Már megint a tanulás... mindig a tanulás. Az eszem megáll. Azt hiszem, senki nem nézné ki belőlem, hogy mardekáros létemre viszonylag okos vagyok... és még büszke is vagyok arra, hogy okos vagyok! Na igen, pedig pontosan ez a helyzet. Sőt, ha ez nem lenne elég, akkor még segíteni is szoktam annak, akinek nagyon nem megy valami! Hú, ez már tényleg túl sok a jóból, épp ezért nem szoktam hangoztatni, hogy segítek. Hogyisne, a végén még csorba esne a hírnevemen! Köszönöm szépen, abból nem kérek! Viszont a leégésből se, úgyhogy ismételten a könyvtár falai között ücsörgök, körülöttem egy halomnyi könyvvel. Hiába, valami nem változik... pedig Merlin a megmondhatója, hogy szívesebben lennék most edzésen, mint a könyvtárban görnyedezve. De ez van, ezt kell szeretni, ahogy mondani szokás. Nem maradhatok le, mert a végén még megkapom otthon, hogy Sophie jóval többet tud, meg ügyesebb, mint én vagyok. Nem, nem vagyok féltékeny, félreértés ne essen. De akkor is... valahogy úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak az ilyesmit. A fene essen ebbe az egészbe... Egy nagy, mélyről jövő sóhajjal becsukom az előttem heverő bűbájtan könyvet, majd felállok, és a többit is összerendezem, hogy ne legyenek szanaszét, amíg pár darabonként a helyükre teszem őket. Ha ezzel kész vagyok, akkor a könyvtár ajtaja felé igyekszem, hogy az udvar felé vegyem az irányt. Szép idő van, nem szeretnék egész nap bent rostokolni... nem vagyok én hollóhátas. Na meg tanulni kint is lehet, nem igaz? Az már más kérdés, hogy semmi kedvem hozzá. A nagy bambulásom közben észre sem veszem, hogy majdnem nekimegyek egy lánynak. Szerencsére még időben észreveszem és megállok, így mindketten megússzuk a találkozást sérülés nélkül, de valószínűleg szegény lány hirtelen nem tudja, hogy merre van az előre, úgy elékerültem a semmiből. - Bocsánat, nem akartalak se bántani, se megijeszteni! Jól vagy? Remélem, tényleg nem történt vele semmi, és rendben van, de azért jobb félni mint megijedni alapon inkább rákérdezek. Sose lehet tudni. Na meg az is lehet, hogy a végén még segíteni is tudok neki valamiben... ki tudja?
mert már minden megtörtént értünk, mert már minden utamba állhat, eljöhet értem!
Az utóbbi hetek hoztak annyi nyugalmat a napjaimba, amiről tanév elején még nem is álmodhattam volna. Így, hogy pszichológushoz járok, és az ő jelenlétében már nem érzem magam olyan rosszul - holott nagyon hasonlít mr. Fortrose-ra az úr. Órákon, amikor mások is jelen vannak, és tudom, hogy nem vagyok egyedüli lány, akkor még meg is merek szólalni olykor, de a személyes beszélgetés a fiúkkal vagy férfi tanárokkal még mindig nehezen vagy egyáltalán nem megy. Állítólag trauma ért nyáron az előző nevelőimnél, ami miatt ilyen vagyok, de szintén állítólag nem vagyok reménytelen eset. Néha azért nem érzem, hogy ez igaz lenne. Amikor egy szó sem jön ki belőlem, csak a könnyek, akkor az kicsit sem bíztat arra, hogy legközelebb is visszamenjek a doktorhoz. Ijesztő, hogy mennyire nem tudok kezelni egyes helyzeteket. Ma azonban nincsenek bennem ilyen gondolatok. Nem találkoztam még semmi olyannal, ami megrémíthetne. Még a reggelinél is minden rendben ment, pedig ott könnyen szembejöhet velem bárki, aki akár egy pillantással elveszi