Ismét alkalmam adódott rá, hogy elcsenjek pár órát a saját délutánomból és hazalátogassak. Hét közepe volt, ezért Aurora-t nem tudtam magammal hozni, bár kétlem, hogy bárki megakadályozta volna a kastélyból való távozásban, ha az oldalamon lép ki a küszöbön, de... inkább hagytam, hadd töltse az idejét azzal, amihez jelenleg leginkább kedve volt. Igyekeztem nem megakadályozni a szárnyai bontogatásában, ami nehezebben ment, tekintve, hogy bármikor ránézhettem, de próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy ne akarjon elátkozni. Alig múlt hét óra, mikor Roxmortsba értem, úgyhogy nem is a házunk felé vettem az irányt, hanem Coreline boltja felé indultam. Ilyenkor még mindig ott volt, számolgatott, pakolászott, intézte az adminisztrációt, elmondása szerint amúgy sem tudott volna magával mit kezdeni otthon... ezen terveztem segíteni azokon az alkalmakon, mikor bejelentéssel, de sokkal gyakrabban anélkül, egyszerűen beugrottam hozzá. Hiányzott a feleségem és tudtam, hogy én is, valamint a lányunk is hiányzunk neki. A hétvégék hamar elteltek, két nap után magára hagytuk és emiatt néha elég erős bűntudatom volt. A zárva felirat már jelezte a vásárlóknak, hogy nem szívesen látottak, viszont Coreline nem fordított el a kulcsot a zárban, ami miatt sóhajtottam egyet. Ezerszer kértem, hogyha bezár, akkor tegye rendesen, de persze, hogy nem hallgatott rám. Túlságosan bízott az emberekben és nem érdekelte, ha valakire valamilyen oknál fogva későn jön rá, hogy könyvet akar venni. Tettem arról, hogy az ajtó ténylegesen zárva legyen, viszont a túlzott csönd nem tetszett... szinte vágni lehetett a helyiségben, így elindultam a hátsó rész, a raktár felé, ahol meg is pillantottam a szőkeséget. - Meglepetés! - Két nagyobb lépéssel a háta mögött termettem és átkaroltam a derekát, de rögtön beférkőzött a fejembe a gondolat, hogy valami nincs rendben. Mintha Line-nek még a tartása is más lett volna.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Vas. 8 Május - 9:18
Kingsley && Coreline
everything has changed
Elbambultam. Nem igazán voltam a legjobb passzban három napja. A váratlan és mindent eldöntő vendégem után minden megváltozott. Alapjaiban rendítette meg a világomat az, hogy úgy tűnik, ez az egész egyre erősebb a háttérben. És én is belekeveredtem, pedig nem akartam. Az egésztől forgott a gyomrom. Jól megvoltam én a két oldal között... független voltam, nem támogattam semmit. Ezt követelte meg tőlem a józan eszem. Soha nem éreztem még a sötét oldal csábítását, de a beképzelt mágusok sem tartoztak a kedvenceim közé. Az egésznek annyira... nem volt értelme. Honnan jelentek meg ezek a szörnyetegek? És mit akarnak tőlem? Tőlünk? A világunktól? Ebben a három napban csak Kingsley-re és Aurora-ra tudtam gondolni, észre sem véve, hogy könnyek szegélyezik az arcomat. Az aggodalom nem volt mindig jelen az életemben, hiszen tudtam, hogy a férjem mellett Aurora biztonságban van. Nem kellett mitől féltenem, legfeljebb néhány balul elsült, még visszafordítható varázslatról, amelyet csínyből hajtottak végre egymáson. Tudtam én, hogy milyen ez az időszak, még ha én soha nem is jártam tilosban. A könyvek között éltem le az életemet, a könyvtár jelentette számomra a valódi hovatartozást, és kész kínzás volt, mikor vissza kellett térni esténként a hálókörletbe. De ott volt a tény... Aurora befolyásolható. Még gyerek. Kingsley pedig zsarolható - ahogy én is az vagyok. Kinyitottam a szemeimet. Már nem emlékeztem, hogy kitettem-e a táblát, amelyet minden nap, mikor hetet ütött az óra. Teljesen a gondolataim rabja lettem, miközben az asztal előtt állva egy papírra körmöltem a lehetséges verziókat. Honnan szerezhetném meg azt