"Nevetséges vagy, Olivia Collins, remélem tudsz róla." Ezt sosem kell kétszer mondani, tudom jól, hogy igaza van. Tudom jól, hogy ez az egész Evain dolog egy olyan oldalamat hozza elő, aminek a létezéséről eddig én magam sem tudtam. Vagyis hát azzal mindig is tisztában voltam, hogy szeretem megnézni a szép dolgokat, de azzal nem, hogy egy bizonyos szép dolog ilyen hatással lesz rám. Hogy teljesen meggárgyulok tőle. Hogy ennyire nevetséges leszek. De ez nem az a helyzet és nem az a valaki, akinek a társaságában aggódnom kellene emiatt, így hát csak húzom magam után a barátosnémat kifelé a könyvtárból és mivel a holmink összepakolása a sietség végett nem éppen a legcsendesebb folyamat, jó néhány szúrós pillantást kapunk még pluszba a hátunkba. Már jó pár folyosóval odébb járunk, amikor képes vagyok lassítani kicsit a tempón és Darby kezét is elengedem, hogy magamhoz szorítsam az odabent felkapott könyveimet. - Szerinted mennyire égettem le magam előtte? - magasabbra emelem a kezemben tartott könyveket, mintha csak el szeretnék bújni mögöttük. Tulajdonképpen én magam sem szeretem, hogy azokban a helyzetekben, amikor Rosier felbukkan, netán még valamiféle kapcsolatba is kerülünk egymással - mint például az előbb, amikor rám nézett! -, akkor nálam minden csak erről szól. Már-már beteges a rajongásom és én tényleg, de tényleg igyekszem ezt tudatosan leépíteni magamban, legalább annyira, hogy ráparancsoljak a locsifecsi számra, fogja már be. - Tényleg nevetséges vagyok - sóhajtok fel, lejjebb engedve a könyveket és újra megindulva a folyosón, kifelé az épületből. - Jó lesz, ha a tóhoz megyünk? - sandítok Darby-ra, mert a könyvtárban nem sok lehetőséget hagytam neki, hogy megossza velem a véleményét. Ha rábólint, akkor lépteimet arrafelé irányítom, de egy ideig csendben baktatok mellette. Ilyenkor általában átfut az agyamon, mennyire vagyok én jó barátnő, hogy amikor egy fiú képes annyira felborítani a józan gondolkodásomat, semmi és senki már nem létezik rajtam kívül. - Bocsi, hogy téged is kínos helyzetbe hoztalak - sandítok Darby felé, amikor a gondolatmenetem végéhez érek és úgy érzem, muszáj szavakba öntenem azokat.
Darby Dearborn legjobban várt pillanata elsőévesként a Könyvtár meglátogatása volt, és az sem ijesztette meg, mikor a roppant szigorú könyvtáros egy madárra emlékeztetvén lecsapott rá, épp a történelmi kötetek mellett, arra gyanakodván, hogy épp meglovasítani készül néhány, lovagokról szóló történetet. A második legjobb pillanat - mert időben épp ez után tudott csak megtörténni, lévén első szabad délutánján már a lexikonokat rótta - Olivia megismerése volt, és azóta bánta azt is, hogy sosem hívhatja meg magukhoz, nem mutathatja meg neki a sírkertet, az üvegházat, a poros, csiklandós ruhákat a padláson, és nem piknikezhetnek a bágyadt napsütésben, míg kisujjukat nevetve eltartják kis, csorba csészéiktől, és mindenen kuncognak, mindennek örülnek. Azóta egyre kevesebb dolog maradt, aminek örülni lehet és szabad, és ha olykor bosszantó is volt Evain létezése is, kétségkívül a legjobb dolgok listáján foglalt helyet azt figyelni, Olivia mint csinál hülyét magából. - Hát, emlékszel Napoleonra? A második felesége egész életében utálta. - jegyzi meg elgondolkozva, de gyorsan hozzáteszi a folytatást is - Mármint a francia dolgok miatt. És mikor találkoztak, a források szerint ott helyben elhálták a nászéjszakát, és Marie Louise megkérdezte, mikor ismételhetnék meg. Mármint nem hiszem, hogy Evainnek bármi gondja lenne veled, de ha nekik sikerült, bárkinek. Erre gondolj, mikor a legrosszabb pillanatok zajlanak. Hajlamos volt nem a legjobb, legmegfelelőbb példákkal alátámasztani a mondandóját, de biztos volt benne, hogy az ifjú Rosiernek úgy önmagában semmi kifogása nem lehet Vee ellen, hiszen ki utasítana el egy hatalmas bögre otthonos, illatos teát egy magányos délutánon, estén? Persze, ott volt a kis bibi Kapisztránnal. Megáll egy pillanatra, mikor ez eszébe jut, de remek alkalom, hogy bekösse a megint összeragasztózott tornacipőjét, amely a sok szigszalagtól már ismét feketének tűnt a mosott szürke helyett. Most végre nem vörösek a térdei, közelről átlátszanak a harisnyáján. - Persze! De tudod, mire van szükséged? Egy haditervre. Egy flottára, és egy ellentengernagyra! Az utóbbit csak azért tettem hozzá, mert nagyon tetszik a cím, és milyen izgalmas lehet úgy bemutatkozni, ellentengernagy vagyok. De komolyan, Vee, neked egy kicsit több önbizalomra és tervezésre van szükséged.
