Milyen jól hangzana ha azt mondhatnám, hogy ezer éve nem jártam már itt, hogy a pályaudvar ügyes-bajos zsongása régi ismerősként köszönt, az Expressz látványa meg honvágyat kelt bennem, hogy mennyire azt akarom, hogy újra tizenéves lehessek aki most készül élete első vonatútjára és minimum azt várja tőle, hogy valami olyan helyre viszi, ahonnan haza sem akar térni: én azért sosem bántam a szünetek eljövetelét, Roxfort ide vagy oda az otthoni ágyam puhább, nem kell olyanokat elviselnem akikre kurvára még csak kíváncsi sem vagyok és, nem utolsó sorban azt csinálok, amit csak akarok. Szóval nem, kurvára nem kerültem nosztalgikus hangulatba, sőt egy kicsit kedvem is támadt felrúgni egy-két túlbuzgó elsőévest, úgyhogy csak még inkább a fejembe húzom a taláromat, hogy egy kies sarokba, egészen az árnyékba húzódva a falhoz simulhassak. Rágyújtok, hogy keserű, ködös cigarettafüstbe ágyazhassam magamat, hogy valami határvonalat, egy mezsgyét ékeljek a világ és közém. Nem pontosan tudom, hogy mit keresek itt, hogy miért nem küldtem egy levelet vagy leptem meg tegnap a házukban, miért nem vártam a lépcsőjük alján, hogy egy kicsit erősebben belemarva a kezébe intsem jó magaviseletre. Szipogom, hogy aztán a kézfejembe töröljem az orromat. Fél-félpillantást vetek az érkezők felé, mintha csak megadnám az esélyt neki, hogy elszalasszuk egymást: nesze Pandora, ha legalább ezt jól csinálod, akkor átcsúszhatsz a szűrőmön, sikamlós kis anyagként folyhatsz ki az ujjaim közül. Csak meg kellene ragadnod az alkalmat, az egész átokverte hely tele van zavaró tényezőkkel, egy fekete macskát rúgom előbb arrébb, ahogyan dörgölőzni próbál, gyerekvihogás felé fordulok, hogy gyilkos pillantásokkal üldözzem őket arrébb, szemmel szúrok ismerősöket, csak néha-néha fordulok az érkezők irányába. Ha tíz perc múlva sem jelenik meg, lelépek, majd küldök egy rivallót vagy csak úgy etszek, mintha sosem létezett volna. Ha ez sem ő lesz, most azzonnal itthagyom ezt a replatelepet. Ha a következő három fiúgyerekkel érkezik még csak levelet sem írok. Enyni esélyed lett volna, hogy elkerülj, milliónyi és mégis: Felsóhajtok, hogy berántsam magam mellé. Az ujjaim tényleg egy kicsit erőszakosabban fonódnak a karjára, mint az indokolt lenne, berántom a sötét, kietlen, füsttől terhes sarokba. - Nézzenek csak oda: inkább az én szerencsétlenségem, hogy nem késted le a vonatot vagy a tied? -
Pandora Selwyn and Barty Crouch Jr. kedveli
I solemnly swear
I am up to no good
Pandora Selwyn
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ella Purnell
»
»Vas. 31 Jan. - 20:17
Eyes on fire Your spine is ablaze
Nem tudom, mi ütött Xavier Selwynbe, sosem kísért még ki a Roxfort Expresszhez és soha nem mutatta még csak legapróbb jelét sem annak, hogy valaha is bánná, vagy úgy érezné, lemarad valamiről. Most mégis szorosan a nyomomban van, mint valami őrző-védő véreb, olyan kifejezéssel az arcán, mint aki képes nonverbálisan megátkozni bármelyik járókelőt az utcán, aki csak egy pillantást is vet rám. Persze valójában sohasem tenné meg, a bátyám Azkabanba vonulása óta a minisztérium minden lépését követi, nem beszélve a rejtélyes Parkinson háztűzről, aminek a nyomozása még most sem zárult le, és amióta két plusz szájat kell etetnie. Szinte megkönnyebbülve hagyta el a házat, rólam nem is beszélve. Egyenes háttal, felszegett fejjel tolom magam előtt a kulit és nem akarok semmi mást, csak szabadulni, és ha lehet még elszívni egy cigit, mielőtt a vonat indulna. Amikor a kilenc és háromnegyedik vágány előtti falhoz érünk csak némán meredek rá, elmémből kiürítve a gondolatokat, hogy ne lásson a fejembe, pedig a múltkori eset óta eszembe sem jutott volna újra megszökni. Még akkor is érzem a zsigerig hatoló pillantását a hátamon, amikor átlépek a falon, de hála Salazarnak, nem jut eszébe követni. Én meg olyan gyorsan indulok el futólépésben, hogy kishíján fellökök egy fiatalabb diákot, aki éppen az anyja ölelése elől akart elmenekülni. De éppen csak egy pillanatra állok meg, elmélázva azon, hogy vajon milyen érzés lehet elveszni az asszony