Lucius Malfoy minden elemében megbotránkoztató. Megbotránkoztató a sétapálca, amit mindig az ujjai között forgat, felhívva társasága figyelmét a hideg ezüstkígyóra, ami a tenyerében pihen. Megbotránkoztatóak a ruhái, amik láthatóan drágák, illetlenül gyorsan követik a francia divatot, jóval megelőzve az angolt, és felháborító, ahogy magára vonzza a fiatal hölgyek tekintetét. Illetlen az a mosoly és az a magabiztosság, amivel a nála idősebbekkel, nála jobbakkal beszél, ahogy a Roxfortból alig kilépett fiúcska máris családfőként tetszeleg. A legilletlenebb persze, talán az, ahogy alkudozik, ahogy nem átall több évtizedes megegyezéseket felmondani, ahogy nem rest visszavonni azokat az ígéreteket, melyeket szegény, betegeskedő apja jóindulatúan tett más családok fejeinek.
Udvariassága ellenére Lucius meglehetősen kellemetlen társaság, aki folyamatosan kijavít másokat, a szavukba vág, hosszan magyaráz nekik részletesen olyan dolgokról, amiket bizonyára értenek, és általánosságban mindent megtesz érte, hogy a legragyogóbb és legfeltűnőbb ember legyen a helyiségben. Látszólag ok nélkül is szeret mások fölé keveredni, bemutatni másoknak, hogy ellentétben szerény szüleivel, ő a legkevésbé sem rest apróságokban is kiállni az igazáért, és ragadozószemélyiségének köszönhetően már két év alatt látható eredményeket ért el a Malfoyok kereskedelmi cégének felvirágoztatásában. Ellentétben Abraxasszal, Lucius egyáltalán nem hangoztat semmilyen álláspontot a muglik és mugliszületésűek értékeiről, bár az ellenkezőjét sem igazán emeli ki.
A felszínen műveltnek tűnő, és viszonylag szép roxforti eredményekkel záró Lucius valójában elsősorban magabiztossággal és arroganciával pótolja a valódi tudást, sűrű jéghegycsúcsként összesűrítve minden tudást, megakadályozva mindenkit abban, hogy benézzen a vízfelszín alá. Bár igyekszik visszafogni magát, kifejezetten bosszantja, ha valaki ráébred erre, de műveltsége ápolása helyett tereléssel és a vita szabályainak megszegésével szokott felülkerekedni ellenfelein. Közeli ismerősei közül sem mindenki jött rá a hiányosságaira, annak a legfeljebb egy-két alkalomnak pedig ritkán tulajdonítanak nagy jelentőséget; Lucius kifejezetten utálja még mindig Roxfortba járó, nála jóval intelligensebb húgát, akire irigy, hasonlóan ahhoz a mugliszületésű lányhoz, aki rendszeresen fölé tudott kerekedni szinte minden roxforti tárgyból.
Bár látszólag osztja rengeteg aranyvérű véleményét arról, hogy milyen a helyes viselkedés, Lucius mélyen megvet minden hagyományos értéket, helyes viselkedési formát, különösen azokat az embereket, akiknek végigegyengetik az útját, és nem választanak maguknak. Még ha nem is kedvel valakit, kifejezetten tetszik neki, ha egy ember hajlandó lelépni arról az útról, amit kijelöltek neki, és próbál saját életcélokat kialakítani. Talán semmit nem vet meg annyira, mint a pozitív diszkriminációt, amit a mugliszületésűek sikereinek fő okaként lát, és ami szerinte hipokrata módon az összes eredményükért felel.
Lucius elsődleges motivációja a kisebbségi komplexusa, amivel az apja, a grindelwaldi háborúk hőse továbbra is árnyékában tartja őt, még évekkel azután is, hogy fekvőbeteggé vált. Generációja halálfalói közül talán az egyik legambiciózusabbként folyamatosan igyekszik fölé emelkedni mindennek és mindenkinek, folyamatosan próbálja elérni, hogy a Sötét Nagyúr tisztelje őt, még ha látszólag magabiztosságot mutat abban, hogy már eleve rendelkezik ezzel a tisztelettel. Szinte teljesen amorális a gyakorlatban, elméletben pedig nagyon könnyen, nagyon gyorsan nagyon kényelmes indokokat tud kreálni bármilyen tetthez, amit elkövet.
