Csendben, levegőt sem állok a sötét tanterem sarkában, miközben a lépések elvesznek az éjszakai folyosón. Évek teltek el azóta, hogy utoljára büntetőmunkára kerültem, és nem tervezek ezen változtatni a hetedik évem alatt sem, különösen nem valami ennyire értéktelenért. A fiú, akivel az elmúlt két órát töltöttem, nem bizonyult a legkevésbé sem érdekes időtöltésnek, kifejezett erőfeszítésnek éreztem azt tettetni, hogy tényleg élvezem, amit csinál, még úgy is, hogy egyáltalán nem tartott sokáig az egész. Hosszú távon talán kifizetődik az egész, talán a könyv, amit hozott nekem a zárolt részlegről, hasznos lesz, de megvannak a kétségeim.
Nem is tudom, hogy mit tervezek találni ebben a viharvert, régi rúnatan tankönyvben, ami valószínűleg nem tartalmaz semmi igazán érdekeset, hasznosat kutatásom fő tárgyáról. A legérdekesebb dolog talán az a néhány régi, hieroglifákkal készült sor lesz, melyeknek lefordításáról az író az előszóban tett ígéretet. A Resacratio persze valószínű nem tűnik fel benne, még darabok sem, amit használhatok. Azért remélem, hogy nem lesz teljesen haszontalan ez az út.
Elfojtok egy káromkodást, ahogy a pince felé vezető lépcső aljának irányából zajt hallok, és bármennyire az lenne az úti célom, kénytelen vagyok tovább indulni a földszinti folyosón, ami a Nagyterem mellett vezet el. Akár a házam valamelyik prefektusa, akár a kvibli van ott lent, nem kockáztatok meg semmit, és még ha könnyen lehet, hogy sikerülne kivágnom magam az egészből, a gondolat, hogy tartozzak valakinek, a legkevésbé sem vonzó. Talán annyira sem, mint a hosszú büntetőmunka és rengeteg házpont elvesztése, ami jó pár ajtót bezárna előttem. Tartozni valami beképzelt rusticusnak a legmegalázóbb dolgok egyike lenne, amit el tudok képzelni, és előbb feküdnék le újra ezzel az idiótával, mint hogy vállaljam.
Túl későn lassítok hozzá, hogy időben meghalljam a halk lépteket, csak annyira van időm, hogy lelassítsak, hogy ne ütközzek bele a velem szembejövő lányba. Fejben szinte azonnal lehetőségek tucatjait zongorázom végig, számba véve az összes női prefektust, és hogy melyikükkel milyen módszer működni; eggyel lefeküdtem, egy valószínű örülne ennek a lehetőséggel, kettővel közeli viszonyban vagyok, egy tartozik nekem, az egyik kedvencem pedig az a lány, akitől talán el tudnék menekülni annyival, ha elmondanám az igazság egy részét, és esetleg felajánlanám neki, hogy belelapozhat a könyvbe. Nos, a többieket kénytelen leszek elkábítani- félig húzom csak elő a pálcámat, amikor rájövök, hogy egy másik tilosban járóval hozott össze a sors. A hollóhátas évfolyamtársamnak talán még trükkösebb lesz visszajutnia a tornyába, mint nekem.
- Erre gyere! Gyorsan!- nem ismerem túlzottan a lány személyiségét, de tudom, hogy sokan gondolnák, hogy mások kiadása megmentené őket a büntetés egy részétől, úgyhogy megfogom a csuklóját, és a fojtott hangú magyarázat után magam után húzom. Ha valamikor, most kifizetődik az, hogy engedtem annak a sokszor tilosban járó ötödikes lánynak, hogy a klubhelyiségben az asztalunkhoz üljön, úgyhogy célirányosan a kapafogú, házsártos vénasszonyt (féltrollt?) ábrázoló portréhoz megyek, és félrehúzom azt.
