Az a jó abban, hogy végre tavasz van, hogy néha azért már a nap is süt. Eléggé északon van a kastély ahhoz, hogy meglehetősen éreztesse áldatlan hatását az éghajlat, így tán túlzás nélkül állíthatom: meglehetősen nedves ez az évszak errefelé. Nem mintha máshol másképp lenne. Abban pedig, hogy immár hatodéves lettem, az a jó, hogy időről időre vannak lyukasóráim is, amikor pedig az ilyen kivételes alkalmakkor mint ez is, kijöhetek élvezni a nap első meleg sugarait. Pár lánnyal leültünk a puha fűbe, ilyenkor még zsenge, olyan akár a legfinomabb kézzel csomózott szőnyeg. Legszívesebben órákig hemperegnék rajta, mint a macskák mikor tele a hasuk, de akkor persze elég sokan körbe röhögnének. Az meg kinek kell?
Ismerős arc sétál el a kis csapatunk mellett, én pedig néhány percnyi habozás után úgy határozok, hogy kezembe veszem a sorsom. Azt hiszem, apa eltilthatta anyámat attól, hogy válaszoljon a leveleimre. Két hónapja kaphattam az utolsót otthonról… Pedig egyik utolsó levelemben segítséget kértem anyától. A családomban a rajzolási, tervezési mániám leginkább olyan mint egy vörös posztó a bikának; azóta, hogy véletlenül egy portré kedvéért felszabadítottam Angelle nénikém házimanóját. Kicsi voltam még, nem mondták addig, hogy nem szabad nekik ruhát adni, nem is tudom miért fújták fel ennyire az ügyet. Az viszont tény, hogy azóta senki egy szót sem akar hallani se rajzról, se ruhákról se tervezésről, ezekről együtt meg pláne nem. Csak anya. Neki szoktam titokban elküldeni a műveimet, és ő mindig megdicsér. Azt írta, hogy meg fogja mutatni őket Mrs. Carrownak, ezzel is segítve majdani boldogulásom a divattervezés világában. Sokért nem adnám, ha a Roxfortot elvégezve beállhatnék hozzá dolgozni, segíteni és tanulni.
Ezért is sétáltam lassan, a puha fűben mezítláb, vállamon táskámmal, kezemben cipőimet lóbálva Amycus felé, bár eredetileg a nővérével akartam beszélni. Mindig együtt vannak, még soha nem láttam őket a másik nélkül. Az ember azt hinné, hogy nem csak ikrek, hanem egyenesen sziámi ikrek! Látom azt is, hogy nem épp a legjobbkor érkezem, a káromkodásából ítélve a legkevésbé sem. Pár méternyire állok meg tőle, majd alig hallhatóan megköszörülöm a torkom.
- Khm! … - várok egy kicsit, míg felém fordul, és remélem abbahagyja majd a káromkodást is. Azt díjaznám, mivel én nem szoktam, és nem is szeretem. Nem mintha finomkodó selyemseggű kölyökmacska lennék, de attól még az én családomban nem szokás. Kivéve persze apámat, neki szinte csak úgy dől ki a száján az alpári beszéd. Enyhén hunyorgok a napsütésben, kezem homlokomhoz emelve napellenzőként használom.
- Szia! Talán nem a legjobbkor zavarok, de nem tudod véletlenül, hogy hol van a nővéred? – teszem fel a lehető legkézenfekvőbb kérdést. Bár gondolom biztos marhára utálja, hogy mindig erről faggatják, ha véletlenül egyedül lenne. Amit mint már említettem, még nem igazán láttam. – Igazából kérni szerettem volna tőle valamit, megmondanád neki, hogy vacsora után a nagyteremben várom?

Határozottan mogorva. Mondjuk, mégis mit vártam tőle? Sosem szokott köszönni nekem, a nővérével is csak azért szoktam beszélgetni amikor a családjaink találkoznak bálokon vagy akárhol, mert lány. És mert én ilyen állatira jófej vagyok. Nem szeretem, ha valakit helyettem ítélnek meg. Családi körben Alecto úgy van emlegetve mint a tökéletesség maga. A szüleim szerint. Aranyvérű, és ez náluk már eleve predesztinálja, hogy csakis tökéletes lehet. Én szeretem magam megítélni az embereket, és ami azt illeti, nekem kicsit más róla a véleményem. Nincs sok közös témánk, ami azt illeti én ennyi év alatt még egyet sem találtam. A testvérét is ismerem, mármint tudom kicsoda, de vele még sosem beszéltem. Talán egyszer, de azért erre még egy nyamvadt csokibékát se tennék.
