Sól er landa ljóme

A körülmények szelídségre neveltek, alázatra, csendre, mégis hangos büszkeségre, sőt, hangosan üvöltő önhittségre, egy Rosierhez soha nem lehet senki jó úgy, akár egy másik Rosier, de legjobban saját társaságát élvezi, saját dallamára táncol, és azért fog össze másokkal, hogy legyen váll, melyre fejét hajthatja, míg pihenteti, de soha, mikor használja.. Ezek a közhelyek nem váltak előnyömre, egyikünkére sem, és még apám is szívesen kilépett mögülük, ha érdekei úgy diktálták, vagy épp, ha nem: szeszélyes volt, a legutolsó levele is, amelyben az asszonyáról kérdeztem. Nem rontottam el a megnevezést, talán rég elvette a tudtunk nélkül, ahogy intézte megismerkedésüket, eljegyzésüket, és vannak kétségeim azzal kapcsolatban, ragaszkodik-e azokhoz a sokat oktrojált szabályokhoz, amelyek érdekeink aggregációjául készültek, és mégis úgy lehetett őket adni-venni, ahogy én szidalmazom, igaz, csak testi erővel, ezt a farönköt.
Az egyik utolsó napos, októberi hétvége délutánját kevesen töltik a kastély falai között, de ezt, az üvegházak mögött, a tóval szinte összeérő udvart kevesen ismerik, nincs itt semmi keresendő, a letört kilincsű ajtó mögött is harminc éve beomlott az alagút, ahol szökni lehetett a levegő felé vagy onnan el, a szobrok pedig más lakóhelyet választottak Binns szerint. Érezhetően lihegek, de ledobom a kardot, és most a lándzsát kapom fel, és azzal rontok neki a nevesincs farönknek - míg összetartja a tagjaimat az a bájital, nem érzem a hányingert, szédülést, és nem kívánkozik a fejem a padló közelségébe hirtelen, ezt a rövid kis sávot pedig a feszültség levezetésére használom.

Tudom, mitől tart George, és egyre inkább osztom véleményét, de az túlságosan ijesztő ahhoz, hogy egyelőre próbát tegyek kiderítésére - sőt, a legjobb volna azt mondani, módszert sem ismerek rá, az ilyesmit javasasszonyok, családi gyógyítók és jóslásban jártas tehetségek tudják meg idő előtt, mi, halandók, csak a harmadik hónap vértelenségnél gyanakszunk, és míg ezen jár az eszem, rosszul lépek, és a lendületem vesztve kénytelen vagyok letérdelni, arcomat a könyököm hajlatába hajtom, és szorosan lehunyom a szemem. Levegő után kapkodom, ezúttal fizikailag és a sorsomból kifelé is, és ez a világvége legalább addig várhatott volna, míg a szünetre hazaérünk, nem lehet egyszerre magunk alá gyűrni Erist és az erünniszeket is. Nem figyelek fel a lépésekre, sem a hiányukra, sőt, megdöbbentően szabadon marad a hátam és nehezen tudok csak megfordulni, hogy megkeressem a zaj forrását.
- Ki vagy?! - szólok barátságtalanul, kedvetlenül hátra, és már előre feszélyez, hogy az időtöltésemről kell majd értekeznem egy idegennel. Ms. Rosier, az eminens, nahát-nahát, lovagosat játszik, mikor nem látjuk, szóval erre hordja fenn az orrát, erre az ostoba, mugli megizzadásra? Nahát-nahát, persze, hiszen pálcával oly középszerű, neki is jut valami egyszerű, szánalmas kis mulatság. Utóbbit kétlem persze, hogy bárki hozzátenné, nyíltan senki nem jött még elém, hogy gúnyolódjon a kifelé valóban csak átlagosnak tűnő képességeimen vagy hiányukon, de aki tudja, híján van valaminek, mindig félti, hogy felfedik.
- McRoyd, ugye? Segíthetek valamiben, vagy eltévedt?
Vélhetően igen, és akkor nem segítek ezzel a kérdéssel a legapróbbat sem, de a pajzsom mögött várakozva ez késő bánat. Mugliszületésű, kétlem, hogy épp ő olvasná most a fejemre a lándzsát, kardot, íjat és tőrt, amelyek körülöttem hevernek. Nem úgy őrzi az emlékezetem, mintha politikailag aktív volna, nem is tartozik a legnépszerűbbek közé - ez persze csak nézőpont kérdése, de a saját házában biztosan nem.

- Vagy csatlakozni szeretne? Mielőtt szava éri a ház elejét, meg is próbálhat legyőzni az őseink módján.