a könyvet a férfinak. Valószínűleg már nincs is meg kötésben. És egyik beszállító kínálata között sem találtam. Ami nem véletlen, a sötét mágiával foglalkozó tanokat nem is szokták feltenni arra a bizonyos listára. Amikor viszont két kar fonta át a derekam, hiába hallottam rögtön Kingsley hangját, megijedtem. Hirtelen feszült meg a testem, mintha egy másodperc múlva képes lenne elpattani minden izom. Csak nagyot nyeltem, és próbáltam rendezni arcom minden feszült vonását, hogy egy mosolyt erőltessek magamra, és megfordultam. - Kingsley, a frászt hozod rám -bukott ki belőlem aztán. Neki tudtam örülni, a mosoly egyre őszintébbé vált. Szinte rögtön megöleltem, ez volt az egyetlen menedékem, amit el tudtam képzelni magamnak. A karjai már hosszú évek óta nyújtottak biztonságot, magam sem hittem volna, hogy kibír mellettem ennyi időt. Ő más volt az iskola évei alatt, mint én. És azt hittem, ennek mérten fog magának párt választani. Valami belevalóbb nőt, nem egy olyat, akit magába tud szippantani pár régi könyv. - Annyira örülök, hogy itt vagy - sóhajtottam fel aztán. Nem akartam a gondjaimat kiadni, főleg nem arról a váratlan vendégről. Ki tudja, hogy nem kerülne-e bajba, ha elfecsegem, ami történt... - De... hogy...? Azt hittem, hogy csak hétvégén várhatlak - eresztettem el aztán. Bár tény, a férjem a meglepetések embere volt.
●● by lena
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Kedd 10 Május - 22:39
to my only one
Éreztem, hogyan feszül meg a teste a karjaim között és ez nem csupán a meglepődéséből adódott. Akkor, amikor egy röpke pillanatra meglepődik, teljesen máshogy viselkedik. Nem kell hozzá egy milliszekundum és rögtön elernyed, átjárja valamiféle megkönnyebbülés és az arcán azt a mosolyt látom, amibe hosszú évekkel ezelőtt beleszerettem. Coreline semmit sem változott, de ha változott volna sem lankadt volna az iránta érzett szerelmem és lelkesedésem: ugyan a teljes véletlennek volt köszönhető a találkozásunk, a roxforti éveink kilencven százalékában tudomást sem vettünk egymásról, mégis szinte azóta együtt voltunk, hogy egymás mellé keveredtünk. Ha megterveztem volna az életemnek eme részét sem lett volna jobb forgatókönyvem… mondhatni Coreline-al megfogtam Merlin lábát és annak köszönhetően, hogy ismertem minden mozdulatát, gondolatát, reakcióját, elkezdett dogozni bennem az aggodalom. Hiába húzta mosolyra a száját, láttam rajta, hogy valami nincs rendben. - Ha csak rajtam múlna, te is az iskolában lennél. – Suttogtam a fülébe, amikor átfonta rajtam a karjait. Sajnos a tanári karba nem tudtam beszervezni, a boszorkányos tehetségét nem ebbe az irányba képezte tovább, így maradt az a megoldás, hogy én lógjak meg a munkahelyemről, amikor csak lehetőségem adódott rá. - Tudod, hogy utállak magadra hagyni egész hétre. - Nem tagadom, hiányzott, hiába voltam csupán alig három napja távol, ám arra betoppanni, hogy talán valami éppen bántja, nem volt túlságosan jó érzés. Mintha reszketett volna, ezért amikor elengedett, egy apró csókot nyomtam az ajkaira, hátha attól megnyugszik. A fülé mögé tűrtem az egyik kósza hajtincsét és megkerestem a tekintetét, ami túlzottan zavaros volt ahhoz, hogy hirtelen felindulásból bármit ki tudjak belőle olvasni. - Line, minden rendben? – Kérdeztem rá, miközben ujjaimmal végigsimítottam az arcát. Ha akartam volna sem tudtam volna magamban tartani a kérdésemet, magától értetődő volt, hogy tisztában akarok lenni azzal, ha a feleségemet bántja valami. Főleg, ha még tehetnék is valamit a jólléte érdekében. – Mostanában túlságosan feszültnek tűnsz. Mi baj van? - Ezért is gondoltam, hogy beugrom hozzá. legalább akkor ne legyen egyedül, amikor nem lenne muszáj.
Kezdőlap
