Miután felhúzom a harisnyát, vetek egy pillantást a rózsára, ami az éjjeliszekrényemen áll- az egyetlen tárgyra, ami nem közvetlenül a macskatartásban segít, és magammal hoztam az evakuálás után. Szépen kinyílt, nagy, vörös virágot, hosszú tüskéket eresztett, Anathema tanácsára még a cserepet is sikerült megfelelően kidíszíteni néhány szépen futó rózsával (a sakktáblamintát, amit Theodore javasolt még szeptemberben, pedig olyan távol tartottam tőle, mintha megfertőzné és elhervasztaná a virágot). A biztonság kedvéért még egy üvegbúrát is helyeztem rá Artemis esetleges támadásai ellen. Úgy érzem, hogy ha ma jól teljesítek, még a rögtönzött őszi szünetben átadhatom a rózsát nagymamának, és helyrehozhatom azt az egész elrontott évtizedet.
A harisnya megigazítása után gyorsan végignézek magamon, hogy hogyan festek fehérneműben, többször megigazítok mindent, hogy nagymamának semmi kifogása ne lehessen ezen a ruhapróbán. Egyszerű, konzervatív, világos színű fehérneműt választottam, a harisnyanadrág elég sötét hozzá, hogy szinte teljesen elfedje a bőröm színét, úgyhogy remélhetőleg nem talál semmit, amibe sikerül belekötnie. Az idő most annyira nem esős, mint azon a tragikus hétvégén volt, úgyhogy a nagy tükör elé már odakészített, kivasalt fehér blúzt veszem fel, világoszöld, jóval a térd alá érő szoknyával, fekete bokafűzős, éppen csak magasított sarkú cipővel és az egyik nyaklánccal, éppen érezhető parfümmel. Felveszek egy vékony aranyláncot is a csuklómra, végül pedig, legfontosabb kiegészítőként azt az ezüstnyakláncot, amit tavaly Karácsonykor küldött nekem. Biztosan értékelni fogja, hogy látja rajtam. Összességében jó képet fogok kelteni, úgy érzem, sikerült megtalálnom a tökéletes egyensúlyt az elegancia és a visszafogottság között, amit kiegészítek a létező leghalványabb rózsaszín rúzsommal, minimális alapozással. Csak a hajam idegesít: megmostam, megfésültem, varázslattal megigazítottam, de még mindig csak vállig ér, és bár nincsenek benne sehol foltok, mindig kritikusan nézek rá. Magamhoz veszek egy világos színű, hosszú szövetkabátot és azt a fekete bőrretikült, amit nyáron vettem még magamnak, és lesietek a szalonba.
A lépcső aljára érve, az ajtón benyitva szinte azonnal elfog az irigység, a csodálat, a meglepettség, és kissé talán a vonzalom együttese, ahogy meglátom Anathemát az egyik asztalnál ülve. Tudom, hogy ő nem készül jönni, hogy kizárólag a nagyanyám látogatásának kedvéért öltözött fel, mégis, lenyűgözően néz ki, fogalmam sincs, hogy Theodore hogy nem kéri meg most azonnal a kezét. Tudom, apa beszél vele, amíg távol leszünk, és biztos vagyok benne, hogy ez lesz a téma, de egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért nem őt választja. Adore is nagyon csinos, de Theodore biztosan tudja, ha nem teljesen bolond, hogy a kapcsolatuk hossza hónapokban mérhető, Anathema viszont egy évszázadnál is hosszabb ideig lenne mellette.
- Gyönyörű vagy, Ana.- leülök a lánnyal szemben, megfogom a kezét, és mosolyogva ránézek. Jól esik fogni a kezét azok után az álmatlan, ébren virrasztott órák után, amit utoljára a Kastélyban töltöttem, és amik alatt nem tudtam, hogy a bátyám, a társaim, a legjobb barátom jól van-e. Valahogy törékenynek látom Anathemát, aki mintha könnyebben törne a sebek miatt, a vele történtek miatt, de igazság szerint tudom, hogy nem az. Egyszerűen csak tudatosult bennem, hogy milyen sokszor voltam nagyon, nagyon közel hozzá, hogy elveszítsem őt, és fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék nélküle. Jól esik fogni a kezét.