Amycus azt hiszem még nem engedte el a haragját, mármint gondolom mérgében káromkodott az előbb. Nem örülök én se annak, hogy megzavartam, nem is tenném, ha láttam volna más kiutat. Igazából tényleg a nővérét keresem, de vagy vele van, vagy olyanokkal, akik… talán gyávaság, de én tartok tőlük. Nem tehetek róla, de még a hideg is kiráz attól a bagázstól. Van bennük valami sötét, ami nem tetszik és amitől igyekszem távol tartani magam. Sajnos azonban kénytelen vagyok Alecto-t keresni, mert szívességet akarok kérni tőle. Drága lesz ezt tudom, de mivel mégse küldhetem személyesen Mrs. Carrownak a rajzaimat…
- Csak kérni szerettem volna tőle valamit, nem kell mindjárt rám támadnod. Nem vagy te hippogriff és egyébként is, én se úgy szóltam hozzád. – mintha én nem normálisan kérdeztem volna tőle a dolgot! Az ilyen úgy ki tud akasztani! Nem arról van szó, hogy könnyen kijönnék a sodromból, de én jófej próbáltam lenni, ő meg teljesen egyértelműen azt se tudja, hogy ki vagyok. Mégis ilyen ellenséges velem. Látom, hogy milyen gyanakodva méreget, és úgy döntök ez alkalommal inkább kihúzom magam és (bár továbbra is hunyorgok a nap miatt) felnőtt módjára próbálok kommunikálni vele. Mintha derengene neki, hogy ki vagyok, legalábbis az arcán tükröződő meglepettség erre enged következtetni.
Hirtelen pirulok fülem hegyéig. Tudom, hogy Alecto sem sokkal kedvesebb, de mégis csak lány. Hátha jobban megértené a problémámat, és elküldené azt a baglyot. Most komolyan, álljak neki magyarázni, hogy mit szeretnék? Akkorát nevetne, hogy még a tó túloldalán is hallanák. Ami azt illeti, ez a nővére esetében sem lenne kizárható, de azt még elviselem. Mert lány. Hajlamos vagyok empátia kérdésében pozitívan diszkriminálni a nőket.
- Azt hiszem, mégis inkább megkeresem a nővéredet. – alig tudom leplezni a zavaromat. Nem akarom neki elmondani, hogy miért keresem a testvérét, de nagyon szeretném, ha eljutnának a rajzaim Mrs. Carrow kezébe. Lehetőleg úgy, hogy ne én küldjem, hiszen elég ciki csak úgy letámadni valakit ilyesmivel. Pláne a mi köreinkben. – Nem fontos. – rázom meg a fejem végül, de még mindig ott ácsorgok. Láttam, hogy amikor észrevett, elejtette a köveket a kezéből. Talán kacsázni próbált? Óvatosan a földre eresztem a táskám, majd lehajolok, és felveszek egy követ. Jó rég nem csináltam, talán már nem is sikerülne. Aztán, mégis elhajítom, és bár csak egyszer, de pattant a vízen mielőtt elmerült volna.
- Nem akartalak megzavarni, és nem is néztelek bagolynak. – továbbra is a tó tükrét bámulva, így kérek elnézést a magam módján. – Csak azt hittem tudod merre van Alecto. – nagyot sóhajtok, majd visszafordulok felé, és próbálom visszaszorítani arcom vöröses árnyalatát. – A mamám nem válaszol a leveleimre már egy ideje pedig megígérte nekem, hogy felveszi a kapcsolatot Mrs. Carrow-val. Arra kértem volna őt, hogy küldje el helyettem édesanyátoknak pár rajzomat. – tessék, élő céltáblát csináltam magamból, miért vagyok én ekkora hülye?! Ennyit nem ér az egész, hogy most meg majd kinevessen, akkor már inkább elküldöm én azokat a vacak terveket. Amúgy sem valami jók.

Mintha nem is figyelne rám. De legalább már tudom, hogy nem fog segíteni, ha ennyire nem érdekli amit mondok. Végigmérem, és már kezdem sejteni, hogy miért nem. Még ha nem is tudnám biztosan, akkor is sejteném, hogy milyen családból származik. A tartása, egész megjelenése sugall egyfajta felsőbbrendűséget, és mivel nem Griffendéles, az efféle szemléletnek nagyjából egy oka lehet. Magasabb nálam, azt hiszem körülbelül egy egész fejjel is, de ez engem nem zavar. Elég apró vagyok, nem nőttem túl magasra, így megszoktam már, hogy az emberek többsége a fejem bújbának beszél. A napszemüvegen át pedig egyáltalán nem látom a szemeit, nem tudok semmit sem leolvasni az arcáról csak azt, hogy milyen mélységesen untatom.
Nem tudom miért, de lehajolok egy kőért, hogy kacsázzak vele. Régebben gyakran csináltam ilyesmit, mostanában viszont már kevesebb időm van rá. Ami szabadidőm akad, azt is többnyire rajzolással töltöm. Nem mintha antiszociális lennék, de ez jobban leköt mint bármi más. Ráadásul semleges tevékenység, nem kell közben se a közelgő háborúra gondolnom, se arra, hogy a családom milyen szerepet szán nekem benne, vagy hogy én mit fogok majd csinálni.
- Csak egyszer pattant. – vonok vállat mindenféle érzelemtől mentesen. Tudom, hogy nem volt valami nagy szám, de valószínűleg némi gyakorlás után már egészen jól menne. Arra, hogy nincsenek összenőve szintén csak megvonom a vállamat. Nem az én dolgom, nem is igazán érdekel, hogy mennyi időt tölt a nővérével vagy mennyit nem. – Bizonyára. Bár ez egyáltalán nem látványos. – nem mintha kötekedni akarnék, csak megjegyzem, hogy én magam még sosem láttam őket úgy, hogy tíz méternél távolabb lettek volna egymástól. Elgondolkodtat, hogy most miért, mi oka lehet annak, hogy még csak nem is tudja megmondani nekem, hogy hol van a nővére. De nem kérdezek még rá.