Hibái ellenére Lucius tényleg fontosnak érzi azokat az embereket, akik körülveszik. Távolságtartása ellenére fontos neki húga jövője, és nem igazán tagad meg tőle semmit, amit kér, még ha szinte menekül is a társaságából, hogy elkerülje a szembesülést saját szellemi alsóbbrendűségével. Még ha nem is ért egyet sem néhai anyja, sem ágyhoz kötött, betegeskedő apja elveivel, mindkettejüket szereti, és rengeteg időt tölt az utóbbi betegágya mellett, még annak ellenére is, hogy házimanóik tökéletesen képesek ellátni a haldokló Abraxast. Lucius számára nagyon fontos néhány, az évek alatt szerzett közeli barátja, akikért bizonyos szituációkban hajlandó meglehetősen messzire elmenni.
Bár a róla készült kép építéséhez használja elsősorban, Lucius tényleg élvezi a divat újításait, a luxust, illetve hogy kiemelkedhet az átlagból. A hobbijai közé tartozik a szép állatok, például agarak, pávák és bizonyos halak gyűjtése, amik az elmúlt években benépesítik wiltshirei kúriáját. Élvezi mindkét nembe tartozó szeretői társaságát is, bár nem talált még egy hölgyet sem, akit igazán el tudna képzelni feleségként, és a fizikai részén kívül elsősorban a rajongást, saját vonzereje győzelmét szereti ezekben a kapcsolatokban. Frankofilként elsődleges szenvedélye a francia dolgok, különösen a parfümök, sajtok és borok gyűjtése, melyeknek használatát élvezi is, és gyűjteménye nagysága miatt sokszor tetszeleg szakértőként, bár az igazi szakértők rögtön rájönnének, hogy csak egy sznobbal van dolguk.

A Malfoy família a mai Franciaország területéről származik, és sok más varázslócsaládhoz hasonlóan az 1066-os normann invázió idején érkeztek a szigetre. Az évszázadok során, köszönhetően élénk kereskedelmi kapcsolataiknak és muglikhoz közeli viszonyuknak, hatalmas vagyont és földet halmoztak fel, illetve folyamatos jelenlétet szereztek a politikában. A Malfoy család többször is megpróbált valamilyen módon házasságra lépni a mugli királyi családdal, ezen próbálkozások közül I. Erzsébet királynő kérője volt a leghíresebb.
A Varázstitok Törvény bevezetése negatívan érintette a családot, annak ellenére is, hogy a későbbi Malfoyok generációi már egyértelműen vérelméletpártiak, mugliellenesek voltak, és retroaktívan elfedték kapcsolataikat a muglikkal. A tizenkilencedik századra már egyértelműen a konzervatívok egyik bástyájává váltak, az évszázadok alatt két (nem túl sikeres) minisztert is adtak az Egyesült Királyságnak.
Abraxas Malfoy születésére a család befolyásos erőként vett részt a nemzetközi politikában, és valószínűleg rengeteg más családdal együtt csatlakozott volna Grindelwald mozgalmához, ha Abraxas apja nem halt volna meg egy sikertelen, véres és rendkívül ostoba bankrablási kísérletben, mely során egyszerűen rossz helyen volt, rossz időben. Vele együtt meghalt Abraxas anyja és első felesége is, a négyük közül egyedül életben maradó férfi pedig végül teljesen más útra terelte a családot.
Abraxas, akit kiváló képességeiért és tudományos érdemeiért olyan kiváló elmék dicsőítettek, mint Horatius Slughorn, Nicolas Flamel és Albus Dumbledore, időt és anyagi forrásokat nem kímélve segített a nemzetközi közösségnek felülkerekedni Grindelwaldon. Éveket töltött Svájcban és a Harmadik Birodalomban, hogy az ottani varázslóknak segítsen felkutatni és maguk közül kivetni Grindelwald híveit, egy alkalommal pedig magával a sötét varázslóval is összecsapott, és bár az őt ért átkok örökre tönkretették az egészségét, túlélte az összecsapást. Abraxas a sérülései ellenére ott volt a Numengardnál a végső összecsapásnál, ahol több társával együtt sikerült legyőznie Grindelwald hadnagyát, Vinda Rosiert, aki halálos sérülésekkel menekült el a harcból.