Az órára nézek, ami nemsokára hármat üt, úgyhogy elégedett vagyok a pontosságommal. Nem ülök itt elég régen, de nem is késtem, ami természetesen felérne egy kisebb tragédiával. Nagyanyám kevés dolgot tolerál kevésbé, mint a késést, de nem szereti a sietséget sem. Olyan pontos, hogy a másodpercmutató segítségével is szinte biztosan meg tudnám jósolni, hogy mikor érkezik.
- Mielőtt elmegyünk nagymamával, esetleg megkérdezem, hogy teázik-e velünk valamelyik nap, jó? Biztosan örülne a meghívásnak, nagyon kedvel téged.- nem csak magam miatt örülnék ennek, bár tény, hogy Anathema mellett nagymama velem is valamivel barátságosabb: nem helyez a figyelem középpontjába, de ha nem teszek semmi feltűnően rossz dolgot, nem is kritizál, sőt, kifejezetten barátságos néha. Anathemának is jó lenne a nagyanyám támogatása, aki már amúgy is sokszor kezeli őt saját unokájaként.



Cordelia Nott kelletlenül megigazgatta a sötét kabátot magán, miközben előlépett a kandallóból; mindig utálta az utazásnak ezt a meglehetősen angol módját, amit házasságát követően sem szokott meg. Queenside Castle főkandallója ugyan vak kéményhez tartozott, és Martin megfelelően gondoskodott róla, hogy ne hulljon semmi a megérkező arcába és ruhájára, a Nott ház feje mégis leporolta többször magát, mielőtt kilépett a fogadószoba folyosójára.
- Köszönöm, de nem maradok. Sok dolgunk van, úgyhogy indulnék is.- miféle idióta nevez Spiegelnek egy házimanót? Cordelia rosszabb napjain Martint tette felelőssé ezért az idióta névért, bár azt el kellett ismernie, hogy a férfinak valószínűleg semmi köze nem volt hozzá, nem feltételezte róla a német nyelv ismeretét, és a normális családokba kerülő házimanók amúgy is megtartották a saját nevüket. Persze, nem ez lenne Martin első ostobasága; eddig azt hitte, két gyerekből legalább egyet sikeresen nevelt normális emberré, de Theodore legújabb ostobasága, amivel majdnem megölette magát, és amiért még Martin is több hét szobafogsággal büntette, megugrotta talán a lány válogatott ostobaságait is. Szinte sajnálta is, hogy egy ilyen mamlasznak próbálja megszerezni azt a gyönyörű, kedves, intelligens és jóravaló lányt, de azt is sajnálta volna, ha Rosier vagy valaki még rosszabb lecsapta volna a kezükről. Oswald és Martin öt elfogadhatatlan gyereket neveltek fel, úgyhogy ez volt az egyetlen módja annak, hogy ne kallódjon el teljesen ez a generáció. Theodore pedig még akkor is jobb választás lenne, ha karddal állna ki egy walesi zöld ellen, mint az a másik fiú, aki minden alkalommal szégyent hozott minden Nottra, ha kinyitotta a száját. Igazság szerint azok is szégyellték magukat a közelében, akik hallották, amit mond. Cordelia számára még nem gondolkozott megfelelő partin, mert nem utált senkit annyira, hogy egy Roman melletti életre kárhoztassa. Ki nevez egy fiút Romannek?
Cordelia benyitott a szalonba, és felvette legkedvesebbnek szánt mosolyát, amit most nem hervasztott le teljesen Valerie lányának látványa, igaz, ezt valószínű annak is köszönhette, hogy nem időzött rajta a tekintete sokáig. Utálta a nevet, amit a lány kapott, amivel az anyja megvalósította művészi hajlamait- ki nevez egy lányt Tesannának? Borzalmas áthallások és sértések, gúnynevek garmadáját hordozta magában a név, főleg olaszul, de sajnos, messze nem ez volt a legrosszabb dolog, amit néhai menye a lányával tett. Azért legalább nem esett el a saját lábában, ahogy pukedlizett neki a köszönésével, és ezzel máris felülmúlta az anyját. Ez persze a legtöbb skóciai óriás számára átléphető léc lett volna.
 - Szervusztok! Anathema, drágám, gyönyörű vagy! A többi első bálozó el fog olvadni az irigységtől.- az őszinte dicséret mögött Cordelia kissé aggódott, mert egyértelmű halálfaló-párti családja ellenére is egyértelmű volt, hogy a lány elsöprő sikert fog aratni a férfiak és ifjú urak körében, és mivel egyáltalán nem volt az a buta, romantikus alkat, mint sokan ebben a korosztályban, reálisan láthatta, hogy szüksége lesz egy korai házasságkötésre. Tartott tőle, hogy Theodore szó szerint napokban mérheti a megmaradt idejét, és gyűlölte, hogy ennyire rövid idő alatt kellett helyrehoznia tizenhét év elrontott nevelését. Muszáj lesz minden fronton támadnia.
