Kedves vagyok, pontosan addig a másodpercig, amíg a szükség úgy kívánja.
Megértő, hiszen pontosan tudom, hogy mindannyiunkat Önön vágyaink vezérelnek.
Türelmes, mind megtanultuk már – legalább is jobb esetben –, hogy a türelem rózsát terem. Még ha tövises is…
Magabiztos, mert tudom, hogy honnét jöttem, és tudom, hogy meddig jutottam.
Elegáns, hiszen egy nemes, aranyvérű hölgynek ez minimum elvárás.
Feltűnő, mert nem az a típus vagyok, aki mellett csak úgy el lehetne sétálni.

Édesanyám szigorú hangja még mindig visszacseng a szürke falak között, amint magányosan kortyolgatom a pohár whisky-met:


Lassan halványul el az emlék, helyét pedig a füstös íz csodálata veszi át. Szeretett, szerettem. Csak mindketten másképpen fejeztük ezt ki. Ő szigorral, útmutatással, ruhákkal és teapartikkal, amíg én virágkoszorúkkal, parfümökkel és végül egy szál virággal a sírján, miután a kriptába utolsó útjára kísértük. Akármennyire is vágyott rá, soha nem adtam neki unokát, talán el sem jön a következő generáció, amiről mindig prédikált… Annyi esélyem lett volna rá, de sem a férjem, sem a szeretőim egyike nem volt képes teherbe ejteni. Végül nem felelhetek meg Constance Tremblay elvárásainak.
Vajon mit szól majd az apám ehhez? Bár édesanyám halála óta még inkább mogorvább lett, talán nem is foglalkoztatja, hogy nem folytatódik a vérvonala a Rowle családban. Régen, ha csak egy pillanatra is engedetlen voltam, szigorú büntetésnek nézhettem elébe. Mostanra már talán el is feledkezett róla, hogy egy ilyen lánya is volt. Az ő szemében csakis a szófogadó, csendes nő volt jó. Lehetőleg mindig leszegett tekintettel és minden szó nélkül kellett végrehajtani, amit mondtak.


Mennyire tévedett! Bár kétség nem fér hozzá, az élet minden, csak nem rózsás. Keserű és kéretlen. Mint a férjem, mint a házasságom. Kétség sem fér hozzá, hogy ő volt az, aki kiválasztotta nekem a jövendőbelimet. Alfred Tremblay, egy dologban mégis tévedtél: a férjem mindent megad nekem. Ruhák, ékszerek, alkohol és pénz, minden mennyiségben.
Mindössze szeretni képtelen. Megkeseredett, talán tényleg szerette az előző feleségét, a mai napig fent lóg az előző Mrs. Rowle arcképe a falon. Bár soha nem egyeztünk meg semmiben, egy dolog egyértelmű volt: soha nem leszünk egy szerető házaspár. Marius Rowle ritkán jár haza, ugyan elháltuk a házasságot, de két kezemen meg tudnám számolni, hogy az elmúlt 7 évben hányszor keresett fel a szobámban. A sajátomban, hiszem nincs közös, minek is… Mindkettőnknek jobb így, az örökös már ki van nevezve.


Figyelmeztetés volt-e, vagy csak tényleg kényelmessé akarta-e tenni az itt létemet, nem tudom. Nem kérdeztem. A legidősebb fiú amúgy is éppen csak 6 évvel volt nálam fiatalabb, esélyem sem volt rá, hogy egy anya szerepében tetszelegjek és parancsokat osztogassak. Nem tiszteltek, csak egy betolakodó voltam.
Utáltak, és utálnak is. Marius II, Alphard, Lucille, egyikük sem tudott elfogadni. Talán része volt az is, hogy sohasem próbálkoztam. Nem szeretem a gyerekeket, főleg nem a kamasz, dacos gyerekeket. Bár megértem, még éppen csak lehervadt a krizantém Iola Rowle, azaz az édesanyjuk sírjáról, de máris egy új nő karja pihen az apjukén. Egy fiatalabb, egy teljesen különböző… Még véletlenül se tudnák őket hozzám hasonlítani. Mind a férjem, mind az előző felesége szőke hajúak, ahogy a gyermekeik is ilyen géneket örököltek. A korról nem is beszélve, Marius vagy 12 évvel idősebb nálam, a legidősebb fiúk pedig csak 6 évvel fiatalabb.


Tökéletesen hallom, amint a szomszéd folyosóról leskelődve suttognak egymásnak. Nem számít, elég nagy a kúria, hogy tökéletesen el tudjuk kerülni egymást. Nekik nincs szüksége rám, nekem pedig, az örökösök meglétével, legalább eggyel kevesebb gondom maradt. Megkönnyebbülés, hogy nem kell egy szinte vadidegen, bőven idősebb embernek gyereket szülnöm… Elég, hogy minden egyes vacsorán leülök velük egy asztalhoz, és ha nagyon muszáj, megjelenek, mint törvényes képviselőjük. Elvégre, az apjuknak mindig dolga van a Minisztériumban… Vagy, ha éppen nem dolgozik, kétségem sem fér hozzá, hogy éppen egy halálfaló gyülekezeten van, esetleg információkat továbbít nekik a Minisztériumból. Ha mást nem, ezt mindenképpen becsülöm benne. Tudja, hogy mivel jár aranyvérűnek születni, tudja, hogy kihez kell hűnek lennie. Leginkább pedig tudja: mi többek vagyunk. Ez pedig egy tökéletes és biztos alapja a házasságunknak.