Inkább elmondom neki, hogy miért kerestem Alectot. Furcsa, hogy a kezdeti nemtörődöm és távolságtartó hozzáállása most megváltozott, mintha halványan érdeklődő lenne. Aztán ez a gúnyos nevetés bizonyítja, hogy tévedtem. Bár számítottam ilyesmire, azért mégis rosszul esik. Nem szoktam hozzá, hogy bárki is kinevessen.
- Nem vagyok kislány, van nevem is. Sabrina. – húzom bosszankodva a szemöldököm, miközben újra vállamra veszem a táskát. Az viszont meglep, hogy az anyjukról nem tudnak semmit, mármint, hogy nem leveleznek vele vagy hogy „időpontot kell kérniük”. Elfoglalt lehet, az biztos, és sokat is dolgozhat, de azért a gyerekeire mindig kellene, hogy legyen ideje. Szülőnek lenni valami ilyesmit jelent számomra. Még az a fafejű apám is mindig ott volt eddig mellettem, ha arra volt szükségem; számomra elképzelhetetlen, hogy valaki nem törődik a gyerekeivel. – Ezt nem tudtam. – sóhajtok végül, és a véleményemet megtartom magamnak.
Kételkedve méregetem néhány másodpercig, amikor a rajzokat kéri. Nem azért mert nincsenek nálam, hanem mert nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e, hogy lássa. Mégis előveszem őket, egy nagyobb fajta borítékban tartom az általam jobbnak ítélt rajzokat. Aztán, értetlenkedve és azt hiszem egy kicsit talán dühösen nézek rá fel.
- Meghálálni? – a borítékot inkább magamnál tartom, és megrázom a fejem – Nincs semmi olyasmim, ami neked ne lenne, vagy ha van, hát bocs de nem fogom neked adni. Inkább felejtsd el, hogy megkértelek valamire. – nyilván nem pénzre gondolt, abból bőségesen van nekik is. Szívességet pedig nem fogok neki tenni, se nem írom meg a leckéjét, se nem segítek nekik lógni, vagy bármi mást. Ezt akár már most el is felejtheti. Ez olyan biztos, mint az, hogy még nem láttam thesztrált.

Ez egy elég zárt világ. Mármint, aranyvérűnek lenni nem feltétlenül csak azt jelenti, hogy ülünk a halomba hordott családi vagyonon, a saját kis sasfészkünkben és ki se dugjuk onnan az orrunkat. Mármint, valami ehhez egészen hasonló, ahogy ennek a zárt „közösségnek” a tagjai szórakoznak és élnek, de azért időről időre kidugjuk onnan az orrunkat, a többségnek még valami jól fizető állása is van a minisztériumban. Vezető beosztásban, természetesen. Ettől függetlenül viszont, a vagyon okozta elszigeteltség miatt a legtöbben buborékban élnek; szemlátomást a Carrow ikrek is közéjük tartoznak. Nem figyelnek a környezetükre, nem érdekli őket a saját társaságukon kívül senki, olyannyira; hogy bár egy iskolába járunk, és nyaranta meg karácsonykor a családjaink összejárnak még csak azt sem tudja a velem szemben álló Mardekáros, hogy mégis mi a nevem. Ez bosszant, de tudom, hogy valahol elkerülhetetlen következménye a nem is enyhe egoizmusnak, amit a származás okoz. És az, hogy melyik házba tartozik, valahogy az is mindig egyfajta sztereotípiaként jelenik meg az életünknek, amelyhez idővel – ha nem is szándékosan, de elkezdünk hasonlítani. Ha azt kérné valaki, hogy írjam le milyen egy tipikus mardekáros, hát bizony elég könnyen magára ismerhetne a leírásból.
De azt is látom, mennyire a gondolataiba mélyedt. Én mondtam valamit? Nem hiszem, én nem igazán szoktam felforgatni senkinek sem az élete békés kis mezejét. Aligha hinném, hogy rajtam vagy bármin velem kapcsolatosan töpreng. Ha pedig nem én mondtam, akkor mi lehet? Elég komoly dolognak tűnik, ha ennyire belefeledkezett, hogy szinte nem hallja amit mondok neki.
- Nincs. – vágom rá habozás nélkül, arra a kérdésre, hogy van-e középső nevem. Igazából van, de semmi köze hozzá, és különben is?! Az előbb még a keresztnevem se tudta, most meg egyből az összes kell? Feleségül ne vegyem esetleg?Amúgy sem szeretem a középső nevemet, szerintem a Bronwyn nem illik hozzám. A családom szerint igen, bár a nénikém szerint valami szép francia név jobb lett volna. Mint az Augustine vagy, Laetitia, esetleg Madeline. A Sabrina is francia név és köszöntem szépen, ennyi utalás a család szárazföldi ágára nekem épp elég.
Kérdése után gyanakodva nézegetem, és inkább tartom a három lépés távolságot. Hiába, hogy az ő családja a legismertebb a varázsvilágnak ezen a részén; azért én se valami mugli árvaházból szakadtam ide. Belém is szorult némi büszkeség, és egyáltalán nem vagyok ahhoz szokva, hogy így beszéljenek velem. Ilyen kioktató hangnemben, tenyérbemászó nemtörődömséggel. Percek óta gyűlő méltatlankodásomat úgy döntök, hogy inkább szabadjára engedem. Lesz ami lesz, különben sem áll szándékomban még sokáig itt időzni, ha azt mondta nem segít nekem. Nem lenne értelme tovább rabolnunk egymás idejét.
