Rodolphus & Bellatrix

Már egy ideje a fejem felett lebeg a tény, hogy Rodolphus Lestrange lesz a férjem, amint vége a tanévnek. A nyár közepére szerintem már férjes nő leszek. Anyám valószínűleg már mindent eltervezett. Helyettem. Nem, mintha én bármit is terveznék. Sőt, ha rajtam múlna, nem mennék férjhez. Meglehetősen haszontalan és bosszantó intézménynek vélem a házasság béklyóit. De, ha az ember nő, ebben a férfiak uralta világban, hovatovább kötelességtudó nő, aki soha – SOHA! – nem tagadja meg a kötelességeit, annak, sajnálatos módon, ez a sorsa. Druella, mióta tudatosan készít az eseményre, az esküvőre, a házasságra, mely szerinte létfontosságú, életbevágó és csodálatos (!), azóta úgy is kezel, apámmal egyetemben, mint egyet, a legnemesebb tenyészkancák közül. Mert bizony egy olyan névvel, mint az enyém, nem lehetek a későbbiekben vénlány. Nem, mintha az eltartott kifejező sokkal jobban illene rám, de legalább Black Lestrange leszek. Járhattam volna sokkal rosszabbul is, mint Walburga nénikém. Vagy, mint a kitagadott, arctalan senkik, akiket az asszony kiégetett a híres-neves faliszőnyegéről. Ez velem nem történhet meg.
Hogy mi változott Lestrange és köztem? Az égvilágon semmi. Előbb, vagy utóbb hozzászokik, hogy a végén úgyis az lesz, amit ÉN akarok. Ilyen egyszerű a képlet, egy félkegyelmű is képes volna rá, hogy feldolgozza, hát még Lestrange, aki köztudottan nem ostoba.
A Szárnyas Vadkanba beszéltünk meg találkozót. Elvégre, még mielőtt igazán a tudatomba véste volna Druella, hogy Rod lesz a férjem, a nem is olyan távoli jövőben, mi jó ismerősök voltunk. Talán barátok. Újonnan ugyanazt a nagyhatalmú, sötét mágust követjük, és állunk rendelkezésére, hiszen egy időben csatlakoztunk a Sötét Nagyúr csatlósai közé.
A kviddics edzésről sietek a kocsma felé, elnyújtott, ugyanakkor pofátlanul magabiztos és előkelő léptekkel, egyenes gerinccel és felszegett fejjel. Sötét felhők tornyosulnak, és a szélben lehet érezni a közeledő vihar jellegzetes, földes illatát.
A Vadkan ajtaját erélyes mozdulattal lököm be, és belépve opálos íriszeimet végigfuttatva a helyiségen Rodolphust keresem, mit sem törődve a rám függő, alkoholpárás tekintetekkel. Szemem gyorsan hozzászokik a félhomályhoz, és, mire ez bekövetkezik, már magam mögött is hagyom a kocsmát, és az ajtó mellett strázsálok, hátamat hanyag eleganciával nekivetve a falnak, Lestrangere várva.
Mikor kiszúrom a távolban, ahogy felém – vagyis, egészen pontosan a kocsma felé – közeledik, ellököm magamat a faltól. Végigmérem. Tetőtől talpig. Az a szomorú helyzet, hogy semmi kivetnivalót sem találok Rodolphus Lestrange fizimiskájában. És ez felettébb felbosszant, hirtelen önt el a düh, magam sem tudom, hogy egészen pontosan miért. Valószínűleg azért, mert nála jobb partnert nem is találhattak volna a szüleim. Tökéletes. És ezért legszívesebben pofán vágnám.
- Végre – rikkantok, amikor már hallótávolságba ért -, itt vagy. Vagy száz évet öregedtem, Lestrange – fonom össze karjaimat mellkasom előtt. – Lángnyelv whsikeyt? – intek fejemmel az ajtó irányába, és ezzel meg is indulok a kocsmába.