A pókhálókat és a teljes sötétséget elnézve tartom magam ahhoz, amit akkor mondtam neki arról, hogy találhatna kellemesebb helyet is a légyottjaihoz, de most tökéletes menedék lesz. Beterelem Malumot, és ha hajlandó bemenni előttem, utána lépek, és magunkra húzom a még mindig mélyen horkoló festményt. Egy csendes bűbájjal lenémítom a kis, ablaktalan folyosót, és fényt gyújtok a pálcám végére. A rejtekhelyünk másik fele egy hasonló helyen vezet ki, de emlékszem rá, hogy az a portré hol van, úgyhogy biztos nem ott fogunk kimenni, a kastély jóformán összes fényforrását ott helyezhették el.
- Drágám, már órák óta takarodót fújtak. Baj lesz, ha elkapnak itt téged.- a hangomba bújtatott kedvességgel egy kicsit elterelni igyekszem a figyelmet arról, hogy én sem vagyok prefektus, és semmiképpen nincs jogom hozzá, hogy kint legyek éjjel, de persze, ez a legkevésbé sem számít, amíg nem kapnak el. Amúgy nem túl nagy titok, hogy miért lehetek most a klubhelyiségen kívül, sokkal érdekesebb kérdés, hogy ez a szegény, szerencsétlen teremtés miért nem az ágyában fekszik, átbőgött párnába fúrt arccal.
Mindig láttam valami irigylésre méltót a vörös hajban, ami rajtam természetesen bármilyen hosszal és frizurával meglehetősen ostobán nézne ki, és van valami enyhén vonzó a lány hozzá tartozó, ártatlannak kinéző arcán, de itt ki is merült bármi, amit érdekesnek tartottam valaha Poppy Malumban, legalábbis nyárig. Nem volt más soha, csak egy félvér, egy impuri, aki szorgalmasan és kitartóan magol, jó jegyeket szerez, tud válaszolni az órával kapcsolatos kérdésekre, de ennyi. Az incesztussal kapcsolatos híresztelés róla azután átértékelte ezt, akár erőszak áldozata volt, akár önként engedte a combjai közé a nagybátyját, de szegény lány elmulasztotta a tökéletes lehetőséget rá, hogy új cursus legyen ebből. Lehetett volna ő a szegény, ártatlan lány, akit a nagybátyja megerőszakolt, és szimpátiát érdemel, mert megtört. Lehetett volna az erős, felnőtt nő, aki túltette magát, nem törték meg, bármilyen klisés, működő lehetett volna. Még azt is felvállalhatta volna, hogy ő döntött így, ő akarta ezt, akár így van, akár nem, ez a nyers, brutális őszinteség (vagy az őszinteség látszata) sokak számára vonzó lehetett volna. Neki, amennyire tudom, nem sikerült mást hoznia ebből, csak az idegileg labilis, agresszív és provokálható lányt, aki az olyan szomorú és érdektelen embereknek, mint Goyle, szórakozást biztosít, mielőtt letelnek roxforti éveik, és rájönnek, hogy mennyire hiányoznak azok a roxfortos eredmények, amiket elmulasztottak megszerezni. Poppy Malum egy földön fekvő, sebzett állatka, amibe még bele-bele lehet rúgni, látszólag büntetlenül, de persze, bármit gondolok róla, nem vagyok az a fajta, aki ezt teszi. Semmi hasznom nincs belőle, és bármilyen ritka, azok az állatkák néha érintetlen emlékekkel felállnak a földről. Minek kockáztatni? Előveszek egy cigarettás dobozt a belső zsebemből.
- Kérsz? Itt leszünk egy ideig, drágám.