- Már mondtam, hogy inkább felejtsd el, egyébként is, miért lenne az jó neked, ha valami hülyeséget kérsz tőlem cserébe? Unatkoztok, és már nem tud más szórakozást kitalálni, mint másokon nevetni. De te például tudod, hogy mit akarsz csinálni ha elvégzed a Roxfortot? – dühösen rázom meg a fejem. Nem kellett volna azt mondania, hogy komolytalan kislány vagyok. Az, hogy eleve megszólítottam, azért, hogy megkérjem valamire már bizonyítja, hogy komolyan gondolom a dolgot. Ha elküldené azt a baglyot, komolyan attól érezné jobban magát, ha mondjuk pizsamában mennék ki a következő kviddics meccsre? Vagy ha hoznék neki egyszarvúszőrt a Tiltott Rengetegből? Sose fogom megérteni az ilyesmit, hogy miért jobb az emberek lelki világa akkor, ha valamit feltétlen kérnek minden apró fűszálért amit a másik emberért tesznek. – És Bronwyn; ez a középső nevem, de már rég tudhatnád, ha vetted volna a fáradtságot, hogy megjegyezd a nevem, ha már egyszer hat éve ugyanabban a kastélyban élünk, és még nyáron is kénytelenek vagyunk olykor egy légtérben lenni. – úgy kapkodom a levegőt, mintha minimum a csillagvizsgálóig futottam volna fel és vissza. Sosem borulok ki ennyire, de tudom, hogy tud valamit, és azt is tudom, hogy segíthetne nekem de se nem mondja se nem segít. Összegyűröm a kezemben szorongatott borítékot, galacsinná formálom. Komoly a kísértés, de nem dobom meg vele, inkább csak a földre ejtem, mintha semmit sem jelentene nekem. Ha van olyan öt perc, ami teljesen haszontalan volt az életemben, hát ez közéjük tartozik... sajnos, pedig azt hittem, hogy a nővére nélkül könnyebb lenne szót érteni vele, hogy talán ha nincsenek együtt könnyebb kommunikálni velük. Úgy tűnik tévedtem, és ezt furcsa, de valahol sajnálom is egy kicsit.

Nem szoktam meg, hogy keresztülnézzenek rajtam. Nem mintha egoista lennék, vagy azt képzelném, hogy a külsőm annyira felejthetetlenül csodás, de a származásom okán egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni az ilyesmit. Még akkor sem, ha Amycus családja gazdagabb és befolyásosabb mint az enyém, még akkor sem, ha azt hiszi, hogy emiatt megtehet ilyesmit. Nőből vagyok, és az ilyesmi eléggé bántani tudja a lelkemet. Persze, hogy felkapom a vizet, amikor rádöbbenek, hogy még a nevemet sem tudja, még csak nem is érdekli, és a háta közepére se kívánja azt, hogy most idejöttem.
- Miért éri meg, hogy bárkivel ilyesmit csináljanak? – kérdezek vissza, miközben magasra emelem az állam. Nem beképzeltségből, hanem azért, hogy felnézzek rá, lássam az arcát miközben ilyen nevetségesen cinikusan beszél velem. Engem se ejtettek ám a fejemre. Láttam már, ahogy nevettek alsóbb éveseken, vagy más diákokon. Csupa értelmetlen marhaságot csináltattak velük, és emlékszem, hogy ő is a nevető brigáddal volt. Nem tudom, hogy ő is élvezte-e ezeket a kis mókákat, de nem is igazán számít. Részt vett benne, nekem ennyi elég. Gondolom, olyan mint a nővére.
Nem tudok nem rákérdezni, hogy neki vannak-e tervei. Nekem vannak, ezért kerestem fel. Szerintem, annyi idősen mint mi már jó lenne tudni, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel. Én nem akarok se auror lenni, se botanikus, se ápoló. Az egyetlen amihez értek, az a rajz. Szeretem, ha szabadon szállnak a gondolataim, ha lerajzolhatok olyasmit, ami még nem létezik- de létezhet. Kalapokat, ruhákat, ékszereket… olyankor a saját kis buborékomban lehetek. Kíváncsi vagyok, hogy neki vannak-e ilyen dolgai, hogy van-e valami olyan hobbi ami közben kikapcsolja az agyát és csak úgy lebeg. Nem tudom miért érdekel ez, sosem érdekeltek a dolgai hiszen ő sem mutatott semmi érdeklődést irántam. Mégis, ez most valahogy komolyan elkezdte piszkálni a fantáziámat.