Cordelia vetett egy meleg pillantást a lányra, megigazította a kabátját, és megnézte a kicsi, elegáns órát, ami szerint a hetvennégy másodperc múlva már a kandallónál szeretett volna állni. Szerette a pontosságot, az egyetlen dolgot, amit igazán tisztelt ennek a csúnya, esős országnak a kultúrájában, de most elsüllyesztette a szerkezetet a retiküljébe.
 - Szeretnék több helyre is elmenni, és rengeteg ruhát meg kellene néznünk. Indulhatunk, lányok? Anathema, drágám, mindenképp hozz kabátot te is, hűvös lesz az idő.

- Ugyan! Nem hiszem, hogy el tudnád rontani bárhogy nagyanya szemében a megbecsültségedet. Tényleg nagyon, nagyon kedvel téged.- mosolygok, miközben Anathema kitölti a teát, de elég volt elkapni a tekintetét hozzá, hogy nem sikerült abszolválnom azt a feladatot, hogy Cordelia Nott számára is megfelelően nézzek ki. Szeretném azt gondolni, hogy csak egy dolog lesz, egy apróság, de tudom, hogy nem így van. Olyan, mintha nem tudnék írni és olvasni, most tanulnék, ők ketten pedig szakértő szemmel látnának mindent, amit tudok.
Figyelem a teából áradó gőzt, közben elgondolkozok rajta, hogy Anathema még akkor is sokkal jobb nálam, ha csak egy rövid üdvözlést szeretne, nem fér hozzá a ruhatárához, és elvesztette a teljes családját. Tudom, hogy soha nem fogok igazán megfelelni, lesütött szemmel, gyomorgörccsel várom a megérkező lenézést, a szidást, rosszallást. Olyan ez, mint írni és olvasni, bármennyire próbálok helyrehozni egy hiányosságot, soha nem fog sikerülni.
Anathema arcára nézek, és miközben az asztalon tördelve az ujjaimat várom tovább nagymama érkezését, megint elkap a vágy, hogy elmondjam neki azt a délutánt Giadával. Több szempontból is kellemetlen következményei lennének, ha megtudná valaki, különösen, ha összevetjük azzal, hogy talán az évszázad leghatalmasabb tragédiája történt azzal párhuzamosan, amikor én spontán elvesztettem a szüzességem egy másik lánnyal egy elhagyott tanterembe zárkózva. Egy olyan lánnyal, akivel mindent egybevéve sem vagyok régóta közeli viszonyban, aki Adore Malone legjobb barátnője, és a legkevésbé sem megfelelő semmire, amit a családom elfogadhatónak tartana. Nem mintha lehetséges lenne valaha bármi nyíltan két nő között. Érzem, hogy megöl a titkolózás, de végül mindig arra jutok, hogy a legjobb egyelőre megtartani az egészet magamnak. Csak felnézek rá, és rámosolygok.
- Miért? Hidd el, hogy örülne a veled töltött időnek! Azt meg nem hiszem, hogy rám megharagudna emiatt.- megfogom a lány kezét. Úgy érzem, hogy neki is legalább annyira kellene a támogatás, bőven eleget láttam az elmúlt hónapokban, hogy tudjam, mennyire rossz helyzetbe hozta őt anyám és a Minisztérium.


- Rendben, drágám! A kandalló szobában várunk rád.- Cordelia Nott teljesen el volt ragadtatva a lánytól, még mindig a tökéletes pukedli hatása alatt volt, úgyhogy elnézte azt az egyébként számára súlyos, szinte megbocsájthatatlan tettet, hogy megvárakoztatták. Persze, erre számított, lényegében előrejelzés nélkül jött ide.
A másik szobában helyet foglalt az asztalnál az egyik kanapén, hagyta, hogy Tesanna várjon kicsit, hogy még jobban széttéphesse a megjelenését a szemével. Fogalma sem volt róla, hogy honnan szerezte azt az ízléstelen nyakláncot, de borzalmasan mutatott az arany és az ezüst együtt, a ruhája színe és szabása pedig finoman szólva sem illet az évszakhoz. Vagy bármilyen megfelelő helyre. Ezzel a megjelenéssel darabokra szakítanák bármilyen társaságban, bár a nő még ezt is haladásnak látta a bakancshoz, szakadt ruhákhoz, túlhasznált sminkhez képest- bár a smink most is elég kellemetlen volt.
