Remus Lupinban nincs semmi különleges - kivéve persze, ha nem számoljuk azt az aprócska szőrös izét, amit ott lapul benne. Tipikusan az az ember, aki nem szereti a feltűnősködést, inkább a háttérben meghúzódva figyeli az erre a feladatra sokkal alkalmasabb emberek - például legjobb barátja, Sirius Black és James Potter - ténykedéseit.

Remus az a fajta, akire a macskádat meg a szobanövényeid öntözését bíznád, amikor elmész egy hétvégére üdülni. Az, aki kétszer csekkolja, hogy lekapcsolta-e a gázt, vagy az elosztót mielőtt elhagyja a házát. Tudjátok, az a fajta finomkodó, barátságos ember, akit ha bármiről kérdezel úgy csűri-csavarja a dolgokat, hogy az a legkevésbé se legyen hazugság, de csak a minimális fájdalomküszöböd érje el.

Remus Lupin legnagyobb erénye a hűség, és az ambíció, ami a prefektusi jelvényhez vezetett. Nagyon büszke rá, hiszen egy nap majd auror lesz, méghozzá a legkiválóbb. Találkozott már veszélyes dolgokkal élete során, minden megvan benne ahhoz, hogy a Minisztériumnál dolgozhasson. És ha nem auror, akkor majd a Varázslény Felügyeleti Főosztály magasrendű alkalmazottja.

Holdsáp félénk, egy kicsit talán szánalomra méltó is, ahogy ott áll ruhátlan, lesoványodva, bámulva a Szellemszállás repedt tükrébe, nézve meggyötört arcát, és a friss, nyílt sebhez hasonlító karmolást, ami a mézbarna szemöldökétől az álláig húzódik.

Holdsáp gyenge, és könnyen fárad, szinte bárhol képes lenne elaludni, a koncentráció pedig csodaszámba megy nála. De legfőképp dühös, mert tudja, hogy ez az állapot nem múlandó, sosem csillapodik, csak egyre nagyobb benne a farkaséhség, és ki tudja, hogy mikor jön majd el a pont, amikor valaki életét ő fogja megpecsételni. És egyszerre szereti és gyűlöli magát, de leginkább a farkast, ami minden nap minden percében ott vonyít a bordái közé szorulva arra várva, hogy a telihold megforgassa a kulcsot a szívében, és kiengedje a fenevadat.

A Lupin családfát egészen sokáig lehetne nyújtani, tekerni, hiszen a Lupinok ott vannak - valamelyik nagyon poros fiúk, legeslegmélyén - az aranyvérű családok hosszú listáján. Valahova az 1600-as évekre lehet őket visszavezetni, Franciaországba, ahol egy Ruben Ruboux nevű férfi havonta egyszer farkasként vonyított a holdra. Azt hiszem a franciáknak külön mítoszuk is van erről a szerencsétlenről. A felesége, Genevive LeBour - aki maga is boszorkány volt - viccesen (Rubennek lehet nem volt akkora poén) mindig “lupusnak” becézte férjét, ami latinul annyit tesz, hogy “a farkas”. Ez a becenév annyira rajta maradt, hogy közös gyermekük Finnegan, már a Lupin vezetéknevet kapta meg. Finnegan és öccse, Bastien felnőtt korukban emigráltak Angliába, mert azt hallották, ott nem vadásznak oly nagy mértékben a varázslókra, és a boszorkányokra, mint Franciaországban, illetve az sem tett jót polgári életüknek, hogy apjuk titka kiderült a muglik előtt, és tűzzel-vassal üldözték őket, nem csak a faluban, de szinte már az egész országban.

Finnegan és Bastien még tartották magukat ahhoz, hogy ne álljanak össze muglikkal, tekintettel arra, hogy nem voltak szép emlékeik a varázstalan emberekkel kapcsolatban, így mindketten aranyvérű boszorkányokat vettek feleségül, egy ikerpárt az Abott családból. Finnegan és Rosa három gyermeket hoztak a világra, de mindegyik kviblinek született, így ők elvágták magukat attól, hogy konkrétan emlegetve lehessenek a nagy múltú aranyvérű családok között. Bastien és Elizabeth öt gyermekéből viszont csupán az egyikből hiányzott a mágus vér szikrája.

Heptibah, Wulfric, Edmond és Harmonie nagy tetteket vittek, vagyis vihettek volna vissza, hogyha a családon nem ült volna átok - legalábbis Ruben szerint. Heptibah tizenegy évesen meghalt sárkány kórban, Wulfric nagy szerelme nem egy nő volt, hanem a kviddics, - legalábbis annak egy korai változata - és halálát is ebben lelte. Csúnya baleset volt, annyi szent. Edmond és Harmonie, akik sosem voltak oda a szüleik aranyvér mániájáért pedig, mindketten muglik mellett találták meg a boldogságot.

Edmond egy Beverly Springs nevű varrónőt vett feleségül, beavatta a mágia rejtelmeibe, és annyira szerette, hogy kismillió Lupin gyereket potyogtattak erre a világra. A családfa itt komolyan a homályba vész, vagy leginkább kiolvashatatlan, mert a Lupinok az évek alatt annyira eljelentéktelenedtek, hogy az Abottok talán már azt is elfelejtették, hogy valahol a családfa tetején találkoztak velük. Szó szerint, aki eljut eddig az aranyvérűek kutatása kapcsán, már arra se tud figyelni, hogy ráborítja-e a kihűlt kávéját az amúgy is összegyűrt pergamenre.

Valahol aztán a világra jött Lyall Lupin, aki egy igazán jelentéktelen kis ember volt, valahol a varázsló társadalom körme alatt. Semmiben nem volt igazán kiemelkedő, nem vitt véghez nagy tetteket, és nem adott olyan dolgot a világnak, ami megismételhetetlen lett volna. Feleségül vette a mugli Hope Howellt, akivel kispolgári életet élnek azóta is egy Angol kis faluban, és nevelgetik a fiukat, Remus John Lupint, akiben viszont több minden lakozik a múltból, mint gondolná.

Egy minimum 300 szavas, de kötetlen élettörténet, amiben az alkotó fantáziát lát. Amennyiben a karakter valamilyen rangot visel, vagy ezt igényli (auror, a Rend tagja, vagy halálfaló) ez képezze a részét, mindenképp kerüljön magyarázatra. Ugyanez vonatkozik mindazokra, akik képességeiket születésük után szerezték, lsd. animágusok, és azokra, akikkel együtt született, lsd. részben vélák, látók. Valamint kérjük, hogy ha patrónussal rendelkeztek, azt is említsétek meg az előtörténetben, hogyan tanultátok meg ezt az igen nehéz varázslatot! Az előtörténet ezen minősége kihat a rangokra, így a bírálat után egyből elérhetőek, amennyiben az előtörténet alátámasztja.