Vidáman indul barátnője oldalán a kijelölt hely felé, és rögtön vibrálóbbnak tűnik a délután további része, elvégre meghatározott ideig lehet figyelni a körülményeket, Rosiereket, de hát tenni valamit, az mégis jobb, közelebb is jutnak a vár bevételéhez. Darby Dearborn mindig sokkal boldogabb volt az iskolában, olyan haditervek készítése közben, melyekben főleg vezényelt, segédkezett, ötletelt, de egyik sem igényelte bátorságát. Ha bátor volna, most ő kérne segítséget Veetől. - Dehogy! Nem hoztál. Szerintem nem jöttek rá egészen, hogy mi történik. Még mindig a szakítása miatt szomorkodik, ami elég különös. Mármint hogy vele szakítottak. Hallottam a múltkor, hogy erről beszélget a volt szerelmeddel. - lehuppan egy kellemesnek tűnő helyzetbe, és rögtön pergameneket kezd keresni a táskájában, bízva benne, hogy nem dobta rá egyik könyvét sem a pennájára, mert azt nehéz volna most megjavítani, annyival unalmasabb foglalatosság, mint ezek a lehetőségek. - Tényleg, ő tudja, hogy.. mi a helyzet? Nem lesz ez.. probléma?
Napoleon nevét hallva magasra szalad a szemöldököm, aztán ahogyan Darby kicsit jobban elkezdi kifejteni, miért is említette a pöttöm emberke nevét, mosoly szalad az ajkaimra, hogy aztán a mondandója végén jóízűen felkacagjak. - Egészen mesteri módon értesz a vigasztaláshoz - bököm oldalba barátosnémat. - Több, mint valószínű, hogy ez pont eszembe fog jutni a legrosszabb pillanatokban - nem lankad a mosolyom, újabb kuncogás szakad fel belőlem. Mindenesetre a vigasztalás dolog tényleg bejött, mert sokkal jobban érzem magam és ez az egész korábbi fiaskó a könyvtárban egyre kisebb teret birtokol magának a gyomrom tájékán. Megtorpanok, amikor Darby a cipőfűzőjével kezd el babrálni és már előre megfogadom, hogy idén karácsonykor egy elképesztően menő tornacipőt fog kapni tőlem, amit én magam fogok filctollal kidekorálni. - Ha ez boldoggá tesz, akkor ezentúl hozzátehetem a nevedhez. Darby Dearborn, ellentengernagy, szolgálatára jelentkezem! Vagy hát te jelentkeznél az enyémre? Ha már haditerv... - zavarodom bele a saját mondandómba, grimaszolok is mellé. - Ez egyébként mind szép és jó, de nem vagyok benne biztos, hogy megéri haditervet készíteni. Mármint most komolyan, azért mennyire elvetemült dolog volna? - újabb grimasz, még a fejem is megrázom. Mondhatnám, hogy annyit nem ér a dolog, hogy komoly tervekbe forgassuk az időnket, mert úgysem fog sikerülni, de azzal csak táptalajt adnék Darby azon kijelentésének, hogy több önbizalomra volna szükségem. Na igen, ezzel egyetértek egyébként! - Ezt én sem egészen értem, ha már itt tartunk. Már ami a vele való szakítást illeti - ábrándos sóhaj kíséretében révedek egy pillanatra a semmibe, úgy ölelve magamhoz a táskámat, mintha maga a szóban forgó fiú volna. Aztán megrázom a fejemet, amikor egyértelművé válik, hogy nem fogom tudni figyelmen kívül hagyni Edmundot, mert az első megemlítés után Darby csak azért is arrafelé kanyarítja a beszélgetést. Újabb sóhaj szakad fel a tüdőmből, ám ez már közel sem az ábrándos fajtából való. Ledobom a táskám, aztán magamat is, hogy a táskámban kezdjek el kotorászni a válaszadás alatt. - Tudja, lényegében ez is közrejátszott, hogy úgy döntöttünk, külön folytatjuk útjainkat - még a fejem is megcsóválom. A mai napig van bennem is egy kis furcsa érzés, amikor arra gondolok, hogy együtt voltunk. - De jóban váltunk el, szóval.. miért lenne probléma? - ráncolom a homlokomat, kiemelve tekintetem a táskámból végre, hogy Darby felé forduljak. - Jó, nem egy álompasi, de nem értem, miért húzza mindenki a száját, meg értetlenkedik, amikor szóba kerül, hogy együtt voltunk - még a vállam is megrántom, ezzel is kifejezve nem értésemet. Már nem is emlékszem, ki mondta a múltkor, hogy nem kellene minden szerencsétlen kis állatkát megsajnálnom. Jóban váltunk el, szóval én egész biztosan nem fogom szapulni őt a háta mögött, sőt!