A nő sokat gondolkozott rajta, hogy egyáltalán időt vesztegessen-e erre a lányra, és ha nem változott volna a hozzáállása az elmúlt években, és nem szabadult volna meg végleg az anyja káros hatásaitól, valószínű hagyta volna kallódni, addig a napig, amíg hivatalosan kitagadnák. Nem mintha bármi keresnivalója lenne ezekben a körökben- mégis, Cordelia sokszor látta őt áldozatnak a férje borzalmas feleségválasztása, az apja vaksága és az anyja gonoszsága és ostobasága oltárán. Martin és Theodore szerették őt, úgyhogy a kedvükért eldöntötte, hogy kihozza belőle, amit lehet, legyen az bármilyen kevés is.
- Miért állsz ott? Miért nem ülsz le?- a számon kérő kérdés hatására a lány elnézést kért, és leült, Cordelia pedig hátradőlt, és végigfuttatta a tekintetében, hogy miképpen tompíthatja ezt az egészet. Először valami iskolai dolgot akart felhozni, de gyorsan letett róla, tekintettel a lány szerény képességeire, és végignézett a külsején. Gyakorlott szemének hosszú másodpercekig tartott találnia valamit, és az sem volt túl dicső, úgyhogy végül annyiban hagyta. Túl idős volt már ahhoz, hogy ilyen hibákat kövessen el, és más felelősségének tekintsék, de mivel Valerie nem adott neki semmit, tudta, hogy teljesen híján van ennek az örökségnek.  - Ha nemesfémből készült ékszereket viselsz, figyelj rá, hogy ne legyenek ennyire különbözőek!

Cordelia elégedetten állt fel a helyéről, ahogy Anathema megjött, rövid időt rászánt arra, hogy megállapítsa, ez legkevésbé sem az évszakhoz illő, de rajta nem kérte számon. Tudta, hogy a Minisztérium még mindig túszként tartja fogva szegény lány ruhatárát, és amúgy sem adott neki elég időt ahhoz, hogy átöltözzön. Túl jól nevelt volt hozzá, hogy visszaéljen a türelmével, akkor is, ha bőven kapott volna belőle.
- Drágám, meg fogsz fázni így... úgyhogy nem a kandallóval megyünk. Karoljatok belém, kérlek!- nem tartotta elegánsnak a közlekedésnek ezt a formáját, de Cordelia úgy döntött, hogy megkockáztatja inkább ezt most, mert sokkal kevésbé tartotta volna elfogadhatónak, hogy megbetegítsen egy ilyen nevetséges apróság miatt egy ilyen kedves lányt. Azért mégsem volt egy Flint!
A nő szorosan fogta mindkét fiatal lányt, akikkel probléma nélkül, másodperceken belül megérkezett Madame Malkin szalonjához, első állomásuk helyszínére. A hideg őszi levegő meglehetősen csípős volt, a történtek miatt rengeteg volt a fekete szalag és zászló az egész Abszolon, de a nő nem hagyta, hogy sokáig nézelődjenek, csak benyitott az ajtón.
- Jó napot! Kérem, készítse elő a ruhákat, amikről beszéltünk! Illetve szeretnék egyeztetni még néhány darabról. Addig nyugodtan nézzetek körbe, lehet, hogy találtok valamilyen számotokra megnyerő mintát.

Zavarban vagyok nagyanyám rosszallásától, amit annak ellenére is megkapok, hogy mint mindig az elmúlt időszakban, most is igyekszem mindenben eleget tenni az elvárásainak. Csomót érzek a gyomromban, ahogy várjuk Anathemát, és fogalmam sincs, hogy hogyan múlhatna el. Elnézést kérek azért, hogy nem ültem le, azután elnézést kérek azért is, hogy nem a megfelelő ékszereket vettem fel; tényleg ostoba hibának tűnik, fogalmam sincs, hogy miért nem jutott eszembe korábban. Szeretnék valamilyen pozitív megerősítést a próbálkozásomért, de tudom, hogy hiába várok erre.