A háború után néhány társával egy rövid időre csatlakozott egy mozgalomhoz, ami Grindelwald elszökött csatlósait igyekezett az igazságszolgáltatás elé vinni, de a kapcsolatát velük gyorsan megszakította, amikor a Vinda Rosier elfogására irányuló akció során kiderült, hogy mennyire szélsőségesek, és a bosszújuk kiterjedt a nő családjára is. Abraxas ezt követően csalódott minden politikai oldalban, és örökre maga mögött hagyta a közéletet.
Abraxas a háborút követően újraházasodott, feleségül vette az oldalági Cassiopeia Mulcibert, akitől két gyereke született. A férfi megromlott egészsége miatt visszavonult a politikától és a közélettől, hogy a családjával tölthesse az idejét. Bár tetteinek köszönhetően a Malfoy név értéke sokat nőtt, a vagyona a negyedére csökkent, köszönhetően üzleti tapasztalatlanságának és annak, hogy számolatlanul szórta a galleonokat a Grindelwald elleni háború finanszírozásába, felesége pedig alig hozott valamit a hozományán felül a házuknak.
Tizenegy év házasság után, alig néhány hónappal azelőtt, hogy Lucius megkezdte volna első évét a Roxfortban, Cassiopeia meghalt a Vatikánban, egy vallási zarándoklat során- gyilkosa vélhetően a nála lévő, harminc galleont tartalmazó erszényt, illetve az ékszereit akarta csak megszerezni, mivel ellenségei nem voltak. Az eset sokkolta a családot, és még jobban megrázta Abraxast, akinek az egészsége a következő években brutálisan leromlott.
Abraxast öt évvel felesége halála után teljesen ágyhoz kötötték Grindelwald átkai és a felesége halála, a gyógyítók pedig egy évet jósoltak neki- bár a férfi azóta is életben van, nem képes elhagyni többé Wiltshire-i kúriáját, látogatókat nem fogadhat, mert a legenyhébb fertőzés is megölhetné, depressziója miatt pedig már csak vegetál. Bár az elméje tiszta, gyerekein és manóin kívül csak egy lelkészt enged magához, akitől reméli, hogy halálát követően felesége után kíséri.
Lucius nagykorúságát követően gyámságot kért és kapott apja felett, így a névleges címen kívül minden szempontból a Malfoy család feje lett. Hedonista, divatszerető és látszólag pazarló életmódja miatt sokan gondolják, hogy rövid időn belül el fogja szórni a Malfoy család vagyonát, bár köszönhetően annak, hogy visszavágta a grindelwaldi háborúk károsultjainak szánt adományokat, a család vagyona valójában jelentősen emelkedik.
Abraxas többször nyíltan elítélte Voldemort mozgalmát, de mindig jelezte azt is, hogy szeretne nyugodtan élni, nem akar még egy háborút végigharcolni, és mire a Sötét Nagyúr igazán felemelkedett, már nem foglalkoztatta semmi ezen a világon, ezért a Malfoyokat általában semlegesnek tekintik a kérdésben, Lucius pedig soha nem nyilatkozik semmiről elég nyíltan, hogy ez változzon. A Malfoy család ugyanakkor az ő vezetése alatt a gyakorlatban már a halálfalókat támogatja, és maga Lucius is Voldemort egyik követője lett.

Lucius csendben átnyújtotta a bögrét betegeskedő apjának, aki elvette a forró teát gyenge, ügyetlen és hideg kezeivel. A vékony ujjak már nem voltak határozottak akkor sem, amikor gyerekként nehezedtek a vállára, amikor bejárták Wiltshiret, a földjeiket, az oly békés angol vidéket. Lucius mindig gyűlölte ezt az egyszerű póriasságot, a különlegesség hiányát, ami a Malfoy Kúria sajátja volt egész gyerekkorában, és amit csak apránként tudott különlegessé tenni. Soha nem értette igazán, hogy apja által megvetett nagyapja, aki márványból épített házakat, hogy nem inspirálta arra, hogy ő is pontosan ilyen házat építsen, de az évek alatt, ahogy megismerte apja újabb és újabb háborús történeteit, ráébredt, hogy a férfi valószínű éppen elég különlegességet látott életében.