puha, pörköltszagú ölelésében, aztán már tovább is indulok mindenféle bocsánatkérés nélkül. Amikor már tisztes távolból vagyok, zsebre vágom Dolohov gyűrűjét, ami már hetek óta billogként égeti az ujjamat, kicsit reménykedve, hogy a nagy rohanásban majd kiesik a zsebemből és én a vonat fütyölésétől pedig nem hallom, ahogy a súlyos, hideg kő koppan a járdalapon és örökre elveszik. A semmiből előbukkanó csontos, fehér ujjak szorításától felszisszenek hangosan és kénytelen vagyok megtorpanni. Akartalanul lecsúszik a kezem a kuli fogantyújáról, aztán már a cigaretta füsttől terhes, sötét sarokban találom magam, de amint magamhoz térek, kétségbeesetten kapálózni kezdek. Déja vu érzés, közelről sem a kellemes fajtából. Pillanatok alatt Goylék kibaszottul giccses mosdójában vagyok, az arannyal burkolt mosdókagylónak feszülve, Dolohov alkohol- és bagószagú leheletétől fuldokolva, s ugyanezek a karok szorítanak, ugyanez a szenvtelen sötét szempár mered rám vészjóslóan, miközben én ijedt tekintettel, kitágult pupillákkal nézek vissza rá. De nem, nem lenne képes. Itt nem tehet semmit velem, egy kibaszott iskolai vonat peronján vagyunk, még ha annak egy félreesőbb zugában is, és még a számat sem fogta be. Sikíthatok bármikor, de mégis ki akarna megmenteni a vőlegényemtől? - Mi a francot keresel itt, Dolohov? Vedd le rólam a kezed, de azonnal – jaj, dehogy sikítok, éppen csak sziszegem a fogaim között, próbálva elrejteni a remegést a hangomban, kevés sikerrel. Szívem vadul kalimpál a bordáim között és a levegőt is szaporán és egyenlőtlenül veszem, de eszem ágában sincs feladni. Hogy szavaimnak nyomatékot adjak, rálépek a lábára és cipőm apró sarkával, és az egész madársúlyommal ránehezedek, ami aztán biztos kurvára meghatja majd Dolohovot.
Antonin Prior Dolohov and Barty Crouch Jr. kedveli
I solemnly swear
I am up to no good
Antonin Prior Dolohov
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Ash Stymest
»
»Hétf. 22 Feb. - 19:00
Csak belebámulok Pandora ijedt szemeibe és elgondolkozom azon, hogy mi a faszt is keresek én itt. Tényleg miért is jöttem pontosan? Lenne egy egész tanévem arra, hogy elkerüljem, hogy éljem az életemet, hogy megfeledkezzek a létezéséről és én mégis itt vagyok, a vállát szorítom és belebámulok azokba az ijedt szemekbe amitől újra és újra megkérdőjelezem, hogy pontosan mi a faszt is keresek itt: ördögi kör ez, alig bírok szabadulni belőle, sőt minden bizonnyal, ha nem szólalna meg nem is jutnék ki ebből a körből. De Pandora megszólal és kiábrándulok a saját gondolatmenetemből is, visszatérek a valóságba, úgyhogy el is engedem: még csak az kéne, hogy valaki megvádoljon kiskorú megrontásával és aztán évekig pereskedjek vagy fizessek le három befolyásos tagot a Wizengamotnál annak érdekében, hogy ne kelljen az Azkabanban megrohadnom. - Milyen harcias. - Sziszegem vissza aztán elhúzódom és egészen ítélkezően pillantok végig rajta. A cigarettát a mutató és középső ujjam közé csípve tartom el magamtól ahogyan méregetem, láthatóan nem vagyok vele igazán elégedett. Elhúzom a számat amint a tekintetem felkapaszkodik rajta, éppen csak ugyanannyit időzve a csípője és a melle vonalán, mint mindenhol máshol, nem igazán üti meg az ingerküszöbömet. - Tulajdonképpen reméltem, hogy lesz annyi sütnivalód, hogy el tudj slisszanni mellettem, de... - Végül is nem vártam, hogy ténylegesen meg tudja csinálni. Nem vártam nagyon sok mindent tőle a nyilvánvalón kívül, talán egy kicsit hisztisebbnek képzeltem de valószínűleg pontosan erre a reakcióra számítottam. A szám elé emelem a cigarettát és egy jó mélyet szívok belőle, karcolja a tüdőmet amíg bent tartom, hogy aztán előre hajolhassak és mindet az arcába fújhassam. -... de itt vagy, úgyhogy nyilván ez nem történt meg. - A tekintetem mániákusan a jegygyűrűt keresi Pandora karcsú ujjain, mint egy jegyet, mint a köztünk lévő birtokviszony látható kiteljesülését. - Egyébként mit gondolsz, mégis mit keresek itt? - Felhúzom a szemöldökömet, gyerünk Pandora, rakd már össze azt a kurva képet: nyilván MIATTAD jöttem ide, de bárcsak ne kellett volna.