Nos, hogy is mondjam, eléggé érdekesnek mondható stílusom van ha az öltözködésről beszélünk. De általában lányos ruhákat szoktam hordani: szoknya blúz és minden egyéb lányos ruha, leginkább világos színekben. Viszont sminkelni nem szoktam, hiába vagyok lányok. Nem vagyok az aki órákig vesződik azzal, hogy kikerázza magát, hogy utána az egészet elrontsa. Ha nem, akkor ritkább esetekben hasonlítok egy fiúra, az meg csak hozzáad, hogy lapos vagyok. Azért is, mert olykor bővebb és egyszerűbb nem lányos ruhákat viselek. Ezeknek a nagy része sötétebbek, sötétbarna, fekete, sötétkék. Ehhez társul még az is hogy az amúgy sötétbarna szemeimet még, szép fekete karikák is díszítik. Persze a hajam is sötétbarna, nos ilyenkor az vagy belelóg a szemembe, ha nem akkor pedig a kapucniban van. És ehhez néha eleresztek egy ironikus, rendkívül barátságos és szép félmosolyt. Természetesen ehhez jön még az én csodálatos természetem. Ebből következik az, hogy ironikus vagyok, bunkó és flegma. Tehát én bárkinek visszaszólok minden szívbaj nélkül. Persze ezt nem sok embernek tetszik nektek üzenem. Hát nagyon de nagyon sajnállak titek, olyannyira hogy minden éjszaka emiatt a bűntudat miatt telesírom a párnámat. Remélem érződik a sajnálatom. Persze tudok én tényleg kedves és barátságos is lenni, nem pedig csak ironikus, bár ezt egészen kevesen tudják. Ennek egyszerű oka van: kevesen ismernek tényleg. Nem véletlen az, hogy távolságtartó vagyok és olyan amilyen.

Kicsiny családom tagjait képezi anyám, Patricia Flake, aki szinte mindig el van havazva a munkájával és közben próbálja nem elhanyagolni a családot. Ez kisebb sikerekkel néha sikerül is. Húgom, Natalie Flake, aki nem rég lett a családunk tagja és igen, ő az egyetlen vérszerinti testvérem, akivel próbálok minél jobb kapcsolatban lenni. Ő inkább visszahúzódó mint nyitott, de kedves és barátságos.  És egy hófehér macska, Lucy. Nos ő vagy alszik és egyfolytában mosakszik hogy tisztán tartsa előkelő bundáját, vagy pedig zaklat hogy simogassam, és addig nem hagy békén, míg ezt nem sikerül elérnie. Persze néha rájön az öt perc, fogja magát és semmit lehet vele csinálni, még rá se lehet nézni, mert akkor nyávog és faképnél hagy.

Március 15.  volt mikor hozzá kerültem... legalábbis anyám, mármint a nevelő anyám ezt mondja. Maradjunk annál, hogy nem éppen egy annyira könnyűnek mondható munkát dolgozott, egészen addig míg hozzá nem kerültem. Aztán munkát váltott, és ma már a Minisztériumban dolgozik. Bár sok odafigyelést igényelt a munkája, sose éreztem hogy elhanyagolna, hogy a munka fontosabb lenne. Az igazi szüleimről semmit se tudok, még kicsi voltam mikor ők meghaltak. Így teltek az évek és közben rengeteg megválaszolatlan kérdés merült fel bennem. Miért kellet nekik ilyen korán meghalniuk? Hogyhogy nem maradt egyetlen rokonom se? Ki akarta ezt és miért? Persze ezekre sose kaptam választ, szóval próbáltam ezekre nem gondolni. Azt csak évekkel később tudtam meg, hogy amúgy van egy testérem, aki tőlem egy évvel fiatalabb.  Aztán jött az első  szerelmem, hogy az visszagondolva mennyire is gáz volt. Egy idiótába lettem szerelmes, és persze sehogy se tudtam őt elkerülni, mert mindig ott volt ahol nem kellet volna hogy legyen. És az kicsit se nézet ki furán, hogy senkit se igazán kerülök csak őt. Persze ő erről semmit se tudott, de jobb is így. Mert amilyen szerencsés tudok lenni, márpedig vagyok olyan, hogy nem tudom hogyan kéne éppen reagálnom vagy mondani valamit. És ez nem másnak köszönhető, minthogy én egyszerre vagyok nyitott és visszahúzódó így olykor, ez eléggé érdekes és abszurd szituációkban találom magamat. De ami igazán érdekes az ez az év, mert egyrészt egy olyan új társaságba, kerültem ahol az égvilágon senkit se ismerek. Ez egy bulizós társaság amivel még egy régi barátom ismertetett meg. Másrészt meg van egy olyan ízlésficamos fiú az egész társaságban. Ő pedig nem más, mint Ethan, akivel még a beiratkozásnál ismerkedtem meg. Persze azóta is kitartóan boldogít. Gondolok ez olyan unaloműzési technika. Rendkívül kreatív... olyannyira, hogy ennél jobb ötlete nem is lehetne. És mit csinált, na mit? Hát persze hogy kiszúrt és elkezdett próbálkozni hogy hátha sikerül valamit elérnie. Mi baja van? De most komolyan, mi olyan érdekes bennem? Vagy egyáltalán milyen tervei vannak velem? Jobban járok ha nem akarom tudni, mert lehet hogy egy csomó perverzség az. Minden fiú csak a tökével gondolkodik, vagy eddig még csak én voltam olyan szerencsés aki ilyeneket fogott ki? Tele van nálam sokkal jobb lányokkal a suli akik szebbek is. De ennél már csak a becézései jobbak. Szivi. Most komolyan, ki szerint nézünk ki mi úgy, mint egy szerelemes gerlepár? Meg különben is, ki járna ezzel jól? Mert szerintem senki.