A hideg verejték gyöngyözőn folyik végig arcomon, ahogy levegő után kapkodva térek magamhoz. Az utóbbi időben újra gyakran látom őt álmaimban... Pedig már azt hittem, fellélegezhetek. De az illúzió drága mulatság, mint tudjuk.... és azt saját tapasztalatból mondhatom, hogy hiába édesen mámorító az íze, mégsem éri meg a delírium csalfa nedűjét kortyolni. Vagy ha valaki botor módon veszi a bátorságot, hát keserűen csalódni fog... Ahogy én is... A mostani álom tulajdonképpen épp attól vált fájdalmassá, hogy nem volt benne semmi drámai. Semmi élesen kínzó. Sőt... élvezetes volt és örömteljes... Azon ritka alkalmak egyikét idézte fel, amikor valóban élveztem, amit Simon művel velem. Mert ilyen is volt... De erről persze nincs kivel beszélnem. Mégis kinek vallanám be, hogy ugyan fájt, amikor magáévá tett, előtte azért nem egyszer nedvesedtem be vágytól izzva. Tizenhárom voltam csupán, semmit sem tudtam erről az egészről, amikor először történt meg közöttünk a dolog. Fájt, zavarba ejtett, és leginkább félelmet keltett bennem az első pár évben, valahányszor azt művelte velem.... de amikor tizenöt voltam, és az alkalmak egyre sűrűbbekké váltak, nos... be kell vallanom, hogy az utolsó porcikámig kívántam őt, és közben mégis tele voltam viszolygással. Hogy hogy lehetséges, hogy az undor és a kéjvágy egyszerre legyen jelen egyazon porhüvelyben, azóta sem tudtam megfejteni... de így volt... így éreztem... és most is így érzek... a lelkembe égett emlékképek újraélése után. Zaklatottan ülök fel az ágyban, majd húzom el a függönyt, bízva abban, hogy senkit nem ébresztek fel. Nem akarom, hogy hálótársaim felfigyeljenek rám, így is épp elég figyelem övezett az elmúlt másfél évben. Sietősen kapom magamra az éjszín éjjeli köpenyt és a cipőmet, hogy aztán a puhatalpú surranóban a lehető leghalkabban távozhassak.
Bár amikor távozom a hálóteremből, és a klubhelyiségből, még nem tudom, merre visz a lábam, de pár perc múlva jóval tisztább lesz a kép, ahogy a csigalépcsőn suhanok lefelé. Ösztönösen indulok meg a szükség szobája felé vezető folyosón, amely jó ideje egyetlen menedékemmé vált itt, a Roxfortban. A sors iróniája, hogy épp Simon írt egyik levelében nekem erről a helyről, aminek korábban a létezéséről sem tudtam. Égető érzés belegondolni, mennyi minden változott azóta, mióta először fedeztem fel a szobát, amit kedvem szerint változtattam vásznam témájává pusztán a gondolat erejével. Varázslatos volt, ahogy egyik napról a másikra változott csillagos rétté, narancsvörös naplementés domboldallá, vagy épp misztikus tóparttá a szoba, ahol talán eddigi legszebb képeimet festettem. Nyaranta aztán  büszkeség volt megosztani az élményt Vele... és csakis Vele... aki művész létére valóban érdemben tudta értékelni alkotásaimat.
A legjobb az egészben az volt, hogy - ahogy most is - elég volt ecset, paletta, festékek és vászon nélkül betévednem a szobába, és minden eszköz a rendelkezésemre állt, majd a szoba meg is őrizte számomra a festményeket, így rejtegetnem sem kellett őket a diáktársaim elől. Az utolsó tanítási napon feltűnés mentesen tettem el aztán a mappámba, így soha, senki nem látta, mit is alkottam egész évben titokban, a kastély falai között. Ez volt az én menedékem... és bár alig másfél év alatt az eddigi életem teljesen összeomlott, ez mégis megmaradt belőle... és sok más egyéb mellett ezt is Simonnak köszönhettem...