Ahogy beszívom a levegőt, küzdök a tompa, kialakuló fejfájással, hányingerrel, és hogy a bűbájok az egyetlenek, amik megakadályozzák, hogy már most teljesen leizzadjak, eszembe jut Giada. Tudom, hogy elképesztően helytelen volt a nagyanyám szemében, hogy lefeküdtem vele, és ha megtudná, soha többé szóba sem állna velem, ahogyan apám és a családom többi része is a rosszallását fejezné ki, de ebben a pillanatban úgy érzem, hogy nem érdekel. Nagyon szívesen megismételném, szívesen tölteném vele a délutánt- furcsa, hogy mennyire másnak látott engem, mint a nagyanyám.
Elnyomom a hányingert a hoppanálás után, amit még nem szoktam meg, és ellentétben Theoval és Anathemával, én nem tehetek vizsgát késői születésnapom miatt ebben az évben. Muszáj a kezemet egy pillanatra a szám elé emelnem, de szerencsére nem történik meg az a tragédia, hogy hányok, akkor örökre elásom magam, különösen, hogy ha nem is tömegek vannak az utcán, éppen elegen látnának. Azért érzem, hogy szívem szerint leülnék, sőt, inkább lefeküdnék, bevennék valamilyen gyógyszert, és aludnék estig, hogy elmúljon ez a borzalmas érzés, de persze, ez nem opció. Nem közölhetem a nagyanyámmal, hogy nem vagyok jól, különösen, hogy ennek majdnem biztos, hogy ő az elsődleges oka, ő és a kényszer, hogy megfeleljek neki.
- Jó napot kívánok!- már abban a pillanatban, hogy megkezdem azt a kis pukedlit, ami olyan jól működött nagyanyámnál, tudom, hogy pocsék ötlet volt, és bármennyire megérdemli a tiszteletet a boszorkány, akit köszöntünk, messze nem ezt a fokút. El is kapom, hogy felvonja a szemöldökét, bár mintha Anathema felé is nézett volna, és fogalmam sincs, hogy vele mi lehet a problémája. Ő tökéletes.
Áldásként fogadom a magányt Anathemával, többször hozzá is érek a hátához és a felkarjához, ahogy követem őt, mintha a jelenléte biztonságot adna. Való igaz persze, hogy ő az az ember, akire mindig gondolkodás nélkül rá mertem bízni minden titkomat és aggályomat, akit talán nem is barátnak, de inkább nővérnek láttam- vagy, a szituációtól függően, néha kishúgnak, mert bár idősebb nálam, én kicsit magasabb vagyok, nem vagyok annyira vékony, mint ő, mélyebb a hangom, és kevésbé tűnök védtelennek. A látszat persze csal, és ha nem is ismeri Ceriveur-stílus összes párbajmozdulatát olyan tökéletesen, mint én, bizonyította az erdőben, hogy legalább olyan jól meg tudja védeni magát.
- Nem tudom... szeretnék valami ruhát, ami visszafogott, amiben nem tűnök kövérnek vagy butának... segíts, kérlek! Mi tetszene nagyanyának?- szinte esdeklőn nézek Anathemának, mutatni akarok egy ruhát majd, valamit, ami nekem is tetszik, és amire Lady Cordelia Nott elismerően bólint majd, amire azt mondja, ez a ruha igazán jó választás. Fogalmam sincs, hogy miért akarom ezt ennyire, de jelen pillanatban úgy érzem, hogy szinte bármit odaadnék érte, hogy végre máshogyan nézzen rám. Pedig olyan könnyű lenne megmondani neki, hogy rosszul vagyok, őszintén elmondani neki, hogy szeretnék jóban lenni vele, de nem fogok azért megalázkodni és elárulni azt, aki vagyok, hogy megkapjak valamit, amit soha nem fog megadni. Elfogadhatnám, hogy Tess Nott nem száz százalékban anyám volt, hogy kicsit én vagyok, és ezt az embert nagyanyám mindig meg fogja vetni. Én nem vagyok Anathema. Mégis, azt szeretném, hogy nekem is megadja azt az elismerést, azt az egyetlen kedves szót, ami két év lemondás után járna nekem.