- Szóval nincs semmi. – summázom, miután megkaptam az újabb ellenségeskedő választ. – De igazad van, Merlinnek hála semmi közöm hozzá. – aztán, amikor elárulom neki a középső nevemet, látom, hogy összezavartam. A vak is látná. Lehajtotta a fejét is, én pedig úgy érzem, telibe találtam. Mégsem vagyok ettől valami boldog. Az, ha az emberekben tudatosul az ilyesmi, mindig fájdalmas pillanat. Amikor nekem először mondták, hogy olyan, mintha a saját kis világomban élnék és nem foglalkozok mással, ordibáltam mindenkivel és tiltakoztam. „Én nem vagyok olyan! Én nem vagyok egy beképzelt, önző liba!” De aztán beismertem, hogy igen. Tényleg egy kicsit arrogánsan álltam a világ dolgaihoz, és változtam is. De nem hiszem, hogy Amycus is a változás útjára lép majd, a nővére mindig ott lesz mellette, nem kell változtatnia magán amíg van, akinek így is pont jó. Nem tudom, hogy neki ez elég-e. Mármint, értem én, hogy ikrek, és mindent együtt csinálnak, de meddig lesz ez neki elég? Nem akar majd családot egyszer? Mindenki akar, én is szeretnék majd egyszer, valamikor… amikor nem lesznek ilyen viharfelhők a jövő egén, és amikor majd megtalálom akit szeretek. Igen, talán majd akkor. Sok-sok év múlva.
Inkább lemondok az egész szívesség dologról, szemlátomást nem éri meg. Tiszta időpocsékolás volt megkérni, már bánom az egészet. Inkább össze is gyűröm a borítékot, és a földre ejtem. Nagyon meglep, amikor lehajol érte, nem tudom miért nem hagyta, hogy belepottyanjon a vízbe. Ha nekem sem kell, őt miért érdekli? Furcsállom azt is, hogy hirtelen ennyire megváltozik, eddigi nemtörődöm flegmasága haraggá formálódott. Most már biztosan messzire mentem.
Három dolog miatt hátrálok két lépést már-már riadtan. Először is, túl közel került hozzám, miután összeszedte a galacsint, és az ilyesmit nem szeretem. Másodszor, szinte rám kiabált, és bár nem vagyok túlságosan ijedős, azért azt sejtem, hogy nem jó ötlet nála kihúzni a gyufát. Harmadszor pedig… MI VAN?! Méghogy ő az én „férjecském”?! Megbolondult?!
Annyira megdöbbenek, hogy teljesen elvesztem az arcom felett a kontrollt. Szám enyhén nyitva, szólni szeretnék de egyszerűen nem tudok mit mondani. A szemeim olyan kerekek akár a kviddics pálya karikái amin át kell dobni a kvaffot. Ilyen nincs, ez egy nagyon hülye vicc, mégis hogy gondolja? Hátrálnék még egy lépést, de megbotlok. Talán az információ miatt is, amit megosztott velem, konkrétan szó szerint fenékre estem a hírtől. Továbbra is döbbenten meredek rá fel, miközben a fűben ülve próbálom összeszedni a gondolataimat.
Ennyire gyűlölne engem az apám? Mégis megtette, mégis el akar jegyezni egy vadidegennel, csak azért, hogy a saját céljait elérje, pedig anyával mennyit könyörögtünk neki, hogy ezt ne. Csak ezt ne, hagyjon engem választani, amikor én akarom, ne kényszerítsen bele egy elrendezett házasságba mert abba belepusztulnék. Az nem is számít, hogy én mit érzek, vagy az, hogy Amycus mennyire kiállhatatlan alak? Semmi? Fogadjam el a dolgot, mintha csak egy bábu lennék a sakktábláján? Megannyi kérdés cikázik a fejemben. A lábaim mellett zöldellő fűcsomót tépkedem, észre sem vettem, önkéntelen a mozdulat. Vagy egy perce ülhetek már ott szótlanul, amikor végre képes vagyok használni a hangomat. Végre felfogtam, hogy nem viccelt, ilyesmivel senki sem viccelne. Akkor viszont nekem végem van.
- Eszemben sem volt ilyesmi. Én nem is tudtam, én csak… - elcsuklik a hangom. Ez tényleg megtörténik velem?! Az ő felesége leszek? De hát nem is ismer, nem is ismerem, láthatóan képtelenek lennénk együtt élni… miféle emberek kényszerítenének ránk ilyesmit? A szüleink? Hát normálisak?! – Én nem. Nem tudtam, én csak a levelet… komolyan mondod? Ez már biztos? – a pánik lassanként épül bennem. Ha most nem kerülök a Mungóba, akkor sose. Mi jöhet még?

Tudtam, hogy az apám ilyesmire készül. Nem véletlenül igyekezett anya is meggyőzni és én is kérleltem, hogy hagyja rám ezt a dolgot. Annyira már ismerhetne, hogy fontos nekem annyira a családom, és a származásom is, hogy nem hoznék rá szégyent, tartanám magam a hagyományokhoz. Csak éppen úgy, hogy azt teszem amit a szívem diktál, hogy arra hallgatva olyasvalakihez mennék hozzá, akit megszerettem. Akivel képes lennék osztozni az életen, az otthonomon. Aki talán engem is megbecsülne, beszélgetne velem, és egymást támogatnánk a céljaink megvalósításában. Apa ezekről azt hiszem mit sem sejt. Vagy csak szimplán nem érdekli.
Évek óta azt hallgatom, hogy nem veszi hasznomat, hogy maximum akkor fogok bármi olyat tenni ami előnyére válik, ha előnyös házasságot kötök valakivel. Mármint, neki előnyöset. Logikusnak tűnik a választása, Amycus Carrow az ő szemszögéből nézve meglehetősen előnyös lenne. A családja befolyásos, és mint minden házasság révén, ebben az esetben is egyfajta hátszelet nyerne a tevékenységéhez. Elvégre, ha beüt a baj, gondolom a fiú családja nem hagyná, hogy szégyenfolt essen a nevükön. Bár az, hogy a saját gyerekeikkel sem igazán foglalkoznak… nos, így azért enyhén megkérdőjelezhető apám szándéka, de nyilván tudja mit miért csinál. Vagy legalábbis azt hiszi. Nem tartom Royal-t különösebben jó stratégának, ami azt illeti.