A sötétben egyre lelkesebben haladtam dédelgetett célom felé, önkéntelenül is meg-megsimítva az évszázadok alatt egyenetlenné vált, helyenként göcsörtösen érdes falat, mely annyi mindennek volt szemtanúja, amit mi, fiatal lelkek elképzelni sem tudtunk. Máskor volt annyi eszem, hogy egy kiábrándítóbűbájjal biztosítsam rejtekem zálogát, de ez alkalommal a spontán vezettetés miatt erről elfeledkeztem. Mindez nem csoda, tekintve, hogy az utóbbi időben milyen összeszedetlen és zaklatott voltam. Kész csoda, hogy az érzelmi hullámvasút, amin jóideje részt veszek, még nem látszik meg annyira a jegyeimen. Bár ha jobban belegondolok, talán a legutóbbi bájitaltan dolgozatom azért lehetett volna kiváló is, ha jobban oda tudok koncentrálni, és nem Simon jár az eszemben. A szétszórtság részemről ezúttal azonban egészen komoly következményekkel járhat, és ezzel csak akkor szembesülök, amikor rájövök, hogy az egyik lépcső önállósította magát, és egészen máshová vezet, mint azt gondoltam. Azt hiszem, túl rég volt már, hogy felkerestem az én rögtönzött műtermemet, ezért tévedhettem most el... De nem is ez a legnagyobb gond, hanem hogy ahogy bizonytalanul lépkedve próbálom kitalálni, hol is lehetek, akaratlanul is belegyalogolok valakinek az aurájába.
- Erre gyere! Gyorsan! - hangzik el a halk kérés, avagy ha belegondolok, inkább hangzik utasításnak, de ezzel e pillanatban nem számolok. Figyelmem sokkal jobban megragadja, ahogy az illető megragadja a csuklómat. Zavartan rántom ki a kezéből csuklóm, mert borzasztóan zavar, ha bárki akaratom ellenére ér hozzám.
Bár legszívesebben faképnél hagynám, ekkor a távolból léptek zaját hallom, és mivel nem akarom, hogy éjszakai kóborlásomnak híre menjen, ezért bólintok egyet és inkább követem a lányt, akit most már a sötétben is felismerek jellegzetes, rövid szőke hajáról. Cassandra Mulciber. Sok közünk nem volt egymáshoz, hiába vagyunk évfolyamtársak. De azt még a távolból is sikerült leszűrnöm róla, hogy nem tanácsos vele ősszeszűrni a levet...Volt valami a tekintetében és a hanghordozásában, ami egyébként kifejezetten irritált. A beképzeltség, sznobizmus, behízelgés és ravaszság oly elegye sugárzott belőle, ami egyáltalán nem volt ínyemre, most mégis ez utóbbi kvalitásának köszönhetem, hogy a vén csoroszlyát ábrázoló festmény mögött búvóhelyre lelhetek a társaságában.
Mulciber utánam bújik be a meghittnek aligha nevezhető, koszos porfészekbe, vagyis - jobban megnézve - inkább folyosóra. Mondjuk a helyszín ellen nincs sok kifogásom, sosem voltam igazán finnyás, és a pókoktól sem féltem soha. A mardekáros lány gyorsan megteszi a megfelelő óvintézkedéseket, majd világosságot is csal a pálcája végére, így én ettől ezúttal eltekintek.
- Drágám, már órák óta takarodót fújtak. Baj lesz, ha elkapnak itt téged.
Íme a jól ismert behízelgő modor. Hát nem kellett sokat várni rá... sejtettem, hogy így lesz.
- Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.... Drágám - jegyzem meg kissé feszülten, hisz nem szeretem, ha kioktatnak, mint valami pisist. Azt meg aligha veszem be, hogy valóban érdekelné a sorsom, és bármilyen szinten is aggódna értem. Mégis miért tenné? Egyáltalán nem ismerjük egymást, talán ha összesen két mondatot váltottunk az elmúlt hét év alatt... Ám ez a helyzet most szándékunk ellenére változni látszik, ahogy a sötét, barátságtalan térben pislogunk egymásra, akárcsak két elveszett, éhenkórász kóbor macska.
- Kérsz? Itt leszünk egy ideig, drágám - kínál meg cigarettával aztán Mulciber, aki mogorva viselkedésem ellenére láthatóan még nem tett le arról a szándékáról, hogy a lehető legkevésbé kellemetlenné tegye ezt az egyébként roppant indokolatlanul létrejött helyzetet.