Kibukik belőlem a nevetés, ami kicsit enyhít a gyomorfájáson, egy pillanatra elfelejtem az idegességem, és mosolygok, pedig nem volt vicces, amit Anathema mondott. Adore valóban gyönyörű lenne ebben a ruhában, legalábbis addig, amíg Theodore figyelmetlenségből le nem enné valahogy, de azt hiszem, a legjobban azért örülök, mert megtudtam, hogy a lány él. Nem kedveljük egymást, valószínű azután, ami köztem és Gia között történt, még jobban szétesne minden közöttünk, de mégis boldoggá tesz, hogy él. Nem utálom, nem érdemelné senki azt, ami egyes emberekkel történt a Szellemszálláson, és mind Giada, mind Theodore borzalmasan éreznék magukat, ha történt volna vele valami.
- Bocsánat... csak eszembe jutott valami... de igen, tényleg illene hozzá.- továbblépek a rózsaszín ruhához, ami tényleg valami, amit soha nem próbáltam, ami annyira olyannak tűnik, ami nem én vagyok. Túl tiszta, túl kislányos, túl ártatlan, ebből a három tulajdonságból pedig egy sem mondható már el rólam. Persze, ezek a ruhák nem őszinte tükrök, ezek a ruhák narratívák, amiket az ember épít magukról- valami hasonlót hallottam nagymamától.
Egy pillanatra megérintem az anyagot, elgondolkozok rajta, hogy akár tehetnék is egy próbát vele, de egyelőre persze nem veszem le. Nem is nagyon van időnk tovább nézelődni, ahogy Madam Malkin megjelenik, és jelzi, hogy jöjjünk, érzem, hogy visszatér az idegességem. Csak követem őt, és szótlanul, lesütött szemmel állok meg Anathemával a nagyanyám előtt, aki a kis pultra felrakott ruhahalom mellett vár a próbafülkék mellett.
- Még nem készült el az a ruha, amit a bálra néztem, arra még várni kell néhány percet. Addig szeretném megnézetni ezeket. Beadom őket majd a próbafülkébe.- egyáltalán nem nehéz elkapnom, hogy nagyanyám csak lopva néz át rám, és szinte végig Anathemával tartja a szemkontaktust. Persze, örülök, hogy szereti őt, és hogy figyel rá, és az is igaz, hogy én nem megyek a bálba, de mégis örülnék neki, ha valamennyi figyelmet tulajdonítana nekem. Csak bemegyek a próbafülkébe, és elkezdek vetkőzni. - Anathema, drágám, menj be kérlek te is a másik próbafülkébe, hogy beadhassuk majd a ruhát.
Akármennyire nem tudok ellene semmit tenni, érzem, hogy egyre irigyebb és irigyebb leszek Anathemára, bármennyire nem az ő hibája. Irigy vagyok rá, hogy ő elmegy a bálba, méghozzá úgy, hogy nem is tud még róla, és még ha meg is értem, hogy mi a logika amögött, hogy ő ilyen fiatalon elmegy, úgy érzem, hogy értéktelenebb vagyok nála. Még a korkülönbségre sem hivatkozhatok kifogásként, jelenleg mindketten tizenhat évesek vagyunk.
Egyáltalán nem érzem jól magam a próbafülkében, ahogy egyre kevesebb és kevesebb ruha takar. Tudom, hogy a nagyanyám kifogásolni fogja a külsőmet valahogy, és nem örülök neki, hogy a ruhaválasztásomon kívül másra is lehetőséget kap majd. Most egyáltalán nem vagyok olyan magabiztos, mint néhány napja voltam, amikor valaki más előtt vetkőztem le, biztos vagyok benne, hogy kifogásolni fogja a súlyomat, a testfelépítésemet, ami valószínű messze nem ideális. Nem eszek egyáltalán nagyon sokat, de nem vagyok olyan vékony, mint Anathema, és ha nincs is túlsúlyom, tudom, hogy bármit csinálok, abban lesz kifogás.
Amikor nagyanyám elhúzza a függönyt, és csak egyszerűen beadja a világos narancsszín ruhát, egy kisebb kő leesik a szívemről, ahogy rám néz, és kifejezéstelen marad az arca. Ez valószínű a legtöbb, amit kaphatok tőle. Elkezdek belebújni a ruhába, ami már most érzem, hogy szoros lesz vállban és derékban is, de persze, ez még csak egy próba, és az igazgatás nem szokott megtörténni, ha a ruha nem nyeri el legalább annyira a tetszésünket, hogy komoly jelölt legyen. Nekem elfogadhatónak tűnik, a tömött vállak még tetszenek is kicsit, ebből tudom azonnal, hogy borzalmasan nézek ki. Az öltözés után legalább egy percig a tükörben maradok, és nézegetem magam- tudom, hogy úgysem leszek soha megfelelő, bármit csinálok.
