. Ha igen, akkor jó eséllyel én sem fogom látni a családomat, és Anathemát sem, soha többé. Behunyom a szemem, elképzelem Queenside Castlet, egészen pontosan a medencéhez beépített kinti fürdőszobát. Az már a házon belül van, még ha nem is igazán, úgyhogy ha rajtam is van valami még, talán leszedi. Hoppanálok- nem okoz gondot, én építettem, terveztem a teljes házat, pontosan látok magam előtt mindent.

Lemosom az arcomat, és ledobom a fekete talárt és a maszkot az egyik zuhanyzóba, azzal a tervvel, hogy holnap érte jövök, esetleg innen indulok, miután helyre tettem a lábam. Csak fehér ing, mellény, meg a fekete nadrág van rajtam, semmi, ami hozzáköthetne engem a mozgalomhoz. Tess és Theo az iskolában vannak Anathemával együtt, a manó tudja, hogy halálfaló vagyok, mégsem sétálhatok csak be így a főbejáraton. Vendégem van.
Ügyetlenül sétálok végig a leeresztett medence mellett a kis köves útra, ahol végig indulok a főbejárat felé. Nem tudom, hogy Margot, akit itt bújtatok, ébren van-e, de ha meglátna, annak tragikus következményei lennének. Ironikus, hogy pont én bújtatom őt azok után, amiken keresztül ment, figyelembe véve, hogy pontosan kik akarhatnak ártani neki. Már ha tényleg akarnak.
Ahogy benyitok az ajtót, és besántikálok, nem számítok semmi támadásra, ezért kevés híján hanyatt esek, ahogy meglátom a nőt a borospalackkal és a pálcával. Nekitántorodok a falnak, és csak arra van időm, hogy felkapjam a karom magam elé.

Nem érkezik az ütés, amit várok, de a lábam nem igazán engedelmeskedik, a belenyilalló fájdalom lefoglalja az összes figyelmemet. Eszembe sem jut, hogy ki lehet ez, miért támadott rám, bár a hang áttöri a sokkot. Nincs igazán időm azonban bármit tenni, még a pálcámat sem tudom felemelni, csak ügyetlenül félreugrok az átok útjából, fájdalmas csattanással találkozva a padlóval. Nem is emelem a pálcámat, csak ügyetlenül azt a kezemet, ami nem került alám.
- Várj! Én vagyok az!- nem tudom, hogy az ostoba kísérlet, hogy még a nevemet sem mondom, mennyit segít, és az, hogy elhúzom a karomat, ami elválaszt a nőtől, nem lesz-e az utolsó ostobaság, amit csinálok. Kicsit szórakoztató a gondolat, hogy megmenekültem az aurorok elől, valószínű egyetlen túlélőként sikerült eljönnöm az összeomló toronyból, és most a saját házamban, borosüveggel és kábító átkokkal fognak meggyilkolni.
Ahogy kicsit csillapodnak a kedélyek, a nőre nézek. Nem csodálom, hogy olyan paranoiás, amilyen, nem ez lenne az első ház, ahol úgy vendégeskedik, hogy halálfalók törik rá az ajtót, és nem is jár annyira messze az igazságtól. Hosszan nézem az arcát, mielőtt feltápászkodok. Bizarr belegondolni, hogy a Sötét Nagyúr, és a halálfalók, akik megölhették a nő barátját, amikor ő is éppen csak elmenekült, is valószínűleg holtan akarják látni őt, és sokszor elgondolkoztam rajta, hogy árulást követek-e el. Végül arra jutottam, hogy ez nem árulás, mert Margo nem az ellenségünk, és nincs semmi oka rá senkinek, hogy bántsa.
- Ne haragudj, hogy ilyen későn jöttem, és hogy megijesztettelek! A kandallót kellett volna használnom.- biztos vagyok benne, hogy a nő észreveszi, hogy húzom a lábamat, ami, úgy érzem, hogy nagyobbra dagadt, mint Tesannáé, amikor gyerekkorában eltörte a fáról lezuhanva, és emiatt biztos vagyok benne, hogy az enyém is eltört.
Hosszú másodpercekig gondolkozok a kifogáson. Biztos, hogy nem árulhatom el neki a valóságot, akkor elmenekül, újra megtámad, talán fel is adna, és még ha sikerülne is jól adagolnom, sem lenne biztonságos egy ilyen titkot megosztanom. Eléggé zavar, hogy Anathema tudja, a gyerekeim (legalábbis a lányom) pedig legalábbis gyanakodhatnak, és jóval több halálfaló tud a kilétemről, mint kellene, közöttük Arcturus és Arestes is az Azkabanban. Így is kész csoda, hogy én még szabadlábon vagyok, Arestesen és Arcturusun kívül valószínű senki nem képes okklumenciát használni közülük.
- Volt egy ostoba balesetem... le akartam menni munka után a családi széfünkbe, és az egyik koboldnak sikerült elütnie egy csillével. Húsz éve dolgozom már ott, de ilyen még nem történt...- kicsit mosolygok a történeten, amit elmondok, különösen, hogy ez a történet nem kitalált. A Gringotts földalatti közlekedési rendszere bámulatos maga káoszában, de rengeteg teret ad baleseteknek, különösen, ha egy hülye varázsló találkozik egy, az emberek jóléténél szokásosnál is érdektelenebb kobolddal.  - Ostoba voltam... be kellett volna a Mungóba. Viszont ha helyretettem a lábamat, megihatjuk azt, ünnepi alkalomként.
Még mindig érzem a boszorkány húsának szagát, aki halálra égett, még mindig hallom a visítását, és most látom magam előtt azt a fiatal nőt és a három fiatal férfit, akik alig idősebbek a gyerekeimnél, porrá válni, elhamvadni valaki árulása vagy ostobasága miatt. Zaklatott vagyok, talán most kezd el letelepedni az egész helyzet sokkhatása, szédülök is, és még akarom ünnepelni, hogy élek. Margo és én is csak a szerencsének köszönhetjük, hogy élhetünk, és a túlélésünk tényleg megérné az ünneplést. Végül azonban nem mondok semmit.
- Mindenképpen megéri az ünneplést, hogy végül nem ütöttél le vele.