A fűben ülve elég sok lehetőségen elgondolkodom. Azt gyakorlatilag az első pillanatban már tudtam, hogy értelme sem lenne kibújni az egész alól. Még megpróbálni sem. Szinte egész eddigi életemben próbáltam nem keresztezni az apám útját, mert ismerem a haragját és nem áll szándékomban magamra vonni. Ki tudja mikre lenne képes. Szóval a menekülés kizárva, ebből a helyzetből kellene a lehető legjobbat kihoznom majd. Már most tudom, hogy baromira nem lesz könnyű dolgom.
Még mindig csak ülök, és bámulok magam elé, amikor Amycus leül mellém. Épp csak egy pillanatra nézek rá, hogy tudjam mit csinál. Megnyugtat a tudat, hogy ő se lelkes, és mintha bánná, hogy így a fejemhez vágta ezt az egészet. Halványan elmosolyodok, és megrázom a fejem.
- Ne sajnáld. És azt se, hogy így mondtad el, legalább nem árulsz zsákbamacskát. Akárhogyan is, de te legalább elmondtad nekem. – egy apró, gondterhelt sóhaj után elengedem a fűcsomót, amiből alig maradt már valami. Mosolyát látva egy egészen kicsit megnyugszom. Végül is, ő se rosszabb mint bárki más lett volna, apa általában nem az én szempontjaimat helyezi előtérbe, és ez a minimális együttérzés már több, mint amit remélhettem. Olyan embertől, akit az apám választott, ezek olyan extra tulajdonságok, amiknek örülni kell, mert ő teljesen más dolgokra fókuszál.
- Ez elég véglegesnek tűnik gyűrű nélkül is. – na nem mintha az elmúlt percekben őrülten belé szerettem volna, és semmi más vágyam nem lenne mint az, hogy a felesége legyek. De tény, hogy ha valamiben a szüleink megegyeztek, az elől aligha tudunk kitérni. Én legalábbis biztosan nem vagyok rá képes. Soha nem is voltam.
- Neked listába szedték a jelölteket? – minimális döbbenet cseng ki hangomból. Hát, ezért akarja apa, hogy beházasodjak a Carrow családba. Ők megtehetik, hogy válogassanak a különböző aranyvérű jelöltek közül. Gondolom van azon a listán megannyi lány, akik közt akadnak szebbek is mint én, és valószínűleg olyanok is, akik ezer örömmel ugranának a fiú nyakába. Mondhatom, jól bevásárolt velem, szinte bűntudatom van a dolog miatt, hogy valószínűleg jobbra számított. – Mindenesetre nem hiszem, hogy bölcs gondolat lenne kihátrálnod a dologból. – felé nézek, arcát fürkészem, miközben keresem a tekintetét. – Neked lehet, hogy van más lehetőséged is, de hidd el, ha Royal Throckmorton valamit a fejébe vett, jobb nem nehezíteni az útját mert úgyis eléri a célját. – bátortalan mosoly szalad át az arcomon, mielőtt inkább a tó vize felé fordulnék. – De értékelem, hogy felajánlottad.
Elgondolkodom, hogy milyen lenne az életem. Az életünk. Képesek lennénk normálisan élni egymás mellett? Egyáltalán, kommunikálnánk néha napján? Az ilyen házasságokat a származás miatt kötik, hogy további kis aranyvérű csemeték rohangáljanak a varázsvilágban. Szóval, lennének gyerekeink is? Hátborzongató a gondolat, mert így, ennyire konkrétan még sosem gondoltam ilyesmire.
- Ha már így alakult, van még valami, amiről tudnom kellene? – teszem fel neki a kérdést, mert gyanítom, hogy nem véletlenül változott a hozzáállása amikor megmondtam a nevem és leesett neki, hogy ki vagyok. Persze lehet, hogy csak eszébe jutott, hogy engem kell majd elvennie és nem akart túl faragatlan lenni. Ezt a lehetőséget mondjuk kizárhatjuk, tekintve, hogy mennyire faragatlanul közölte velem, hogy ő lesz a „férjecském”. A hideg is kiráz ettől a szótól, én sosem mondanék ilyesmit, se rá se bárki másra.

- Szerintem így még mindig jobb volt. – mosolyodok el, mert tényleg ezt gondolom. Röhejes, de ez kíméletesebb volt, mintha apa a tőle megszokott gúnyos mosoly mellett közli velem, hogy férjhez ad valakihez. Egyébként megnyugtató, hogy valamennyire mégis csak észnél volt. Választhatott volna valami szottyadt vénembert is, hozzájuk képest Amycus Carrow nem tűnik vészesnek. Akármilyen is a modora, ha nem akarjuk beleütni a másik dolgaiba az orrunkat, akkor azt hiszem képes lennék vele együtt élni. Talán. Ezt még így nem tudhatom biztosan.