- Szerintem gyönyörű ez a ruha, csodálatos leszel a bálon benne, drágám. Felpróbálod, kérlek?

Csendben bólintok Anathema szavaira, azután újra ránézek a rózsaszín ruhára, majd nagyanyám felé nézek. Nem tudom, hogy neki tényleg tetszene-e ez a ruha, mit mondana, ha a barátnőm mondaná azt, hogy szeretné magának, de azt tudom, hogy akkor mit mondana, ha én mondanám, hogy tetszik nekem. Talán túl sok ideje próbálok Anathema lenni, vagy valaki, aki beleillik ebbe a világba, és nem tudom, hogy mit kapnék érte. Szeretem Anathemát, szeretem a családomat, de ma tényleg reménytelennek érzem a helyzetet.
Ahogy megnézem a narancssárga ruhát a tükörben, azt látom, hogy természetellenes az egész. Nem akarok olyan lenni, mint az anyám, de tudom, hogy soha nem leszek elismert fiatal hölgy, és nem is tudom, hogy miért vagyok ennyire irigy nagyanyám figyelmére. Ahogy tördelem az ujjaimat, csak az jut eszembe, hogy bármit is tettem az elmúlt években, azért tettem, hogy megfeleljek valakinek- előbb anyám elvárásainak, utána pedig annak, amit nagyanyám vár el egy fiatal hölgytől. Ebbe beletartozik az is, hogy hozzámegyek egy aranyvérű fiúhoz, valószínű egy olyanhoz, akit nem én választok, és kidobok mindent, amihez értek- egy ifjú hölgynek egészen biztos, hogy nem illendő párbajokhoz használt technikákat gyakorolnia, elsajátítania.
Veszek egy mély levegőt, nekidőlök a próbafülke falának, és csendben hallgatom Anathemát és nagyanyámat, aki egyértelműen csak azért hozott ide, hogy ne legyen ilyen furcsa ez az egész. Persze, hogy a drága, tökéletes lányt akarta elhozni, nem az irritáló és idegesítő unokáját, aki az anyját, meg azokat a kurva rózsákat juttatja eszébe. Szívem szerint letépném ezt a ruhát, és azonnal magukra hagynám őket, ha úgyis csak körítésként vagyok itt. Egy pillanatra Anathema felé is haragot érzek, azután, ahogy hallom, hogy hogyan folytatódik a beszélgetés, elszégyellem magam. Ő nem tehet semmiről, ő mindig az a tökéletes nővér volt, aki végül nem született meg, aki mindig mindenben támogatott, és elfogadott, bármilyen is voltam éppen. Ő az, aki elvesztette a családját, ő vesztette el a lehetőségét annak, hogy a fiú, akivel elképzelte az életét, a férje legyen. Theonak kellene elvinnie ebbe a bálba, és a megoldás, amivel nagyanyám előáll, biztosan megalázó a részére. Csak fogalmam sincs, hogy mi az előnye ebből.


Cordelia Nott elhúzta a száját, ahogy Ms. Avery megemlítette, hogy senki nem hívta meg. Arra számított, hogy Theodore még mindig nem tért józan észre, hogy értékelje a szén között, tőle karnyújtásnyira heverő gyémántot, de arról halvány elképzelése sem volt, hogy Martin miért nem cselekedett még. Az az átokverte Rosier bizonyára éhes sárkányként leste már, mikor marad ez a lány őrizetlen, hogy a barlangjába vigye, és odaadja annak a sótlan fiának.
A Nott ház feje mindennél jobban akarta ezt a lányt, mint a családja részét, és az elmúlt fél évben rengeteg időt töltött azzal, hogy átkozza a saját ostobaságát, amiért nem felügyelte közelről az egészet, és nem kísérte végig Theodoret a térdeléstől és a gyűrűtől egészen addig, amíg kimondják a boldogító igent. Jót akart az unokájának, akinek szép, boldog jövője lehetett volna, jót akart ennek a lánynak, akit a védelmébe vehetett volna, és persze, jót akart magának. Akart valakit, aki elkíséri Párizsba, Antwerpenbe vagy Genovába, akire rábízhatja a titkait, a ház vezetését, akivel biztonságban tudhatja a jövőt, és azzal, hogy azt gondolta, ez a jövő garantált, úgy érezte, hogy elveszteget mindent. Utálta ebben a pillanatban a fiát, amiért ezt tette az unokájával, és most azzal, hogy még nem hívta meg, azt nyilvánítja ki, hogy neki nem is fontos ez az egész. Azt nem gondolta, hogy ne törődne a lány sorsával, de hihetetlennek tűnt számára, hogy ennyire ráérősen, félvárról kezeli.