Nem volt járatos a szív kérdéseiben - azaz, azokban, amelyekhez kedves szándék is társult, a többiről pedig nem beszélt volna szívesen Veevel, aki szelíd volt és bátor, és talán fogta volna magát, hogy szelíden kardélre hányja A Nagy Caradoc Dearbornt, és igaza volna, csak hát még ketten együtt sem nagyon bírnák perceknél tovább egy jól képzett aurorral szemben. Az látható volt, hogy ezek a kérdések bonyolultak Kapisztránostul, szerelmestül, de Évi nagy szerencséjükre úgy tűnt, pont annyira világtalan ebben, mint ő. Ezt, sok egyéb jó tulajdonsága mellé érdemes volt mindenképp említeni, ennek köszönhették, hogy Vee akár a macarenát is bemutathatta volna az egyik padon, akkor sem gondolt volna róla semmi rosszat. Darby sem. Csatlakozott volna. - Igeeen, te vagy Parma hercegnője. Nem hercegnéje. Kis, de elszánt flottád segítségével megnyered a háborút, és sonka. Meg diadalív. A diadalívek csak a legkiválóbb városokban találhatóak, felség, ez mindenképp előnyünkre fog válni a terv során. - bólogat, és ezzel lényegében ki is merítette a területről való tudását, de úgy képzeli, Parma gyönyörű hely lehet, ahol ha egy olyan ember ülne bársonyszékbe, mint barátnője, jóval boldogabb idők következhetnének, mint ebben a háborúban, amelyet nehéz kizárni még ilyen hétköznapokon is, pedig lágyan kél a még nem esti szél a Roxfort-öböl felé, nem egészen szüzek nem egészen panasza nem egészen nyög belé, elvégre semmi nem veszett el, csak Vee aggódik a reputációja miatt.
- Nem tudom.. a hátralévő időben csak távolról szeretnéd figyelni? Ha komolyan átgondolod, az a lány félvér volt, Rosiert nem érdekli láthatóan a vérelmélet, és hosszú évek óta először egyedülálló. Szingli. Szabad. Mint a vasúti szemafor. Miből gondolod, hogy nem lehetséges? Megtalálja a félig eltört pennát, de szerencsére a használatos vége javára, így most az egyik tankönyvből pergament is előhalász, és írótáblát rögtönöz a fűben ülve. Szemléli egy kicsit barátnőjét, és elképzelni sem tudja, mi állhatna az útjába, ha nem saját maga - Mr. Rosier, a legifjabb e címen szerencsés volna, mint a pennája, ha jobban megismerhetné. - Nem tudom.. nem lesznek egymásra.. féltékenyek? Fiúk között ez nem ilyen.. büszkeségi kérdés? Hátha érez még valamit irántad. - ebben nem kifejezetten biztos, de azt látták már, mi tud történni még akkor is, ha minden fél előre rábólintott, aztán később jött rá, mégsem annyira múltidőben gondolkoznak. Darby Dearbornt soha nem hívta el senki sehová, így személyesen nem tapasztalta még, mi történik, ha az ember legjobb barátokkal egymás után randevúzik, de Vee ismeri őket jobban, talán csak falra festette itt neki a patás állatot, és nincs mitől tartani.
