A legutóbbi, épphongy ép bőrrel megúszott kentaurleses kalandunk után megfogadtam magamnak, hogy legközelebb háromszor meggondolom, mit is akarok tulajdonképpen csinálni. Én és az őrültség mindig közel álltunk egymáshoz, de azt hiszem, ez még nekem is sok volt kicsit, bármennyire is nem mutatom. A lényeg, hogy épségben visszaértünk a kastélyba, a többit pedig nem kell mindenkinek is tudni. Bőven elég, ha Marlene és én tudjuk. Azóta eltelt már eltelt lassan egy hét, és szerencsére minden visszatért a rendes kerékvágásba. Nem történt semmi szokatlan, én sem találtam ki semmi túlságosan elrugaszkodott dolgot. Oké, azt nem mondom, hogy nem hozom a formámat, de annál nagyobb baja ne legyen senkinek, minthogy én hozom a szokásos formámat. Épp a bűbájtan órára igyekszem, de valahogy megint elszórakoztam az időt, így gyors léptekkel szelem át a folyosót, hogy még időben beérjek, és ne kelljen már nem is tudom, hanyadjára meghallgatnom, hogy már megint nem vagyok képes időben érkezni. Fenébe is, nem feltétlenül én tehetek róla, hogy elkések! Úgy látszik, valahogy nem vagyok képes egyszerre irányítani a lábamat és a gondolataimat, mert a nagy rohanás és gondolkodás közben persze nem figyelek, ezért aztán sikerül beleszaladnom valakibe. Nem... nem valakibe, Marleneba. Na szép... az ügyetlenségnek is megvannak a maga határai, de úgy tűnik, nekem meg útlevelem van, csak eddig nem tudtam róla. - Öhm... minden rendben van? Máskor azért vi... Ebben a pillanatban harapom el a mondatot, hiszen itt most valószínűleg én vagyok a hibás. Persze ezt még véletlenül se vallanám be, de mindegy. Nem figyeltem oda, így aztán az se igazán tudom, melyikünk volt itt hamarabb, ki okozta a balesetet... csak van és kész. Segítek neki összeszedni a holmiját, már ha hagyja persze, eközben pedig egy pergamendarabon akad meg a szemem. Nem tudom pontosan kivenni, mi van rajta, hiszen takarásban van, én pedig nem kutakodok, de érzem, hogy az még fontos is lehet... csak épp arra kellene rájönni, hogy miért.
Vegyes érzelmek kerítettek hatalmába a múltkori kalandunk után Alexszel. Nem tudom pontosan mit érzek és hogy mit is akarok érezni, de talán nem ezzel kellene foglalkoznom. Sajnos nem sikerült magamat meggyőznöm viszont még napokkal később sem, így kicsit figyelmetlenebb lettem minden térten és amolyan 'álmodozó üzemmódba' kapcsoltam, de ez az egész még elég új nekem, úgyhogy nem igazán tudom hová tenni a dolgot és mit kezdeni vele. Ma is hasonlóképp ébredtem és miközben pakoltam a cuccaimat az órákra, azon morfondíroztam, hogy mégis mikor fog már elmúlni ez a furcsa érzés és mikor tudok már végre újra összpontosítani a fontos dolgokra. Késésben voltam, már minden évfolyamtársam elindult, így kicsit sietősebbre vettem a lépteim, hogy még időben beérjek. Nem szokásom késni és ezután sem szeretném bevezetni ezt az életembe. Már közel a tanteremhez valaki hirtelen belém fut a folyosón az egyik sarkon. Minden holmim ami nálam volt kirepül a kezemből, sőt, még én is egy kicsit elveszítem az egyensúlyom a csapódástól, de a falnak támaszkodva sikerül nem a földre csüccsennem. A táskám tartalma viszont úgy ahogy volt épp ki is borul a padlóra. - Nem tudsz figyelni?! - Morgolódom miközben meglátom a fiút, aki okozta az egész helyzetet. Pont Alexre nem számítottam, de hát ilyen ez a sors vagy mi. - Megvagyok, csak kiborult az összes cuccom. Még jó hogy nem bájitaltanra megyünk, akkor vehettél volna nekem új cuccokat a töröttek helyett. - Forgatom meg a szemem kicsit, miközben lehajolok és elkezdek minden visszatúrni a táskámba. Eszembe sem jut és észre sem veszem azt a pergamendarabot, amit még a múltkori pizsipartin írtam a lányok felelsz vagy mersz játéka alatt. Jól látható a szöveg egy része, de ahogy pakolászok, valószínűleg totálisan előbújnak a betűk és ha Alex elég szemfüles, el is tudja olvasni: "Kedves A. Ne hidd azt, hogy nyertél, mert egy kicsit még mindig utállak, de talán ha veszed a bátorságot és elhívsz egy vajsörre, akkor igent mondanék rá. Csak soha többé ne hasonlíts aranyos kiskutyákhoz. Marlene." Ha meglátom, hogy elolvasta, biztosan zavarba jövök.