Elfordította a fejét, ahogy apja kissé félrenyelte a teát, és köhögni kezdett, ügyetlenül letéve a bögrét az éjjeliszekrényre, akkor is elfordítva tartotta a fejét, amikor odakínálta neki a zsebkendőt. Taszította az az elmúlás, az a gyengeség, amit a férfiban látott, és amit utólag megboldogult anyjának tulajdonított. Ugyanebben a szobában hallgatták régen húgával a bibliai példameséket a nőtől, amik a jóságra tanítottak, szerénységre, alázatosságra, mértékletességre- olyan értékekre, amit Ő, aki a világot teremtette, tetszetősnek látott. Lucius sokáig hitt ebben az értékrendben, és biztos volt benne, hogy most ő is egyszerű talárt viselne, most ő is hagyná szétcsúszni családjuk anyagi helyzetét, és csukott szemmel járná a királyság utcáit, ha anyja nem hal meg azon a napon. Addig nem túl vallásos apja hirtelen szintén ájtatos lett, a fiú viszont azonnal visszataszítónak kezdett látni mindent, amit tanult. Ha ez a Jézus akkora úr, miért nem hozta vissza az anyját az életbe? Vagy miért nem akadályozta meg, hogy a hívei évezredeken keresztül gyilkoljanak a nevében? Hihetetlennek, csalásnak látta az egészet, ez pedig csak még tovább fokozódott, amikor először látta a Sötét Nagyurat.
– Vendéged volt, Lucius? Az a fiatal hölgy ismét?- a férfi mosoly mögé rejtette a lesajnáló gondolatait, arca éppen úgy kemény pajzs volt, mint az okklumencia, amit tizenhét éves korában sajátított el, a Nagyúr egyik friss híveként egyik leghűségesebb követőjétől, amivel még magabiztosabbá vált. A tudat, hogy az elméje soha nem lesz mások könyve, még biztosabbá tette őt mindenben, amit csinált, ez a magabiztosság pedig átszivárgott a viselkedésébe is. Nem mintha szüksége lett volna magabiztosságra, mert azt követően, hogy a Roxfortba került, mindig magabiztos volt, valaki, akinek egy körömnyi rést sem találhatott senki az önbizalmán.
– Igen, csak egy fiatal hölgy, aki kíváncsi volt a Malfoy viticulture remekeire. Azt mondta, hogy néhány év, és a francia borászok gyűjteményeivel is felvehetjük a versenyt- Lucius elégedett volt apja reakciójával, aki elhúzta a száját, kifejezve azt a nemtetszését Párizs felé, amin osztozott ősi ellenségével, aki megnyomorította, és ehhez az ágyhoz kötötte élete végéig. A felháborodáson túl semmit nem tudott tenni, a történet ugyanakkor elég hihető volt hozzá, hogy ne tudja meg, hogy a Mulciber fiú volt nála, akivel ismét az ügyről tárgyaltak.
A férfi megigazította a takarót, és ivott még egy korty teát. Fogalma sem volt semmiről, nem látott mást a fiában, csak a hedonistát, az ingyenélőt, nem látta benne a sikeres üzletembert, a műértőt, és nem látta benne a halálfalót sem, aki alig egy héttel ezelőtt ölt meg egyet Dumbledore ölebei közül. Lucius bánta, hogy a férfi már soha nem lehet közel hozzá: a maga módján tisztelte őt, szeretett volna hasonlítani rá, szeretett volna megfelelni neki, felnőni a képéhez. Azóta is felbosszantották, akik Abraxas Malfoy fiaként hivatkoztak rá, az egekig dicsőítették az apját, aki eljátszotta a családja hatalmát egy háborúért az igaz ügyért, hasonlóan ahhoz, ahogy Churchill játszotta el a Brit Birodalom világelsőségét. Tudta, ha megfelelne neki, ő és húga gyorsan a dzsentrik közé csúsznának, és öregkorára már spórolnia, vagy horribile dictu, dolgoznia kellene.