Rodolphus & Bellatrix

Nincsenek nagy igényeim. Megelégszem a legjobbal is. És, bár kamaszos daccal hadakoztam a szüleim – főleg az anyám – ellen, még pár évvel ezelőtt, a házasság miatt, mára már belátom, hogy így lesz a legjobb. Szerencsém van Rodolphusszal. Mert bizony Ő egyike a legjobbaknak. Ez egyébként valahol még bosszant is. Tudom, hogy nem lesz könnyű az életünk együtt, mert úgy vélem, mindketten meglehetősen nehéz, makacs emberek vagyunk, és kétlem, hogy ez valaha is változni fog. Tény, hogy egy húron pendülünk, sok mindenben megegyezik a véleményünk, talán barátok vagyunk, talán többek, de mindenképpen bajtársak. Hamarosan ugyanis egymás mellett, vállat vállnak vetve fogunk harcolni a Nagyúr oldalán, a Nagyúrért és az eszményért, amit képvisel, amivel mi mélységesen egyetértünk, és, amit ebből következően, mi is vallunk.
Mi – hát nem furcsa? Még nem vagyunk házasok, de már többes számban beszélek magamról, és a férjjelöltemről. Merlin szakállára, hová fajul ez a mocskos világ?! Csak nehogy elérjem azt a pontot, hogy ódákat zengjek a fiatal férfiről! Abba belehalnék.
Látom, ahogy az emberek alkotta húsmassza szétválik a vőlegényem előtt, mire ajkam szegletében kétes, sötét és nagyon is önelégült, büszke mosoly bujkál. Máshoz nem is illenék. Kivéve talán... gőgösen képzelem el magamat Voldemort Nagyúr mellett. Bármilyen erős is legyek, bármennyire is elhivatott vagyok, Ő soha nem lehet az enyém. Alázatosan szeretem Őt, mindig szeretem Őt, szívem minden sötét dobbanásával, egészen az utolsó lélegzetvételemig.
A közeledő Rodolphus hangja rángat vissza a képzelet-, a vágyak világából a valóságba. A jelzőre, amivel illet, szemeimet forgatom, horkantok, és gyilkosan metsző pillantásommal jutalmazom meg.
- Örülök, ha így gondolod – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. Nem, mintha számítana. Hiú vagyok, oh, nagyon is, de a hatalmat, a tudást mindig is többre becsültem-, nagyobb értéknek tekintettem, mint a szépséget, a bájt. Éppen ezért nem vagyok bájos. És a természet groteszk vicce az, hogy a legtöbb dolog, ami szép, az veszélyes – gondoljunk csak a húsevő növényekre, a gyilkos, trikolor mérges kígyókra, vagy pusztán a liliomra, mely hosszú távon halálos méreg.
- Ezzel egyet tudok érteni – bólintok, és az egyik asztal felé megyek, hogy az övével szemközti székre ereszkedhessek. – Egyébiránt történt még valami, amiről nem tudok? – mert, hát, nem minden gazságot együtt követtünk el, továbbá, más is történhetett. Én pedig szeretek mindenről tudni.
- Arra gondoltam, hogy, ha a kedves szüleink voltak olyan szívesek, és eljegyeztek bennünket, felállíthatnánk – senki ne gondoljon, semmi rosszra – néhány alapvető instrukciót, ami majd a közeljövőben bekövetkező házasságunk alapja lehetne – nem kifejezetten szabályokra gondolok, mert tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy úgyis fel fogom rúgni az összeset. Ahogy Rod is. Mi már csak ilyenek vagyunk; renegátok.
- Nincsenek kifejezett elvárásaim – egyelőre nem is lehetnek, hiszen lakva ismerszik meg az ember, az más lapra tartozik, hogy ugyanabba a házba osztott minket a Süveg. – Ha esetleg a jövőben megcsalnál, tudni akarom, hogy kivel – ez minden, és ezt is csak azért, hogy saját kezűleg kínozhassam meg, szörnyű gyötrelmek közepette kergessem őrületbe a kedves delikvenst. De erről Rodnak egyelőre nem kell tudnia. Majd úgyis rájön. - Neked? – dobom vissza a kérdést.