Az élet szép, és mindig csak hinni kell, hogy az legyen. Jah, mit ne mondjak szép szöveg, csak kár hogy eléggé felejthető. Mint ahogy körülbelül minden ami velem történt. Ne csodálkozz hát ha elsőre egy kicsit magának való, mégis nagyszájú kölyöknek tartassz. Joggal, hiszen az vagyok, de nem akármilyen kölyök, hiszen az aurorok képztek ki, és azt hiszem az hogy életben vagyok, példázza hogy megfeleltem a vizsgáiknak. Kemény és határozott vagyok ha harcokról van szó, és egyetlen szerelmem a "fegyverarzenálom". Kissé szarkasztikus humorommal talán még az atyaúristent is kihoznám a sodrából, és nem jellemző rám a félelem, vagy tétovaság, sokkal inkább a spontán döntések és a vakmerőség szikrája. Nem szeretem ha meg akarják nekem mondani hogy mit tehetek meg és mit nem, az annyira nem én vagyok.  Az edzések formáltak fegyelemre, összpontosításra és morbid humorom is ott fejlődött ki, Kilian nélkül nehezebb volt, de hajtott a bosszúvágy. Most is hajt. Alapvetően tehát nem vagyok rossz szándékű vagy gonosz, csak nehéz természetű, de viselj el... és hűséges leszek hozzád. De a menyasszonyom... na az már más tészta. Egyszer meg fogjuk ölni egymást, na de... ki marad a végére? Szeretek játszani!  

Ki vagyok? Auror. Harcos. Katona. Olyan ember, aki átkokat használ és bűnöket követ el jogilag legális keretek között, és aki mindezt egy jobb cél, egy jobb világ érdekében teszi. Persze, nem hiszek benne feltétlen nélkül, egy szebb világnak nem a sok gyilkosságnak kéne hogy az alappillére legyen, mégsem utasítom vissza a küldetéseim. A munkáim, az életem. Most, ebben a pillanatban is a pálcát markolom, és egy sötét sikátorban álcázó bűbáj leple alatt, arra várok hogy a célpont hibázzon. Ideges, léptei gyorsak, gyönge visszhangot vernek. Mozgása darabos, idegesen kapkodja a fejét minden apró neszre amit csak hall, és nem mondom hogy nem csaptam néha direkt, egy kis neszezést.  Arcomra halvány mosoly kúszik, ahogy érzem. Közeledik a tökéletes pillanat. Az izmaim megfeszülnek, az átkok ismeretén túl, ez nem elég. Fizikum kell, hiszen egy harc nem csak pálcamozdulatokból áll, sokkal valóságosabb is lehet, ezt már megtanultam.

Fél órával később vége van. A célpont begyűjtve, és megszégyenülve kullog két társam között. Igen, kész van. a munka elvégeztetett de elégedett lennék? Nem, nem vagyok az. A családomban nem meglepő hogy aurori pályára vitt a sors, nagyapám is az volt, míg apám inkább kevésbé kockázatos életet választott magának, ő családot akart, biztonságot, és nyugalmat. Nem hibáztatom érte, hiszen neki köszönhető hogy most itt vagyok. Én inkább nagyapa temperamentumát örököltem, és apám sokszor mondta, hogy ha nem lenne benne biztos hogy mint fia tisztelem a családom, és az eszméinket, biztosan remek halálfaló lenne belőlem. Akkor nem tudtam eldönteni, hogy megsérteni akart, vagy élete legnagyobb bókja csúszott ki a száján. Természetesen most már tudom, és inkább utóbbinak fogom fel, hiszen halálfaló sem a semmiért lesz az ember. Ezek szerint a képességeim közel azonosak, csak én nem egy elborult elmét szolgálok, hanem mindenki mást. Az ártatlanokat, a családom, a minisztériumot és... a jegyesem is. Egy kicsit.

Aranyvérű családok leszármazottai vagyunk mindketten, egyáltalán nem lepett meg a házasságunk híre, gyakorlatilag tízéves koromtól pontosan tudom kit kell feleségül vennem de... nem olyan egyszerű ez. Elrendelt, esküvő, micsoda meglepetés. Mindenesetre, még őt is, azt a gyönyörű nőt. Boszorkányt. Démont. Nem tudom minek nevezzem olykor, de egy biztos. Van közöttünk valami, amit egyikünk sem ért meg a maga teljességében, de biztosak vagyunk benne, hogy nem lesz itt olyan békés öregkor, családi életkép. Bort iszogató apuka, kötögető anyuka, és pár gyerek. Merlin szakállára, még félig mi is azok vagyunk!

Legalábbis az voltam. Az RBFeket megszerezve, letettem a hollóhát nemes színeit, és a pályám kezdetekor még mit sem tudtam hogy mi is egy auror élete. Mármint, pontosan mi az. Aztán megtudtam, de nem adtam fel a hivatást, hanem küzdöttem. Tanultam, Ravasz vizsgákat tettem, és túléltem a speciális kiképzést is, ami az újoncokra várt. Bizonyítottam, nem voltam a legjobb, de kreatív voltam és stabil, megbízható pont a csapatban, így hamar lett egy kis csapatom, akikkel együtt kellett dolgoznom. Szimuláció, aztán később már éles helyzetek. Mindenki megtalálta hogy mi a lgjobban megfelelő pozíció neki. Fiatal vagyok, mégis egy kics ötfős, összeszokott csapatot vezetek, de nem olyan fensőbbséges okokból hogy én vagyok a legjobb, engem mindenki követ és behódol. Kevesen vagyunk, és mindenki számít, és egy csepp vezetői hajlam már lehetővé tette. Eddig bevált, és meggyőztem a feletteseim hogy ez jó döntés volt, és egyre több munkám lesz. Jó jelnek vélem, de... szinte előre elszorul a torkom, hiszen jól tudom miféle az én menyasszonyom. Mikor fogom őt behozni, és az azkabani életre kárhoztatni? Mikor fogok belebolondulni abba a felemésztő vágyba amit érzek iránta?

- Gyere, Logan. Menjünk haza... - az egyik társam, az, vállamra ejti a kezét hogy felhívja magára a figyelmet. Hátratúrom a hajam, elmerengtem, nem vall rám.
- Persze, Jess. Menjünk - hagyom rá, és elhopponálok. Haza, a lakásomba, a helyre ahol élek. Nem tudom minek nevezzem egyenlőre.