Kicsit meglepődök amikor felnevet. Szóval nincs tudatában annak, hogy mennyire szerencsés. Nem tudom, hogy ez most jó-e vagy sem. Hogy ennyire buborékban él, vagy ennyire nem érdekli a világ? Nem tudom. Azt viszont furcsállom, hogy lehajtja a fejét, mintha több lenne ott a felszín alatt mint amit mutat magából. Ha Mardekáros lennék, az emberséges oldalamat én is alaposan eltitkolnám.
- Nem minden család olyan mint a tiétek, ezzel édesanyád biztosan tisztában van. Sőt, szerintem azt is tudják, hogy az apám kiállhatatlan alak. Ha ennek ellenére engedték, hogy rajta legyek a kis listádon, valószínűleg apa meglehetősen elszánt volt és mélyen a zsebébe nyúlt. – megvonom a vállam, mintha ez csak ennyit jelentene. Magamhoz képest megdöbbentően hamar beletörődök ebbe a dologba. Nem hiszem, hogy lenne más választásom, és felfogom, hogy ebben a helyzetben, a lehetőségekhez képest még mindig nem jött el a világ vége. Meglep azonban, hogy mennyire felhúzta magát. Szóval, másra számított. Akkor már ketten vagyunk!
- Hé! Én nem nézlek annak! – vetem közbe felháborodva, aztán azonnal csillapodok is, és jóval higgadtabban teszem hozzá – Mindazonáltal, felteszem ti is nyertek a dolgon. És ha valakiből emiatt a házasság miatt tehén lesz, az maximum én lehetek. – halványan elmosolyodok, és követem a tekintetét. A tó vize olyan nyugodt, csak a szellő fodrozza néha a tükrét. Nagyot sóhajtok, és inkább őt kezdem el nézni. Nem is annyira azért, hogy elüssem valamivel az időt, hanem azért, hogy tényleg lássam kivel állok szemben. Furcsa, de megnyugtató a látvány. Nincs a szemében semmi eszelős, a vonásai is normálisak. Nem hiszem, hogy elöntötte volna az őrület úgy mint apámat, és igazából nekem már ez is bőven elegendő. Ráadásul nem is úgy néz ki mint az ördög, ahogy így nézem, egész jóképű. Bizonyára ezért is zavarja, hogy nem tapsoltam örömömben a házasság gondolatára.
- Nem erre gondoltam. – mosolyodok el halványan, és kezembe veszem az összegyűrt borítékot. Lassan bontom szét a galacsint, majd lerakom az ölembe. – Hanem arra, hogy te mit gondolsz erről. Vagy rólam. Nem igazán ismerlek, és azt hiszem nyáron nem tudnék őszintén mosolyogni ha ez így maradna. – sóhajtok egy kicsit, aztán rájövök, hogy ez az egész hülyeség. – De ha neked így is jó, miattam nem kell rajta változtatni. – csóválom meg a fejem, majd inkább megint a fűcsomót kezdem el tépegetni. Zavarban vagyok, mert így kiadtam magam. Valószínűleg nem érti majd, hogy miért szeretnék bármit is tudni róla. Pedig egyszerűen csak abszurdnak tartom, hogy eljegyezzük egymást anélkül, hogy valaha is beszéltünk volna egymással.

A vállalkozás elérte célját, rövid nevetését hallva azt már legalább tudom róla, hogy van humorérzéke. Mindenképp előnyére válik, ha a szüleink terve megvalósul, mert nem tartom magam különösebben savanyú embernek, és nem is hiszem, hogy valami morcos, humortalan pasas mellett képes lennék létezni. A nevetés elég sok problémát képes megoldani, a humor pedig egy olyan dolog, ami oldja a feszültségeket. Mint például most, ebben az amúgy roppant kínos helyzetben. Bár nem ismerem, azt azért sejtem, hogy tényleg nem szándékosan vágta hozzám az információt miszerint ő lenne a vőlegényem, ha minden az alaposan megrendezett körülményeknek megfelelően alakul. Miért ne alakulna, a mi világunk más, a mi köreinkben az ilyesmibe a fiatalok beletörődnek, és megpróbálják a lehető legjobbat kihozni belőle. Igaz nem túl sok olyan párt ismerek, akik egy ilyen házasságban szerelmet találtak, de barátság vagy legalább kölcsönös megbecsülés azért a hosszú évek alatt kialakul. Azt hiszem, jelen körülmények között többet amúgy sem várhatnék. Miért is ne törődnék bele a dologba? Szemlátomást fogalma sincs, hogy miért fogadtam ezt a hírt ennyire… könnyen.
- Ez mindenképpen megnyugtató. Bár remélem nem veszed zokon hogy, nekem még távolról sem voltak ilyen terveim, sosem gondolkodtam eddig komolyabban a családalapításon. – szégyellős mosolyra húzódik a szám. Jobb ha ezt tisztázzuk már most, mert talán később még jelentősége lehet. Nem azt mondom, hogy ne tetszett volna eddig senki, vagy nem érdekelnek a pasik. Nyilván nőből vagyok, és vannak olyan férfiak akik határozottan megmozgatták a fantáziámat. Elméleti szinten persze, hiszen többségük híres kviddics játékos, vagy a minisztériumban tölt be valami tisztséget. Még sosem randiztam, nem is mertem volna, mert ha az apám tudomására jutott volna a dolog, hát alaposan megnézhettem volna magamat! Tudtam, illetve sejtettem, hogy férjhez akar adni, és van az a mondás ugye, hogy kinek kell a más levetett gúnyája? Mivel nem akartam botrányt, próbáltam távol tartani magam a suliban is a fiúktól, nem akartam véletlenül sem, hogy folt essen a nevemen. Mert bár a családom gazdag, aranyvérű és befolyásos is, azért nem mi állunk a tápláléklánc csúcsán, ahhoz, hogy normális férjet válasszanak nekem, ez szükséges rossz volt.