- Egyenes hát, és szépen mosolyogj! Ne felejtsd el, jó benyomást kell tenned. Ez az első teapartid! Olyan büszke vagyok…
Édesanyám hangja halk, miközben átlépünk a ház küszöbén, bal keze a vállamra simul. Szorítása tökéletes ellentéte finom, selymes hangjának. Bár nem látszik, tökéletesen érzem, ahogy körme enyhén a vállam húsába vág, keresztül a finom selymen, így int óvatosságra. Ha nem viselkedek megfelelően, biztos lehetek benne, hogy otthon megkapom érte a megfelelő büntetést. - Igenis, édesanyám.
Halkan feleltem, hogy senki ne hallja rajta kívül. Arcomra negédes mosolyt erőltettem, és jól nevelt hölgyhöz illően viselkedtem végig. ’’Barátokra” leltem, természetesen hozzám illőeket. Lehet, hogy mindössze egy Tremblay vagyok, de a mi családunk mindig is szoros rokonságot ápolt a szent 28 családjaival. Kivétel nélkül házasodtak be a családunk leányai nagyobb, nemesebb, gazdagabb családokba, amíg fiaik is hozzájuk méltó feleséget vehettek maguk mellé. Tisztán tartották a vérünket, hogy majdan mi is tovább segítsük az övükének megőrzését. Egyszerű, de annál nagyszerűbb egyezség. Reám se várt más sors. Sokakkal ellentétben viszont én ezt cseppet sem bántam.


- Elisabeth! Ne merészelj így nézni rám… Mégis mit gondolsz, ki vagy te ebben a házban?
Édesapám hangja rideg, a hideg fut végig a hátamon, ahogy azokba a kék szemekbe nézek. Mégis, sosem voltam hajlandó lehajtani a fejemet. Ilyenkor mindig a szobámba zártak, a nyári szünet pedig egy csettintéssel telt el. Nem mehettem a szokásos teapartikra, nem mehettem el sehova, hiába küldtek meghívókat… Mindössze saját magam tarthattam partikat, hogy ki semmiképpen se essek a szociális körökből. Viszont apám szemében bűn volt, ha a hangomat fel mertem emelni. A nőknek csendesnek és szépnek kellett lenniük, semmi többnek. Márpedig akármennyire élveztem, hogy kényelemben élhetek, hogy csak egy szavamba kerül, és mindent megkaphatok, ezt a fujtogató környezetet mégsem bírtam. - Bocsáss meg, édesapám…


- Tremblay, Elisabeth Noreen!
Felszegett fejjel, büszkén vonultam a Süveg elé. Tudtam, hogy hová fogok kerülni. Semmi kétségem nem volt, hiszen ÉN nemes vérből származom. Eleget tanultam a családom, és a hozzánk közelálló családok történetét ahhoz, hogy megértsem: mi különlegesek vagyunk. Ahogy helyet foglalok, éppen csak egy pillanatig tartott, Mardekár!, kiáltotta a Süveg. Széles, elégedett vigyor kúszott az ajkaimra. Enyhén göndör fürtjeimet könnyedén dobom hátra, miután megigazítottam a hajamat. Ugyan nem tetszett a gondolat, hogy mindenki más fejére is rákerült előttem a Süveg, mégis összeségében boldogsággal töltött el, amint ismerős arcok között foglalhattam helyet. Testvéreim, unokatestvéreim, barátok és lehetséges férj-jelöltek. Kontroll és meghajlás nélkül: SZABADON.



- A nevem Marius Rowle, örülök, hogy megismerhetem, Ms Tremblay.
Óvatos lassúsággal emelte a kezemet az ajkaihoz. A tekintetünk egy pillanatra sem szakadt el egymásétól, még azután sem, hogy már felegyenesedett. Szimpátia. Talán sajnált, én viszont elégedett voltam, még annak ellenére is, hogy több, mint 10 évvel idősebb volt nálam. Gazdag, örökösökkel már bebiztosított család. Egyértelműen semmire nem volt már gondom az égvilágon. Kölcsönös szükség. Neki feleség, nekem pedig férj kellett. Én nem akartam családosdit játszani, mindössze szabadságot, ő pedig nem akart felesleges érzelmeket, mindössze kielégíteni a társadalom elvárásait. Mindketten pontosan azt tudtuk adni a másiknak, amire szüksége volt. A házasságunkban pedig azóta sincsenek problémák. Ugyan nem is szeretjük egymást, néha rettenetesen nehéz túllépni azon a nyomott légkörön, ami a kúriát körbelengi, viszont a kényelemért, a szabadásgért igazán megéri. Ha nem is az ő karjaiban, de így is meg tudom találni a boldogságot. Úgy sem érdekli, hogy mikor, kivel töltöm az időmet, amíg mindez zárt falak között marad...