Oké, azt hiszem, most nála a pont. Jogos a kérdés, hogy nem tudok - e vigyázni, tényleg. Máskor egészen biztosan felháborodnék és kikérném magamnak a stílust és a hangnemet, mert hát milyen alapon beszél így velem? Csak azért, mert ő Ms. Mindentudó? Hát, köszöntem, de abból valahogy nem kérek. Eddig se kértem, és nem most akarom elkezdeni újabb szokásként bevezetni az életembe. Sem azt, hogy eltűröm az ilyesfajta viselkedést, sem magát McKinnont. Habár... ha jobban belegondolok, akkor McKinnont szívesen bevezetném az életembe, ha úgy adódna. Most viszont nem mondok rá semmit, csak megcsóválom a fejem nemtetszésem jeléül. - Jól van már, na! Nem történt semmi tragédia, nem igaz? Felszedjük, visszarakjuk, aztán mehetünk órára, és kész. Ilyen egyszerű. Szúrom oda a lány tömör helyzetfelvázolására válaszolva. Igen, ez nekem tényleg ilyen egyszerű, de úgy sejtem, neki azért ennél fontosabbak a dolgai. Segítek neki összeszedni a szétszóródott iskolaszereket, pakolászás közben pedig megakad a szemem egy papíron, amin valami írásra leszek figyelmes. Mármint... oké, persze hogy írás, hát órára megyünk, vagy mi, csakhogy ez nem igazán tűnik órai jegyzetnek. Legalábbis amit el tudok belőle olvasni. Felkapom a földről, még mielőtt Marlene hamarabb észrevenné, hogy mit figyelek ennyire, és elhappolná előlem, és jobban szemügyre veszem az írást. "Kedves A. Ne hidd azt, hogy nyertél, mert egy kicsit még mindig utállak, de talán ha veszed a bátorságot és elhívsz egy vajsörre, akkor igent mondanék rá. Csak soha többé ne hasonlíts aranyos kiskutyákhoz. Marlene." Az írást olvasva felszaladnak a szemöldökeim. Mi a fene? - McKinnon! Mi a csuda ez? Ugye ez nem az, amire gondolok? Oké, ha mondani akarsz valamit, akkor mondd, illetve... kiskutya? Mégis mi bajod a kiskutyákkal? Nem vagyok biztos benne, hogy rólam van szó a levélben, ezért nem merem meglépni azt, hogy elhívom vajsörözni. Simán megüthetem a bokámat, ahhoz meg semmi kedvem. Viszont ha bármilyen jelét is adja, hogy nem csak belelátok valamit a dologba, hanem benne is van az a valami, amit én belelátok, akkor bizony lépni fogok.
Kezdőlap
A legutóbbi, épphongy ép bőrrel megúszott kentaurleses kalandunk után megfogadtam magamnak, hogy legközelebb háromszor meggondolom, mit is akarok tulajdonképpen csinálni. Én és az őrültség mindig közel álltunk egymáshoz, de azt hiszem, ez még nekem is sok volt kicsit, bármennyire is nem mutatom. A lényeg, hogy épségben visszaértünk a kastélyba, a többit pedig nem kell mindenkinek is tudni. Bőven elég, ha Marlene és én tudjuk.
Vegyes érzelmek kerítettek hatalmába a múltkori kalandunk után Alexszel. Nem tudom pontosan mit érzek és hogy mit is akarok érezni, de talán nem ezzel kellene foglalkoznom. Sajnos nem sikerült magamat meggyőznöm viszont még napokkal később sem, így kicsit figyelmetlenebb lettem minden térten és amolyan 'álmodozó üzemmódba' kapcsoltam, de ez az egész még elég új nekem, úgyhogy nem igazán tudom hová tenni a dolgot és mit kezdeni vele. 