- Milyen figyelmes tőled... és roppant találó.... hisz ha már úgyis együtt szívunk itt, legalább legyen benne némi élvezet is, nem? - válaszolom, miközben a Cassandra kezében tartott könyvet vizslatom.
- Nocsak, nocsak... nem is tudtam, hogy ennyire rajongsz a rúnaismeretért... Csak nem a jövő héten esedékes házidolgozathoz kell ez a... ritka... zárolt példány? - kérdezem kíváncsian megvillanó tekintettel. Bár blöffölök, és egyáltalán nem lehetek biztos benne, hogy a könyv valóban a zárolt részlegről való, a zsigereimben érzem, hogy a megérzésem helyes. Hisz mi másért kóborolna a kihalt folyosókon az éjszaka közepén Cassandra Mulciber, ha nem azért, hogy illegális tudás birtokába jusson? Ez tökéletesen passzol a távolból róla alkotott képemhez....

Muszáj mosolyognom, ahogy a lány kikéri a megszólítást, de ezen kívül nem adom más jelét, hogy mennyire szórakoztató, hogy ilyen könnyen a bőre alá lehet jutni. A legtöbb aranyvérű, legalábbis a jobb családokból, már egészen fiatalon megtanulja, hogy nem szabad ennyire könnyen megmutatni, ha nem tetszik valami, de persze, Malum valami egészen mást kapott a családjától jó nevelés helyett. Persze, ez részlegesen egészen biztos, hogy annak köszönhető, hogy már több rétegnyi türelmet lenyúzhattak róla a Goyle-félék, a sanda megjegyzések, ferde pillantások, amiket kapott. Nem lehet könnyű, bár őszintén szólva szívesen cserélnék vele, neki nincs más dolga, csak újra kell építenie a karakterét, és rengeteg különböző útvonalat választhat hozzá.
Nem reagálok arra az egyébként természetesen valós észrevételre, hogy nem szabadna a Roxfort szabályai szerint itt tartózkodnom, de a szabályok természetesen csak azokra vonatkoznak, akik hagyják, hogy a megszegésükért járó szankciókkal sújtsák őket. Én természetesen nem tartozok azok közé, akik büntetőmunkába szoktak kerülni, ahogy azok közé sem, akik magyarázkodnak a tetteikért. Azt persze nem értem, hogy miért kell támadásba átmennie, ha zavarna, hogy ilyenkor a folyosókon mászkál, hagytam volna, hogy a prefektusok, vagy rosszabb esetben Filch elkapják.
Még szélesebbre szalad a mosolyom, miközben beleszívok a cigarettámba, és a levegőbe, kissé a lány fölé fújom a füstöt. Persze, hogy ismeri az összes könyvet, persze, hogy bemagolta a könyvtár katalógusát, még azokat a könyveket is megtanulta, amikhez egyébként semmi köze nem lenne, mert nincs engedélye olvasni őket. Vagy lehetséges persze az is, hogy kizárásos alapon tudja, nem tudom, hogy Malum mit csinál, de az átlagos hollóhátasok gondolom felesleges dolgok bemagolásával űzik el a rossz érzésüket.
- Ó, drágám, azt a dolgozatot már megcsináltam. Ha vannak kérdéseid, szívesen segítek benne.- persze, ez is csak blöff, még ha választottam is már témát, és meg is írtam a fejezetcímeket, ezerszer fontosabb dolgaim voltak annál, mint hogy határidő előtt fejezzek be valamit, amiből nincs közvetlen hasznom. Közeleg a határidőm vége, és az a határidő nem egy rosszabb jegyet vagy némi pontlevonást fog szülni, ha kicsúszok belőle. Rengeteg ember van még mindig, aki a legfontosabb problémájának gondolja valaha a dolgozatokat, és a határidőket.