a kedvem a nap hátralévő felétől. Reggeli után rögtön a könyvtár felé veszem az irányt. Ott általában nincsenek sokan, és a legfontosabb, hogy nem lehet hangoskodni, ezért a beszélgetés veszélye sem áll fenn olyannyira, mintha a klubhelyiségben maradnék. Az itt töltött pár hónapom alatt arra rájöttem, hogy a hugrabugosok nagy része szeret beszélni, én pedig velük nem mindig szeretnék. Szentül hiszem ilyenkor, hogy a Teszlek Süveg rossz házba osztott. Jobb lett volna a Hollóhát. Mindig a könyvtárban ülök, szeretek tanulni, mindenféle érdekel. Sokkal kékebb vagyok, mint azt a talárom mutatja, de változtatni már nem tudok ezen. Csak annyit tehetek, hogy a lehető legtöbbször látogatom meg a porosodó könyvek lakhelyét. Úgyis van még beadandóm bőven a szünet előtt, és már olyat is kaptunk, amit karácsony utánra kell leadni, de már nekikezdtem. Szünetben sajnos elég nagy rá az esély, hogy elfelejtem majd, és nem akarok emiatt kellemetlen helyzetbe kerülni. A könyvtár ajtajánál azonban nem sokon múlik, hogy felborítson egy felsőbbéves, ami természetesen nincs ínyemre. Akármennyire nem szeretek konfrontálódni, ilyenkor azért szoktam morogni az orrom alatt, vagy akár annál hangosabban is. Ahogy éppen sikerül. - I-igen, azt hi-hiszem. - lehajolok, hogy összeszedjem a könyveimet, amiket sikeresen kiejtettem a kezemből ijedtemben. Nem jött nekem, csak az én hibám igazából. Ennek köszönhetően viszont később veszem csak észre, hogy az idősebb diák az egy idősebb fiú, és ráadásul még mardekáros is. Nagyot nyelek, és próbálok kellő távolságot teremteni magunk között, de még a kastélyban sincsenek akkora folyosók, hogy ezt meg tudjam tenni, itt pedig csak egy falnál álló szobor állványáig sikerül hátrálnom, amit majdnem le is lökök. Csodás... Csak így tovább! - É-én csak... még so-so-sokat kell tanulnom. a kezemben lévő könyvekre nézek, és ilyenkor a normális emberek szépen elköszönnek, és mennek a dolgukra. Csakhogy a normális emberek nem járnak pszichológushoz, én viszont igen. Egyszerűen nem tudok kilépni a szituációból, és csak elkeseredetten pislogok a tanulnivalómra, mintha csak azzal lenne bajom, hogy sok a házim. Pedig én pont azt szeretem.
Kezdőlap
Már megint a tanulás... mindig a tanulás. Az eszem megáll. Azt hiszem, senki nem nézné ki belőlem, hogy mardekáros létemre viszonylag okos vagyok... és még büszke is vagyok arra, hogy okos vagyok! Na igen, pedig pontosan ez a helyzet. Sőt, ha ez nem lenne elég, akkor még segíteni is szoktam annak, akinek nagyon nem megy valami! Hú, ez már tényleg túl sok a jóból, épp ezért nem szoktam hangoztatni, hogy segítek. Hogyisne, a végén még csorba esne a hírnevemen! Köszönöm szépen, abból nem kérek! Viszont a leégésből se, úgyhogy ismételten a könyvtár falai között ücsörgök, körülöttem egy halomnyi könyvvel. Hiába, valami nem változik... pedig Merlin a megmondhatója, hogy szívesebben lennék most edzésen, mint a könyvtárban görnyedezve. De ez van, ezt kell szeretni, ahogy mondani szokás. Nem maradhatok le, mert a végén még megkapom otthon, hogy Sophie jóval többet tud, meg ügyesebb, mint én vagyok. Nem, nem vagyok féltékeny, félreértés ne essen. De akkor is... valahogy úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak az ilyesmit.