- Nem, én sem, kedvelem Kapisztránt. Mindig feldobta a mágiatöriket. És tökéletesem szimmetrikus az orra, nevezhetjük vonzónak is, igen. - bólogat, és lefirkálja a Darby Dearborn szárnysegédi haditervezet szavakat a lap tetejére, bár ezúttal nem kifejezetten ügyel rá, hogy esztétikus is legyen, így aztán a legkevésbé sem az. Valóban, kedvelte Kapisztránt, még ha ez nem is volt teljesen kölcsönös, de ezt már megszokta, és csak egy sorral hátrébb mulatott jókat a polgárpukkasztó kérdéseken, amelyekkel a professzorokat bombázta mindig a legalkalmatlanabb pillanatokban az osztály gyönyörűségére. - Amikor.. AZT tettétek, akkor is.. eszedbe jutott Évi?
- A parmezánt se hagyd ki - teszem még hozzá, miközben próbálom komolyan venni az elhangzó szavakat, de nem annyira sikerül. - Milyen szép lehet a diadalív alatt sonkát és parmezánt majszolgatni - elrévedve sóhajtok egyet, ahogyan odaképzelem magunkat egy röpke pillanatra. - Csatlakozna hozzám a diadalív alatt, kedves ellentengernagyom? - az összkép kedvéért még ki is húzom magam, enyhén feljebb biccentve az államat. Bár ha hercegnő lennék, tuti nem hordanám fent az orromat. Mondjuk ha annak is születek, talán más a helyzet, de így, hogy tudom, milyen a porból felkapaszkodni, máshogyan látom az ilyen helyzeteket és egy pillanatra majdnem sikerül megértenem azokat az aranyvérűeket, akiknek a vérükben csörgedezik az arany mivoltuk mellett a büszkeség és a kényszer, hogy fent hordják az orrukat. Aztán persze rájövök, hogy én mugliszületésű vagyok és elég sokat szívtam már a fennhordott orrok miatt, hogy ne akarjak ilyeneken gondolkodni és megérteni őket, úgyhogy inkább hagyom is, hogy a koraesti szellő magával vigye a gondolatot. - Egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen fiút, mint ő, érdekelne egy olyan lány, mint én. Elvégre gondolj bele, hebrencs vagyok, általában nevetségesen viselkedek, hangosan nevetek és éppen csak annyi időt foglalkozom a hajammal, meg a külsőmmel, ami feltétlenül szükséges - szóval mindent összevetve nem vagyok az az álom csajszi típus, sokszor sikerül félre a lófarok, vagy kócolja össze a szél a hajamat, ami önmagában nem lenne lényeges, ám az, hogy nem is nagyon zavar az ilyesmi, talán fontosabb tényező a képletben. Az önbizalomhiányomról nem is beszélve, ami jelen pillanatban csak úgy süt a szavaimból. - Meg amúgy is tökre maga alatt van, én meg nem vagyok az a nyomulós fajta - rántom meg a vállaimat, mielőtt elkezdeném kiszedegetni a táskámból a szükséges tankönyveket, pergament, pennát, tintát. - Passzolom a kérdést, bár nem gondolnám, hogy Edmund érezne még bármit is irántam. Rendezzék le az ilyesmit maguk között. Egyébként meg nagyon előreszaladtál - szalad mosoly az ajkaimra, ahogyan visszaidézem Darby szavait. Túl egyértelműnek veszi, hogy ez az egész hova fog kifutni. Aztán csak kuncogok a barátosném szavain, a fejem csóválva, aztán meg már az a gondolat mulattat, hogy milyen jól egymásra találtunk, mindketten javíthatatlanul lököttek vagyunk. És ez a pillanat is egy olyan, amit felvések a képzeletbeli kis listámra a kedvenc pillanatok közé, amikre majd visszaemlékezhetek a rossz napokon. - Darby! - először csak meglepetten kiáltok fel, aztán kipukkan belőlem a nevetés. - Oké, te is nevetséges vagy - szólalok meg, mikor alábbhagy kicsit a nevetés. - Fúj, nem is értem, hogy jut ilyen eszedbe. Nem, nem és nem! Elég kiábrándító lett volna, nem gondolod? Fúj - fut rajtam végig a borzongás. Meg hát csúnya dolog is lett volna, ami azt illeti, bár a gondolatokat nem olyan egyszerű irányítani. Amikor Évi sokszor eszembe jutott, már nem annyira csináltuk AZT, így lehetőség sem volt az ilyesmire. - Na jó, kedves szárnysegédem, mi a haditerv első lépése? - terelem is egyből a témát, mielőtt Darby bedob egy olyan kérdést, ami még ennél is kínosabban fog érinteni.
Kezdőlap
"Nevetséges vagy, Olivia Collins, remélem tudsz róla."
️
