Kurva igazságtalannak érzem apám viselkedését, amivel szobafogságba vágott. Úgy értem, a fél iskola ott volt azon a bulin, és bármi is történt, rohadtul semmi közünk nincs hozzá, hogy az a szörnyeteg elszabadult. Ha valami, még mondhatjuk azt is, hogy ha én nem lettem volna ott, valószínű még többen meghalnak, rengeteg időre eltereltük a lényt, és segítettem valamennyit a harcban ellene, úgyhogy talán még kitüntetést is érdemelnék. Persze, apám azt mondta, hogy a saját ostobaságommal életveszélybe kevertem magam, mintha ez az egész az én hibám lenne. Kíváncsi vagyok, hogy például Crowette ekkora büntetést kapott-e a saját családjától- ami azt illeti, még azóta sem vagyok benne biztos, hogy tényleg azt az átkot használta, amit gondoltam, hogy használt.
Azért apám igazságtalansága nem terjedt ki annyira, hogy megtiltsa nekem, hogy tanulási célokkal vendégül lássam Severust, úgyhogy most nagyon várom az érkezését. Tudom, hogy a házban volt, és hallottam valamit arról sokadkézből, hogy fontos volt a többiek mentésében, úgyhogy kíváncsi leszek a történeteire, ahogyan arra is, hogy vajon ő is ilyen durva, indokolatlanul aránytalan büntetést kapott-e.
Az íróasztalnál ülve fogadom Severust, aki ránézésre sértetlen, nincs semmi baja, ami jó hír. Úgy tudom, hogy végül az összes igazán közeli barátom megúszta sértetlenül, vagy legalábbis felépült- a legrosszabbul vitathatatlanul én és Adore jártunk. Boldog vagyok tőle, hogy él, hogy jól van, és nagyon várom már, hogy találkozzunk, várom a Roxfortot, és azt hiszem, hogy nem fogom azt sem hagyni, hogy addig húzódjon a dolog. Apám nem lesz itt folyamatosan, majd valamikor becsempészem.
- Bocsi... nem tudtam, hogy nehéz lesz megtalálni, de igazad van, rengeteg itt a szoba. Ülj le nyugodtan az ágyra, vagy a sakkasztal melletti székek egyikére!- kicsit elszégyellem magam, ahogy eszembe jut, hogy Severus valószínű sokkal kisebb házakban éli az életét. Az egyetlen igazán közeli barátom a társadalmi osztályunkon kívül Adore, és Adore háza nem kisebb semmivel a miénkkel, a szülei az igazán gazdag muglik közé tartoznak.
Csendesen hallgatom Severust, akinek természetesen kérdései vannak, úgyhogy mielőtt belekezdünk, becsukom, és be is zárom az ajtót. Apám valószínű nem hitte el, hogy tényleg leckét fogunk írni, mert a bájitaltan pont nem olyasmi, amiben segítségre szorulok, és ha mégis, Anathema zseni belőle, úgyhogy kérhetnék tőle is segítséget. Valószínű tényleg úgy van vele, hogy megengedi a barátaimnak, hogy lássanak, bár ahogy ismerem, Adorera ez már nem fog kiterjedni.
- Nem mondták el, de szerintem ők sem tudják. Szerintem valami speciális inferus volt, talán a halálfalók csinálták, de nem vág össze. Még ha valahogy az intelligencia látszatát is kelti egy inferus, ez az inferus hoppanált, vagy valami hasonló.- még mindig kísértenek álmomban azok az üres szemek, a vér, ahogy megöli azt a fiút, a fájdalom, ami összetöri a csontjaimat, ahogy várom, hogy megöljön, és a tudat, hogy ha engem életben is hagy, a házban meg fog ölni mindenkit. Megborzongok, és nem győzök hálát adni mindennek, hogy végül mindenki, aki fontos nekem, élve kijutott. Valószínű Severus is látja, hogy fehér, sápadt az arcom. - Anathema mentett meg engem... vagy hát, ő talált meg engem, Crowettet meg Darbyt, mindhármunkat megtámadott. Darbyt meg is ragadta, elkapta a torkát, de végül valamiért nem ölte meg. Anathemát is elkapta, állítólag hasonlóan... azt hittem, amikor hallottam, hogy lányokat nem öl... de ez nem igaz.
Ahogy Severusra nézek, megpróbálom elképzelni, milyen lehetett a házban, és arra jutok, hogy valószínű sokkal rosszabb, mint kint. Tehetetlennek éreztem magam, de tudom, hogy Severus és a benti diákok egy része nem volt az, és úgy érzem, hogy nekem is tennem kellene érte, hogy legközelebb ne legyek védtelen, hogy segíthessek a barátaimon. Sem az erdőben, sem a háznál nem voltam hasznos, mégsem fogadtam el Tess ajánlatát, hogy gyakoroljon velem lent. Régen gyakorolgattam anyával, igaz, nem annyit, mint ő, és talán tényleg tanulhatnék tőle, de megalázó a gondolat, hogy a húgom erősebb nálam, kevésbé védtelen.
Kicsit meglepetten veszem el a bájitalt, tátva marad a szám, miközben megnézem magamnak. Nem tudnám megmondani a külseje alapján, hogy micsoda, de nem feltételezem, hogy bármi más lenne, mint amit Severus mond, ő nem Amycus vagy Goyle, neki tényleg lehet hinni. Veszek egy hosszú levegőt, azután lerakom az íróasztalomra az ajándékot. Furcsán elérzékenyülök, ahogy belegondolok, hogy talán tényleg ő az első igazi barátom.
- Köszönöm! Azt hiszem, tényleg nem alszok jól. Neked is vannak rémálmaid?- tudom, hogy ez egy olyan kérdés, amit például a kviddics csapat tagjaival röhögve tagadnánk, nevetnénk rajta, hogy nem vagyok olyan gyengék, olyan érzékeny lelkűek, hogy megviseljen valami ilyesmi, de Severus előtt nem érzem szükségét a színlelésnek.
Rajtamarad az arcomon a mosoly, miközben visszaülök a helyemre, szembefordulok vele, és annak ellenére, hogy cipőben vártam, mint ahogy egy félig-meddig idegen vendéget illik, kezdem furcsán otthonosnak érezni ezt az egészet. Amycust láttam már meztelenül, ahogy ő is engem, de mellette soha nem engedtem el magam ennyire.
- Veled mi történt, amikor megjelent a szörny? Tess mesélte, hogy hallotta egy évfolyamtársunktól, hogy a legtöbben neked köszönhetik az életüket a házban. Vagy hát, neked is.