– Remélem, fiam, hogy végül te is találsz egy olyan csodás nőt magadnak, mint én. És remélem, hogy több időtök lesz együtt ezen a földön, mielőtt az Úr a karjaiba fogad... ne mosolyogj, fiam! Hidd el, egy napon rá fogsz jönni, hogy azok a dolgok, amiket most fontosnak tartasz...- Lucius kinyújtotta a zsebkendőt, hogy apjának legyen mibe köhögnie, miután heves, érzelmes mondatait követően kifutott a levegőből. Lenézte őt és haragudott rá, amiért bűntudatot érzett, amiért még jobban haragudott rá. Utálta az érzelmi hullámvasutat, sokszor gondolkozott rajta, hogy nem látogatja olyan gyakran megvénült és megrokkant apját, mégis, minden nap legalább egyszer idevezetett az útja. Vett egy mély levegőt, ahogy apja befejezte a köhögést.
– Biztos vagyok benne, hogy végül meg fogom találni a megfelelő hölgyet.
– Én is biztos vagyok benne. Nagyon csinos lettél, szerencsére anyád külsejét örökölted. És nagyon okos is vagy... emlékszem, az évfolyamodban csak az a lány volt, aki mindig föléd került... mi is volt a neve?- Lucius megtartotta a mosolyát, csak a szeme villámlott, ahogy azt hazudta az apjának, hogy nem emlékszik annak a lánynak a nevére ő sem. Pedig annyiszor hallotta, hogy nem tudott nem megmaradni neki a csóró sárvérű neve, aki az apja számára már megfelelő ara lehetne, pedig egy igazságos világban, hátszél nélkül csak egy galleonos kurva lehetne a Zsebpiszokban. Sprout és Dumbledore rendesen megtolták hátulról azt a csajt, az utóbbi talán több értelemben is, mert muszáj pozitívan diszkriminálni a fogyatékos, sárvérű hugrabugosokat, aztán örömködni kell, amikor sikerül átrugdosni őket a többi, több érdemet szerző diák feje fölött. Mindenki fel tudja sorolni a sárkányvér felhasználásának tizenegy jellemzőjét, aki elolvas egy könyvet.
– Kár. Pedig okos lány volt, illenétek egymáshoz. Ha akkoriban kevesebbet foglalkoztál volna a lányokkal, meg kevesebbet időt töltesz Mulciberrel, biztos vagyok benne, hogy legalább olyan jó lehettél volna. De hát megértem, én is voltam fiatal, és őszintén szólva nem voltam olyan jó, mint te. Vagy a húgod... nincs kedved olvasni velem az Újszövetségből? Éppen Lukács evangéliumából olvasok Jézus megkereszteléséről.- Lucius felállt, megigazította magán a talárt, amit a legújabb párizsi divat szerint készítettek, és epés mosollyal nézett az öregemberre.
Az óra elütötte a kilencet, Luciusnak pedig tízre egy világítótoronynál kellett lennie- egy olyannál, aminek van hátsó ajtaja. Készen állt rá, hogy megformálja a jövőt a következő éjszakákon, nappalokon, években, és hihetetlenül dühítette ebben a pillanatban a törött, ápolatlan öregember kezében a fekete könyvecskével. Szívesen elvette volna tőle, széttépte volna, figyelte volna a reakcióját, figyelte volna, ahogy kiakad, de nem volt képes kihúzni sétapálcájából a kígyófej alatt nyugvó varázspálcát. Az apja egész életében odatartotta a másik orcáját, és már éppen eleget ütötték, ő pedig csendben várta a további ütéseket, amíg valaki végül agyon nem zúzza őt. Ahogy mosolyogva elindult kifelé, egy pillanatra azt kívánta, bárcsak igaz lehetne az a hazugság, amiben a szülei hittek.
Eszébe jutott egy rendkívül gonosz és szellemes megjegyzés, ami mulattatta, amit senki nem értene a barátai közül, amivel visszavághatna, de végül lenyelte a szavakat.
– Sajnos mennem kell, apám. Hivatalos vagyok egy partira. Legyen nyugodt éjszakád!