Ahogy elmerengek ezen, észre sem veszem, hogy tulajdonképp egyetértek vele. Bólintok, és összeszedem a témával kapcsolatos gondolataimat.
- Én még nem kerestem a páromat. – mondom ki végül az igazat, és zavartan megvonom a vállamat. – Persze, jó dolog és fölöttébb romantikus elképzelés szerelemből házasodni, azt hiszem én is valami ilyesmit szerettem volna. Minden kislány erre gondol, míg számba nem veszi a lehetőségeit. – egy nagyobb lélegzetvétel erejéig csendben vagyok, majd őszinte kíváncsisággal nézek rá – Neked már vannak ennél fontosabb terveid? Úgy értem most fogsz végezni, szinte bármihez kezdhetsz, ha akarsz a családi háttereddel és lehetőségeiddel.
Meglep, hogy azt hiszi azért bámulom mert valami baj van a megjelenésével. Megmosolyogtat az elgondolás, és megrázom a fejem
- Nem, a lekvárnak nyoma sincs. Szerintem nincs abban semmi rossz, ha ennyi ideig néz valaki. – vonom meg a vállam ismét. Nem érzem az ilyesmit baljóslatúnak. Engem mondjuk nem igazán szoktak megbámulni, szóval nem tudom ez mennyire jelent rosszat. Arra nyilván megtanítottak, hogy nem illik ilyesmit csinálni, de ettől most eltekintek. Néha a szabályokat nyugodtan a sarokba lehet tolni.
- Csak azt szeretném, ha nem lennél teljesen idegen számomra. – jövök zavarba, ahogy hátra dől, és visszaveszi a napszemüveget. Hogyan tudnám elmagyarázni, hogy nem randizni akarok, és nem is kérem, hogy udvaroljon, ahogy én se fogom mórikálni magam azért, hogy imponáljak neki. Az ilyesminek nincs értelme. – De igazad van. Minek siettetni. – egészen belezavarodok ebbe az egészbe. Annyira nevetségesen abszurd a helyzetünk. Semmi sem hivatalos, de azt hiszem bátran beletörődhetünk a sorsunkba, mert minél előbb elfogadjuk, annál könnyebb lenne tovább lépni ezen. Nekem még egy év míg elvégzem a Roxfortot, annál előbb úgysem tartanák meg az esküvőt, szóval van idő kitalálni bármit is, ha esetleg mégis meggondolná magát. Ugyanakkor ő már nem sokáig lesz a kastélyban, ha meg akarok tudni róla bármit is, akkor azt most kellene megkérdeznem. Csak éppen, nem merem.
Összerezzenek, amikor megérzem kezét a lábamnál, váratlanul is ért a dolog, és nem is igazán vagyok szokva még véletlen érintésekhez sem. Nem vagyok fóbiás, csak a fizikai kontaktus nem szokás a családomban.
- Nem fontos, tényleg nem kell ezzel fáradnod. Csak pár buta rajz, még sokat kellene tanulnom. – milyen dolog lenne már szívességet kérni a (valószínűleg) leendő anyósomtól? Hiába is mondanám, hogy már rég el akartam juttatni hozzá a rajzaimat, jelen körülmények közt egészen biztos tolakodásnak tartaná, mintha azzal, hogy ők megállapodtak az én szüleimmel már kérhetnék tőle ilyesmit. Nem kérhetek, még annyira sem, mint eddig tehettem volna. Meglepődök, hogy ki akarja bontani a borítékot, de csak bólintok.
- Nyugodtan, de nincs bennük semmi különleges. – harapok az ajkamba, és várom, hogy mit csinál. A borítékban pár ruha terve van, szoknyákkal és csinos, divatos szabással. Férfi öltözetet is rajzoltam, egy nyúlánk alakon van elegáns nadrág és egy különleges szabású talár. Egy cseppnyi izgalommal nézem, hogy tetszik-e neki, vagy egyáltalán, van-e véleménye. Aztán eszembe jut, hogy még jó, hogy nem küldte el a levelet. A rajzok közé keveredett olyasmi is, ami nem ruhanemű. Van köztük egy kis szerkezet, egy dobozka rajza is, amin szabadidőmben dolgozom. Olyasmi mint a volt-nincs szekrények, csak éppen tárgyakat lehet benne elrejteni, aki pedig nem tudja mi van benne, vagy melyik apró rekeszt kell kinyitnia, nem is találhatja meg soha. Még dolgozom a bűbájon, amitől úgy működik ahogy kellene neki, de nem tökéletes. Talán a gazdája pálcájával kellene összehangolni, vagy valami más védelemmel is el kellene látnom…?
- Az… azt igazából nem akartam elküldeni. – nyúlok a doboz rajzáért, de félúton visszahúzom kissé a kezem. Udvariatlanság lenne csak úgy kikapni a kezéből, akármennyire is szégyellem, hogy ilyesmin is gondolkodom szabadidőmben.