Néhány másodpercig gondolkozok rajta, hogy mit hazudjak, érdemes-e bármit hazudnom a könyv eredetéről, de belegondolva kétlem, hogy számít. Még ha Sub Rosa történt is a könyv megszerzése, még ha nem is szabadna nálam lennie, és a könyv eredeti tulajdonosa nem is adhatta volna tovább, ez nem valami olyasmi, amivel tényleg meg lehet zsarolni. Egy hazugság csak felnagyítaná az egész dolog jelentőségét, és akkor aztán elkezdene utánanézni. Nem tudom, hogy mennyire okos, hogy rájönne-e bármire, de az biztos, hogy rengeteg szabadideje lehet szociális élet hiányában, és nem akarom, hogy erre fordítson belőle.
- Igen, zárolt részleges könyv, kölcsön kaptam egy prefektustól, akivel randevún voltam nem olyan régen. Egyébként mindenképpen próbáld ki a rózsaszín habos fürdőt, ha egyszer te is bemész a prefektusi fürdőbe, hihetetlenül felfrissít. Majdnem olyan, mint otthon.- fogást váltok a könyvön, amiről remélhetőleg teljesen eltereltem a figyelmet. Nem zavar a legkevésbé sem, ha helyette azt hiszi, hogy annyira sokat jelent nekem a tudás megszerzése, a jobb jegyek, hogy csak azért lefekszek valakivel, hogy megszerezzek egy ritka könyvet. Egyáltalán nem teremtene semmi olyasmit, amiről nem akarnám, hogy a részemmé váljon.
Végignézek a lányon jobban, de nem látok rajta semmi jelet arra, hogy vajon milyen okból kóborolhat ilyenkor kint. Valahogy nem tűnik annak az éjjeli légyottos embernek, főleg, hogy a nagybácsis történet, meg főleg az, hogy milyen módon kezeli, rengeteget ronthatott a fiúk szemében a megjelenésén. Ő inkább tűnik annak az ártatlan préda típusnak most, nem elég magabiztos ragadozónak, prédaként pedig nem fog már érvényesülni, mert újságcikkek és bírósági végzések tanúskodnak róla, hogy ezt a prédát már elejtették.
- Drágám, tényleg vegyél egy cigarettát! Nem fog megártani, ha pedig a fogaidért vagy a leheletedért aggódsz, szívesen megmondom majd, hogy én mit használok rá. Aztán megbeszélhetünk bármit, akár ezt a könyvet is, ha annyira érdekesnek találod. De nincs ebben semmi igazán rendkívüli, rengetegen járunk randizni éjjelente. Te viszont nem randizni indultál el, ugye, drágám?- a legtöbb lány még alváshoz is több sminket használ, úgyhogy egyszerűen lehetetlen, hogy valaki, akinek ennyire durván belegázolt valami undorító alak az önbizalmába, így indulna neki egy éjjeli együttlétnek.

Merlinre, hogy hogy ki lehet kergetni a világból ezzel az önelégült somolygással, amit most Cassandra arcán látok felvillanni. Komolyan, ez a lány egy pillantásával képes azt éreztetni, hogy mindent is jobban tud mindenki másnál...
- Ó, drágám, azt a dolgozatot már megcsináltam. Ha vannak kérdéseid, szívesen segítek benne - jegyzi meg cseppet sem szerénytelenül. Vele ellentétben nekem nincs szükségem arra, hogy előadjam magam, mert én tényleg elkészültem már a dolgozattal, amit a viking rúnák keletkezéséről írtam. Sokat dolgoztam vele és elégedett is vagyok a végeredménnyel, noha beadásig még biztosan át fogom olvasni néhányszor, és ha úgy látom jónak, kiegészítem még egy két érdekességgel, feltéve, ha addig találok még ilyeneket a könyvtárban. A házidolgozatok mindig is az én terepem voltak, hisz nagyon is szeretek írni, és ilyenkor adózhatok az egyik kedvenc tevékenységemnek, ami nem más, mint találni egy csendes kis helyet a könyvtárban és akár egy egész napig elmélyedni az egyes tanok rejtelmeiben. A rúnaismeret eleinte nem tartozott ugyan a kedvenc tárgyaim közé, de szép lassan megtanultam értékelni, és ma már egyenesen lenyűgöz a mágia ezen ága...  hisz hogyan is viseltethetnénk közönnyel ama ténnyel szemben, hogy varázslófelmenőink már a 8. század hajnalán mesterei voltak ennek a módszernek.