- Nem engedhetjük meg, hogy bárki is információt szerezzen erről. A családunk tagjaként így neked is felelősséget kell vállalnod a titkunk megőrzéséért.
Az apósom tekintete már messze nem olyan kedves, mint a férjemé, és a hozzáállása még kevésbé megértő, vagy ráhagyó. Rendkívül szigorú ember, talán édesapámhoz tudnám hasonlítani, de vele ellentétben Mr. Rowle nem nézte le a nőket, látta a bennük rejlő lehetőségeket. Már a kezdetektől fogva elvárásokat állított elém, kihívásokat gördített az utamba, most pedig tanítani szeretne. Soha nem tudtam, hogy a családban annyian okklumensek, még csak nem is sejtettem, bár minisztériumi alkalmazottként, a Nagyúr embereként talán érhető, hogy volt mit rejtegetniük... Az  viszont meglepett, hogy engem is méltónak talált, hogy kitanítson. Valahol melengette a szívemet, olyan volt, mint egy elismerés, amire mindig is vágytam. Igaz, rendkívül nehéz volt, hosszú évekbe telt, mire végre képes voltam levédeni az elmémet, de úgy éreztem, nincs miért megállni. Sokkal inkább érdekelt, hogy belemásszak mások fejébe, mint, hogy a sajátomat levédjem, viszont addig nem volt hajlandó legilimenciát tanítani nekem, amíg az okklumenciát el nem sajátítottam teljesen.


- Merlinre, Elisabeth! Te semmit sem változtál...
Amarys barátnőm hangja határozottan süvít keresztül az éttermen. Soha nem volt egy félénk típus, még a Salem Intézetben sem, amikor együtt tanultunk rúnamágiát. Egy diákszövetség tagjai voltunk, és az évek elég szoros barátságot fűztek közénk. Igazság szerint az egész szövetségünkkel tartjuk a kapcsolatot a mai napig. Viszont Amarys és a másik kettő, akik már az iskolás éveink alatt sem voltak a pontosságukról híresek, azon kevés boszorkányok közé tartoznak, akikről azt mondhatom, hogy jól megértettük egymást és erős barátság alakult ki közöttünk. Nem múlik el úgy egy év, hogy minimum egyszer ne találkoznánk, de igyekszünk minél gyakrabban tenni. Elvégre, az információ kincs, márpedig ennyien, ennyi felől már bőven rengeteg olyat tudunk hallani a másiktól, amit az otthoni szalonokban szinte lehetetlen.
- Túlzól, kedvesem. Nella és Rio mikor érkeznek?


- Mint a levelemben is írtam, hálás lennék érte, ha a mi üzletünkön keresztül szeretné értékesíteni az árút.
Mr. Borgin szeme éppen csak nem ugrott ki a helyéről, amint megpillantotta, hogy mit is rejt ezúttal a beszállítás. Kissé unalmas volt, nem sok kedvem volt pont ebben a sötét, poros, eldugott kis boltban üzletelni, viszont... Túl sok megszorítást hozott a Minisztérium, így már sokkal nehezebb a megszerzett ereklyékkel üzletelni. Természetesen nem veszélyeztethetem a családom nevét, így az, hogy a saját kúriánkból, vagy éppenséggel a saját nevemen áruljam, az teljességgel kizárt. A fekete piac pedig nem olyan egyszerűen elérhető, mint akkor, amikor még csak elkezdtem a rúnamágiával és az ereklyékkel foglalkozni.


- A nevem Professzor Elisabeth Rowle, a helyettes rúnamágia tanár. Örülök, hogy megismerhetem magukat.
Ajkaimon hamiskás mosoly játszik, korábban már átfutottam a névsort és volt pár érdemes név, egy pedig igen csak ismerős... McKinnon! Ugyan, csak cserediák, viszont minden elismerésem az övé, hogy egészen idáig eljutott.  Legjobb tudomásom szerint igen csak kevesen utazhattak ki cserediáknak, ez egy olyan pozíció volt, amit komolyan ki kellett érdemelni. Bár az édesapja, Michael McKinnon nagy hírű gyógyító, is ismert utazásairól. Talán az alma nem esett messze a fájától... Igaz, a McKinnon-ok még nem foglaltak állást, de bízom benne, hogy pontosan tudják, hogy mivel is jár tisztavérűnek születni. Amíg itt kell tartózkodnom, addig mindenképpen tenni fogok róla, hogy a fiú a megfelelő oktatásban részesüljön. Felelős tagjaként társadalmunknak, nem hagyhatom, hogy rossz útra tévedjen...