- Ez a ruha határozottan neked készült, drágám, és megtisztelnél vele, ha a bálon viselnél. Bocsáss meg a fiamnak érte, drágám, hogy tőlem kell megtudnod ezt, de el akar vinni a bálba.- hihetetlennek érezte, hogy Martin nem gondolt rá, hogy ennek a szegény lánynak nincs semmije, amit felvehetne, és egy nőnél amúgy sem olyan egyszerű ez az egész, hogy bemegy a szekrénybe, felkap egy elegáns, sötét talárt, megfésüli a haját, meg magára fúj valamit. Szegény néhai férje erőltette a sztereotípiát a fiaira, hogy a nők is elkészülnek rövid idő alatt, és mindegy nekik, hogy mit vesznek fel, de az közel sem ennyire egyszerű. Persze, az az ostoba nő, aki Martin fiát szülte, valószínű még annyi időt sem szánt a készülődésre, mint egy férfi, és ezt a jó szokását örökölte Tesanna is, aki bizonyára rájött volna az ékszerviselésre magától, ha öt percet rászán arra, hogy gondolkodjon, mielőtt öltözni kezd.
Csendesen, mosolyogva várt az öltöző fülke előtt, bár biztos volt az eredményben. Ms. Avery megtestesített mindent, amit tiszteletreméltónak látott egy fiatal hölgyben, amit annak tekintetében, hogy kik a szülei, rendkívül ironikusnak talált. Mindent egybevetve úgy tűnt, hogy Moira és Arcturus Avery jobb munkát végeztek a fiánál, és ezt nem lehet kizárólag annak az ostoba nőnek a számlájára írni. Ms. Avery kezét fogták, amíg fogni kellett, megmutatták neki az első lépéseket, amíg megtanult járni, nem hagyták, hogy céltalan legyen. Látta a másik lányon, hogy mennyire reménytelen esetté vált, mégis úgy döntött, hogy támogatni fogja őt, hogy mentse, ami menthető, és ami még fontosabb, a kezébe veszi az irányítást a családja többi részén is, hogy megelőzze a károkozást. A másik próbafülkéhez ment.
- Felöltöztél már?- ahogy a lány kijött, és körbefordult, Cordelia próbálta elképzelni, hogy milyen lenne méretre igazítva a ruha. Nem találta túl lenyűgözőnek a végeredményt, bár ennek kevésbé a ruha volt az oka, sokkal inkább a rosszul felvitt smink, a túl rövid haj és az általános ügyetlenség, ahogy a lány mozgott, nagy mozdulatokkal, a legkevésbé sem elegánsan. Fejben hozzárakta azért a megfelelő sminket és frizurát a ruhához, és úgy ítélte, hogy azokkal együtt tűrhető lenne a végeredmény. - Megvesszük, de nézünk utána még egyet. Menj, igazíttasd magadra, és gondold át, hogy mit akarsz!
Cordelia egy pillanatra látta az unokáján, hogy meg akar szólalni, azután meggondolta magát, és követte a bolt tulajdonosát. Kissé csalódott volt, amiért alig funkcionált többként tökéletlen manökennél, de nem tervezett könyörögni ellenvetésekért. Amúgy is az volt a terve, hogy kettesben marad Ms. Averyvel rövid időre, hogy kikérdezze néhány dologról. Teljesen érthetőnek látta volna a részéről, ha már lemondott volna Theodoreról, de reménykedett még valamennyire, hogy meg tudja győzni. A próbafülkéhez sétált, és közelebb hajolt.
- Drágám... szeretnék megbeszélni egy dolgot, kettesben. Gondolkoztál már azon, hogy kihez mennél hozzá a Roxfort után?- félt a választól, de tudni akarta, hogy mekkora kárt okozott Theodore azzal, hogy rávetette magát az első lányra, aki széttette előtte a lábát. Fogalma sem volt róla, hogy ez fog történni, még kicsit örült is menye halálának, ami új lehetőségeket nyitott meg előtte, és emiatt nem figyelt eléggé a felmerülő problémákra.