- Igazán kedves tőled, de nincs szükségem segítségre... - válaszolom laza vállrántással, kihagyva a tényt, hogy én is elkészültem már a dolgozattam, mert ahogy más egyéb, úgy ez sem tartozik rá. Mulciber pontosan annak a fajta embernek tűnik nekem, akinek ha bármi lényeges, vagy akár lényegtelen információt elárulsz magadról, bizonyosan visszaél vele és a saját előnyére fordítja a megfelelő helyzetben. Olyannak, akinek nem számít, kin gázol át és milyen eszközökkel, csak neki sikerüljön előrébb jutnia. Mindig is megvetettem ezt a fajta alakoskodást, az önelégültséget és a felsőbbrendűség leplezetlen megnyilvánulását. Az pedig, hogy minden egyes mondatában ledrágámoz, mint valami leereszkedő dáma, nem segít az ellenszenvem leküzdésében.
Amikor elmeséli, hogyan is szerezte a könyvet, ösztönösen összefonom a karjaim a mellkasom előtt. Ha valamire nincs szükségem, az az, hogy randihelyszín tippekkel bombázzanak éppen engem, akitől nem is állhatna távolabb bármilyen diákszerelem... Hisz hogyan is nézhetnék rá bárkire is, azok után, amik Simonnal történtek közöttünk... Merő lehetetlenség már csak a felvetés is.
- Nem vagyok az a pancsolós fajta... - zárom rövidre a kérdést ironikus mosollyal pontot téve a mondat végére. - De azért köszönöm a tippet... Ha a közeljövőben mégis leküzdhetetlen ingerenciát éreznék a rózsaszín habos fürdő iránt, majd élek a lehetőséggel - teszem hozzá továbbra is mosolyogva, mert ezen a ponton már igazán kezdek jól szórakozni a helyzeten. Mekkora szerencse, hogy összefutottam Cassandra Mulciberrel, aki itt, az éjszaka közepén, egy koszos, sötét folyosón azon nyomban megoldást talál életem minden problémájára... Mily áldás ez a lány... nem is tudom, hogyan érdemeltem ki azt a véletlen kegyet a sorstól, hogy összesodort bennünket.
Az újabb bátorításra határozottan a doboz után nyúlok és kihúzok belőle egy szálat, majd a pálcám végére halk lumos kíséretében csalok lángot. Ha Cassandra is rágyújtana, úgy előzékenyen gyújtom meg a saját szálam után az övét is, elvégre ez a legkevesebb azok után, hogy a magánéleti vonal után immár életmód tanácsokkal is kész ellátni.
- Valóban nem szándékoztam találkozni senkivel - direkt nem használom a randizni szót, amit mindig is annyira idegesítőnek találtam. Beszéd közben finoman megcsóválom a fejem, majd mélyet szívok a dohányból, hogy aztán lazán kifújva, elegáns karikák formájában engedjem szabadjára a füstöt.
- Ami azt illeti, egy magán projektemen akartam dolgozni, de úgy látszik, máskorra kell időzítenem a dolgot... - válaszolok kitérően, mert ha valami, hát olyan naiv biztosan nem vagyok, hogy Mulciber orrára kössem éjszakai kóborlásom valódi okát.
- Na és hogy látod? Megérte a könyvért hozott áldozat? - terelem vissza csak úgy mellesleg a szót az ő mai légyottjára. Hogy valóban áldozat volt-e a részéről a dolog, vagy sem, csak ő tudhatja, bár a rezignált hangszín, amivel említette, arra enged következtetni, hogy inkább feladat lehetett számára a prefektus elcsábítása, mintsem valódi élvezet.